"miért kell ezt csinálnod magaddal?" kiabálta changkyun és minkét kezével a hajába túrt.

"mit csinálok ha? miért kell mindent kibaszottul felfújni?
jól vagyok.
jól vagyok" sóhajtotta az idősebb, de már ő is felemelte a hangját.

"akkor is ezt fogod ismételgetni mikor leállnak a szerveid? nem fogod fel, hogy másoknak mekkora fájdalmat okozol?" nyögte a fiú és lerogyott a kanapéra.

"mi az, hogy leállnak a szerveim? jézusom changkyun, fogytam kicsit, nem halok meg" forgatta meg a szemeit jooheon, de érezte, rajta is elhatalmasodik az idegesség.

"mindjárt eltűnsz" sírta el magát a fiatalabb. "látni akarom a gyönyörű pufi arcod, a sugárzó mosolyodat"

"elég!
elég!
a legjobb barátom vagy, miért nem hiszel nekem? nem volt étvágyam az utóbbi hetekben, ennyi az egész"

"ezért vagy depressziós?"

"nem vagyok depressziós, baszki changkyun, miért kell a hisztéria?" csapott a pultra a fiú, s szorosan lehunyta a szemeit, hátha az csillapítja idegességét.

"szeretlek jooheon.
de úgy tűnik ez nem elég ahhoz, hogy maradjak és végignézzem, ahogyan meghalsz, mert rám kicsit sem hallgatsz" állt fel és felvette magára a dzsekijét.

"akkor menj csak el" vont vállat a fiú.

"elmegyek" emelte fel a fejét changkyun és kilépett volna az ajtón, de még meghallotta a csendes szipogást a nappaliból.
halk léptekkel közelített jooheon felé, aki teljesen magán kívül volt és a kanapé előtt kuporgott.
a pólóján keresztül minden bordája látszott, hófehér bőre pedig az átlagosnál is sápadtabbnak tűnt.
"jooheon.." suttogta, s a fiú felkapta a fejét.

"menj el! miért kell ezt csinálnod velem? annyira gyengének érzem magam, annyira gyenge vagyok miattad" fakadt ki.

"nem tudod, hogy aggódom érted..téged ez..egyáltalán nem izgat?" sírta el magát changkyun is és azt hitte, szíve megszakad a félelemtől, amit jooheon egészsége miatt érzett. "te már egyáltalán nem szeretsz engem?"

"szeretlek és csak te érdekelsz" mosolyodott el olyan keserűen a fiú, ahogyan csak lehetséges volt.

a fiatalabb szíve a szituációtól függetlenül hatalmasat dobbant.
"magaddal is kell foglalkoznod, tudod? tudod milyen értékes vagy?"

"ne beszélj butaságokat. az egyetlen értékes bennem te vagy. évek óta rajtad lógok, belőled töltekezem és tudom szánalmas, de ezért vagyok életben.
csodás fiú vagy changkyun, éppen ezért ne pazarold rám többet az időd" mondta jooheon, megtörölve könnyeitől nedves szemét és a legjobb megoldásnak azt találta, ha elküldi őt.
nem akart a terhére lenni.
csak szerette.

"te ne beszélj butaságokat!
imádtam veled lenni, te tettél a legboldogabbá a világon.
szerettem, ha komoly voltál, szerettem, ha semmit sem vettél komolyan.
aztán azt mondtad nem kellek már, legyünk barátok.
azóta nem vagy velem.
és habár te vagy a legszínesebb ember akit ismerek, most szürke vagy és reményvesztett. nem akarok tovább szomorú lenni miattad
nem akarlak így látni" hadarta a fiú.
nem volt szüksége levegővételre.
az igazi jooheonra volt szüksége.

"az emberek változnak.
a szerelem pedig jó dolog, de elmúlik.
bárcsak elmúlt volna.
ha most elmész, örökre békén hagylak" válaszolta az idősebb, de inkább, mintha csak magának beszélt volna.

"állj fel" szorította össze ajkait changkyun, határozottan utasítva a magába roskadt fiút, aki megtette amit kért. úgy érezte, nem szabad figyelnie az általa vélt "butaságokra", amiket jooheon kiejtett a száján.
a saját vágyára koncentrált, remélve, nem teszi tönkre az így is borzalmasan viharos kapcsolatukat és éltetheti a fiút.
ahogyan régen ő tette.
"gyere közelebb"
jooheon ismét engedelmeskedett.
"és most
csókolj meg"

a fiú már csak tompán, elhanyagolhatóan érezte az állandó nyomást a testében.
changkyun közelsége megnyugtatta, illatát régi ismerősként üdvözölte.
mégis hezitált.
nem érezte elég jónak magát Hozzá.

"én akarom..
honey" suttogta a fiatalabb és közelebb hajolt.
még közelebb.
jooheon érezte, ha ez a jó megoldás, ha nem, meg fogja tenni.

mert ő is akarta.

hetek után ismét volt akarata, akarta a fiút, akarta mindenét és akarta, hogy reggelente ismét mellette ébredjen és csakis mellette.
lassan mozdult meg és érintette össze egymásért remegő ajkaikat, de mikor changkyun viszonozta gyengéd csókját, felbátorodva mélyítette el azt, többet és többet követelve, mintha csak alkoholról, nikotinról lenne szó.
számára a fiú mindkét szó megtestesítője volt.

jooheon szívéről egy hegység esett le.
"mostanában sokat sírok"

"én is sírok látod?" nevette el magát changkyun és hagyta, hogy könnyei szabadon folyjanak végig arcán. "boldog vagyok"

"sajnálom.
bárcsak elfelejtenéd mindazt amit mondtam" vonta a fiú szoros ölelésébe.

"én nem sajnálom.
most már hagynak élni" mosolygott changkyun és elszakadt a fiútól. "készítek valamit enni, rendben? már ha még tudod mi az az evés"

"nem hinném, hogy kérek"

"olyan nincs" vont vállat a fiatalabb és eltűnt a konyhában.
tényleg nem volt.