a telefon csöngött.
hangja átszelte a levegőt és felébresztette az alvó párt.

"rae.." nyöszörögte a fiú és magához húzta volna a lányt, ő viszont nem engedett az izmos karok és a puha ágy csábításának hanem felpattant és lélekszakadva kapta fel a telefont.

"ez gyors volt" hallotta a fülének és szívének legkedvesebb hangot a vonal túloldaláról.
de ez a hang nem volt az igazi. habár mindig leplezni próbálta törött volt és gyenge.
ezért is aggódott a lány ennyire érte.

"yoongi" remegett meg a hangja a megkönnyebbüléstől. azt hitte már vége, már késő és nem hallhatja többet Őt.
a fiú szaggatottan beszívta a levegőt;
"milyen gyönyörűen ejted ezt a romlott nevet, milyen gyenge hangon szólítod a gyengét, rae"
  a telefonon keresztül hallatszott a szél süvítése, ami miatt a lány szíve összeugrott az ijedtségtől.

"hol vagy yoongi?" túrt bele a hajába és összehúzta magát a földön.

"egy nagyon szép helyen. az eső esik, a nap süt" hunyta le a szemeit a fiú.

"pont, mint a szemeidben" suttogta rae miközben az első könnyek végigfolytak az arcán.

"ne mond ezt. tudom ott van ő is. ne mond ezt mert nem igaz"
rae sírni kezdett. tudta; yoongi nem bízik senkiben, neki ezek a szavak semmit sem érnek.
yoongi nem hisz.
többé már nem.
"ne sírj. emlékszel amikor azt mondtad szeretsz?"

"igen" felelte rae. hogy felejthette volna el élete egyik leggyönyörűbb percét?

"aztán felmentél a barátodhoz és talán egy csókkal üdvözölted" nevetett fel a fiú, mire rae tovább hüppögött. "ezért nem hiszek semmiben és senkiben. gyenge vagyok"
a lány hirtelen levegőt is elfelejtett venni.
yoongi ugrani készül.
ugrani készül a háza tetejéről, le a semmibe, a halálba, az elmúlásba.
és rájött. talán senki sem tudja megakadályozni rajta kívül.

"mondj valamit" kérte rae és a fiú tisztán kihallotta belőle a kétségbeesést. a lány húzni akarta az időt. minél tovább. "írtál...írtál azóta valamit?"

"már nem írok. ma itt van a fejemben minden. ma visszaemlékszem az első találkozásunkra. ma visszaemlékeztem az elszánt arcodra amivel meg akartad tanulni debussy-claire de lune-ét. boldog voltam, hogy láttalak, boldog voltam, hogy voltál..." mesélt a fiú, de a régi szép emlékei előidézésével érezte, hogy a félelem kezd eluralkodni rajta.
rae eközben felkapta a kabátját és kirohant az esőbe. a nap tényleg tűzött, a szél pedig minden létező vizet az arcába fújt. halkan hallotta a fiú beszédét, miközben egyre közeledett a házához.
remegett, de nem az eső miatt, hanem a fojtogató aggodalom miatt, hogyha yoongi abbahagyja a beszédet: leugrik.

"szeretted, ha reggelente egy hívással ébresztettelek, de már ezt sem tehetem, bármikor felveheti a barátod. tudod talán ez hiányzik majd a legjobban"

felmászott a tetőre vezető létrán és meglátta a feketébe öltözött fiút.
háttal állt, az épület peremén, egyik kezében a telefont fogta, a másikat kitárta maga mellett, arcát pedig az felemelte, had áztassa az eső.
kinyomta a telefont.

"ne ne ne ne..." kezdett a lány rohanni felé és úgy érezte olyan lassú, mint még soha, hogy nem fogja elérni.
a pillanatok óráknak tűntek, a lépései lassúaknak és rövideknek.
aztán

aztán karjai körülfonták a fiú derekát és hátrahúzták.
magához szorította a törékeny testet és örökre úgy maradt volna.
yoongi megfordult rae karjaiban.

"miért vagy itt? bár ne jöttél volna" suttogta és habár az esőcseppektől a lány nem láthatta, biztos volt benne, hogy a fiú sír.

"szeretlek"

"nem" rázta meg a fejét yoongi.

"szeretlek, szeretlek, szeretlek.." ismételte rae és ő is sírni kezdett. a megkönnyebbülés miatt és azért, mert a fiú nem hitt neki. "szerelmes vagyok beléd min yoongi, szeretlek. mindent megtennék érted.
bármit." nézett a fiú végtelen szemeibe.

"kérlek. ne mondd ezt."

"miért?"

"mert meg foglak csókolni" hajtotta le a fejét.

"csókolj meg" kérte rae és yoongi nem várt tovább. nem gondolt többé a másik fiúra, nem gondolt arra, hogy rae csak egy naiv tizennyolc éves lány.
mert szerette.
mikor elváltak, csak egymást nézték.
az eső esett, a nap sütött, ők pedig együtt mosolyogtak.
mert habár az ég borús volt és a felhők még korántsem oszlottak el, megjelent egy halvány szivárvány a fejük fölött.
és ők akkor csak ezt látták.
a fekete-fehér, halvány szivárványt.