túl sok minden vagyok egyszerre,
és épp ezért semmi.

én vagyok a
lefolyóban a vízzel együtt eltűnő könnyeim,
a párnába fojtott zokogás, amikor senki nem volt ott velem, csak a csend volt az, aki velem együtt sírt.

én vagyok a körmöm vöröslő nyomai a bőrömön,
a faarc mögé rejtett sírás és a mosollyal fedett sikolyok.

én magam vagyok a fájdalmam,
a saját félelmeim,
a bennem üvöltő démonok.

néha félek megmenteni magam, mert ha mindezek megszűnnek, akkor én magam szűnök meg. akkor nem marad belőlem semmi.

néha pedig arra gondolok, nem is vagyok képes megmenteni magam, szóval mindegy.
néha meg nem is gondolok semmire,
csak fáj az üresség.

a lét.