Öröm. Pánik. Lehet egyátalán a kettőt együtt érezni?

Ő érezte. Ott állt, mint egy rakás szerencsétlenség és nézte ahogy a panel ég. Hallotta az emberek sikolyait, a tűzoltóautó szirénáját, de csak tompa hangként. Az amit igazán hallott, az a tűz volt, ahogy ropogtatja a régi fagerendákat.

El kell, hogy tűnjek.

Hallotta, ahogyan páran utána kiáltanak, de nem törődött vele, csak futott, mintha az élete múlna rajta. Talán az is múlott. Égett a tüdeje, de nem foglalkozott vele, csak rohant és rohant. Arcán ijesztő vigyor ült, amit csak akkor vett észre, mikor elkezdett fájni az arcizma.

Elárultál, te féreg és röhögtél rajtam.
Mond csak el nekem, milyen a pokol tüzében égni? Most én röhögök rajtad.

Egy barát. Egy volt barát. Egy halott ismerős. Így volt ez helyes, tudta jól, erről az álláspontjáról nem beszélhette le senki. Elárulta, annyi év barátság után. Ha egyátalán az volt, már nem hitt benne.

Az árulásért büntetés jár. Égj el te nyamvadt boszorkány! Égj el a családoddal együtt!

Már érezte. Közel volt az erdő, nem kellet már sokat futnia. Egy pillanatra megált lihegni, és az alkalmat megragadva hátrapillantott. A távolban, valahol a város szíve felé, még mindig égett a panel, ez még a város széléről is jól látszott. Szerencsére nem követte senki.
Gyönyörű volt, ahogy táncoltak a narancssárga lángok. Bár a látása rossz volt, még ilyen messziről is hallotta a szirénákat, és érezte a füst szagát.

Tűz.

A tűz volt az egyetlen barátja. A keze olyan volt, mint egy lángszóró, bármit elégethetett, amit csak akart. És most, hogy hátba szúrták, végre értelmet is adott neki.

A nevelő szülei féltek tőle, amint megtudták ezt. De meg is bánták, hogy nem törődtek vele. Ez az ő szerencséje és szerencsétlensége egyszerre. Öröm és pánik.

Milyen érzés megszenesedve aludni? Végül is, ha a rendőrök elkapnak, akkor azt mondom, hogy újra forgattam Pompeii-t.

Voltak ötletei, hogy mit fog ezek után csinálni. Úgy tervezte, hogy átszökik a határon. Hogy azután mi fog történni, az majd később derül ki.