Az elkövetkezendő napokban a megszokott rend visszaállt Sutiko szigetére és a tanítás újra kezdődött még annak ellenére is, hogy Princeton, az igazgató továbbra is a helyszínen maradt és nem ment vissza a Messzeségbe.

Mivel az igazgatónak jelen pillanatban nem akadt olyan sok dolga, ezért szabadidejében a tanárok óráit látogatta mindenféle különösebb indok nélkül.

Ennek néhány tanár kifejezetten örült, ugyanis úgy gondolták, így megmutathatják Princetonnak a képességeiket, és így talán előrébb törhetnek a tanári ranglétrán és nagyobb befolyásra tehetnek szert Sutiko szigetén.

Azonban velük ellentétben ezt elég sokan rossz jelnek vették, ugyanis attól tartottak, Princeton így válogatja ki azokat a tanárokat, akik hamarosan az eltűntek között lesznek.

Hadley Horaly nem tudta, mi az igazság, viszont abban biztos volt, hogy neki ez a helyzet nem tetszik. Egyrészt azért, mert úgy érezte, Princeton így akarta ellenőrizni őket, másrészt pedig tudta, ez mekkora lelki terhet jelent Leon számára. A férfinek ugyanis eléggé bonyolult kapcsolata volt Princetonnal a múltban, és ennek a legtöbb részletével Hadley is tisztában volt.

Éppen ezért megpróbált fegyelmezettebben viselkedni, ugyanis biztos volt abban, hogy Princeton fegyelmezett viselkedést vár el Sutiko lakosaitól.

Így aztán Hadley elhatározta, egy ideig hanyagolni fogja azt a szokását, hogy az órákra behozza a kísérleteit. A barna hajú nő ugyanis szerette figyelemmel tartani a különös löttyöket, mintha azok csak csintalan gyerekek lettek volna, akiknél néha nem ártott a fegyelmezés.

Ezen kívül tanítás közben is megpróbált jobban koncentrálni, mert azt remélte, így kevésbé fog elkalandozni az agya, és így talán nem fog annyi oda nem illő érdekességeket megosztani a növenyekről és az állatokról.

Azonban Hadley érezte, nem igazán sikeres abban, hogy sokáig fegyelmezett maradjon, és éppen ezért amikor Princeton belépett a terembe, érezte, hogy a nyugtalanság miatt gyorsabb sebességre kapcsol a szíve.

Ennek ellenére a barna hajú nő megpróbált úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, és igyekezett nyugodt maradni.

Hadley viszont látta a férfi fürkésző pillantását a tarkóján és ettől a homlokán azonnal izzadtság cseppek kezdtek el gyöngyözni, míg a karján az összes szőr az égnek meredt.

A nőnek az is feltűnt, hogy a keze idegesen remegett, és ezért attól is félni kezdett, hogy leejt valamit.

Hadley gyűlölte, hogy ennyire rettegett az igazgatótól. Azonban azt is tudta, a félelme teljesen jogos, hiszen Princeton nem csak Leonnal, hanem rengeteg másik emberekkel is borzalmasan és kegyetlenül elbánt.

Ekkor Hadleynak eszébe jutott, hogy Princeton jelenléte miatt akár Leon éléte is veszélybe kerülhet. Emiatt pedig kiszáradt a torka és a félelem görcsbe rántotta a gyomrát.

Hadley tudta, szüksége lesz pár másodpercre, hogy összeszedje magát, így feltett egy egyszerű kérdést a másodikos kémia csoportnak, remélve, hogy valaki válaszol, és addig is nem neki kell beszélnie.

Ugyan a kérdés Hadley szerint egyszerű volt, de ennek ellenére egyedül Timo keze lendült a levegőbe.

Ezen Hadley egyáltalán nem lepődött meg, ugyanis tudta, hogy a fiú mennyire kíváncsi és mennyire szívesen tanul új dolgokról.

Így aztán a kémia tanárnő felszólította a fekete hajú fiút, aki lelkesen beszélni kezdett, ugyanis rá egyáltalán nem volt hatással az igazgató jelenléte.

Miután Timo mindent elmondott, amit tudott, Hadley felkészült arra, hogy tovább folytassa az órát, azonban váratlanul Princeton közbeszólt:

- Ügyes voltál, Timo! – dicsérte meg a férfi a fiút, miközben barátságosan rámosolygott. – Kiválóan összefoglaltad a lényeget!

- Öööhm... Köszönöm – motyogta zavarodottan Timo, aki nem igazán volt hozzászokva ahhoz, hogy dicséreteket kapjon.

Ennek ellenére a fiú eléggé büszke volt magára, ugyanis nem gondolta volna, hogy egy napon személyesen az igazgató fogja megdicsérni őt. Emiatt úgy gondolta, talán mégis megérte ennyit hallgatni a társai gúnyolódását, akik nem egyszer strébernek hívták őt.

Hadley-nak azonban nem tetszett, hogy Princeton megdicsérte a fiatal fiút, ugyanis valamiért úgy érezte, az igazgató nem teljesen őszinte.

Ennek ellenére Hadley tovább folytatta az órát, és egyedül akkor lélegzett fel, amikor végre kicsöngettek, és Princeton elhagyta a termet.

Azonban ha Hadley tudta volna, hogy Princeton Timóval fog beszélgetni, akkor biztosan nem nyugodott volna meg ennyire gyorsan. Azonban a barna hajú nőnek erről fogalma sem volt, ezért aztán a lehető legnyugodtabban indult el a következő óráját megtartani.

Eközben pedig Princeton megszólította Timót:

- Úgy néz ki, a pletykák igazak, és valóban te vagy az egyik legokosabb diák a másodikosok között.

- Köszönöm, Igazgató Úr – motyogta zavarodottan Timo, miközben a földet bámulta.

- Mivel úgy tudom, hogy a jegyeid is kiválóak, ezért ha ugyanilyen remekül folytatod a tanulmányaidat, bármilyen munkát megszerezhetsz Sutiko szigetén – folytatta Princeton. – Mit szeretnél dolgozni, miután átmentél az összes év összes vizsgáján?

- Öööhm... izé... én ezen még nem gondolkoztam el – felelte halkan Timo, miközben zavarában az ingje szélét csavargatta. – De talán én is tanár szeretnék lenni.

- És milyen tanár? – tett fel egy újabb kérdést Princeton, miközben megpróbálta fenntartani a szemkontaktust Timóval.

Ez azonban nem igazán sikerült neki, ugyanis Timo végig a földet bámulta.

- Ezt még nem tudom – motyogta el a válaszát Timo, miközben beletörölte az izzadt tenyerét a nadrágja oldalába.

- A te eszeddel bármi lehetséges – ismételte meg a korábbi szavait az igazgató, miközben barátságosan a fekete hajú fiúra mosolygott. – Most viszont nem akarlak tovább fenntartani, hiszen még el kell jutnod a következő órád helyszínére. Viszlát Timo!

- Viszont látásra Igazgaztó Úr! – felelte a fekete hajú fiú, aki még mindig nem akarta elhinni, hogy volt annyire szerencsés, hogy az igazgató megdicsérje őt.

Ezek után Timo boldogan és elégedetten indult a következő órájára, ami Cobaltal együtt volt.

A szünetben a fekete hajú fiú elmesélte, hogy az igazgató megdicsérete őt és utána egy ideig még beszélgettek is. Timo az egészet azzal zárta le, neki Princeton szimpatikus, és ezért boldog, amiért az igazgató tehetségesnek tartotta őt.

Ugyan Cobalt örült a barátja sikerének, azonban őt nyugtalanította az, hogy Hadley és Leon is óvatosságra intették őket az igazgatóval kapcsolatban. Cobalt pedig bízott a két tanára ítélő képességében, és ezért elhatározta, mindennek ellenére nem fog megbízni Princetonban.

Miután az óra végetért, Timo megkérdezte Cobaltot, nem mennek-e ki a kedvenc stégjükhöz a tópartra. Azonban a kék szemű lány nemet mondott.

- Tegnap elmondtam Afrának és Zeának a titkos járatok létezését, és emiatt elhatároztuk, hogy megnézzük azt, amelyiket sikerült megjegyeznem a térképről.

Erre a válaszra Timo szeme összeszűkült, és ezért a lány azonnal tudta, ez a válasz nem tetszik a fekete hajú fiúnak. Cobaltnak igaza volt, ugyanis Timo valóban nem örült ennek a válasznak. A fiú úgy gondolta, ez egy túlságosan kockázatos és szabály ellenes cselekedet lenne, amit ő nem szívesen hajtott volna végre azok után, hogy az igazgató nem olyan rég megdicsérte őt.

Azonban ami még ennél is jobban zavarta őt, az az volt, hogy Cobalt inkább a két barátnőjével töltötte volna el a szabadidejét, és nem pedig vele.

Váratlanul Timóba villámcsapás szerűen hasított belé a felismerés, hogy ő tulajdonképpen féltékeny a kék szemű lányra, amiért neki több barátja volt. Timo ettől nem csak szerencsétlennek, hanem magányosnak is érezte magát.

Amikor ezek az érzések tudatosultak a fekete hajú fiúban, bánatosan lehajtotta a fejét.

Azonban Timo nem tudott teljesen elsüllyedni az önsajnálat mocsarában, ugyanis Cobalt ismét megszólalt:

- Ha gondolod, akkor te is velünk jöhetsz.

Ekkor Cobalt észrevette a fiú kedvetlen tekintetét, és ezért tovább folytatta:

- Minden rendben van, Timo?

- Öhm... igen – hazudta a fekete hajú fiú, aki nem akart gyengének tűnni és emiatt nem mondta el az igazat.

Ezután Timo nagyot nyelve hozzátette:

- És öööhm én is szeretnék veled menni a titkos járatba.

- Rendben – felelte Cobalt, miközben azonnal felcsillant a szeme.

Amikor Timo észrevette, hogy a barátja mennyire örült a válaszának, magára erőltetett egy kényszeredett mosolyt, holott valójában a féltékenység és a keserűség tüskéi még mindig szúrták a szívét.

Cobalt érezte, valami továbbra sincs rendben Timóval, azonban erre már nem tudott rákérdezni, ugyanis ekkor megérkezett Afra és Zea, akik lelkesen üdvözölték a kék szemű lányt.

Timo pedig csak irigykedve figyelte az elé táruló jelenetet, ugyanis Cobalton kívül senki sem szokta őt így üdvözölni.

Ezt követően Afra, Zea és Cobalt egy ideig beszélgettek néhány jelentéktelen dologról, amit Timo csak félfüllel hallgatott, ugyanis magában arra koncentrált, hogy az arcán ne látszódjon meg az, hogy mennyire idegesíti őt a lányok sehová se vezető, értelmetlen fecsegése.

Tíz perccel később Cobalt úgy határozott, elérkezett az idő, hogy elinduljanak a titkos járat felé, ami elé hamarosan meg is érkeztek.

Miután Cobalt felemelte a padló egyik darabját, feltárult előttük a titkos járat lépcsője. Mivel a lépcsőt tisztán látták, ezért biztosak lehettek abban, hogy a föld alatti járatot kivilágították odalennt.

- Kicsit meredeknek tűnik ez a lépcső – motyogta Timo, miközben lenézett.

- Nekem se tetszik annyira – felelte félénken Zea.

- Szerintem izgalmas! – válaszolta lelkesen Afra, miközben a sötétség felé pillantott.

- Akkor induljunk! – mondta Cobalt, majd elkezdett leereszkedni a lépcsőn, amin lassan tudott haladni, ugyanis az nem csak meredek, hanem csúszós is volt.

Coblat után Afra, majd Zea mászott le. A sort Timo zárta le, aki mielőtt becsukta volna a járat tetejét, körülnézett, hogy biztosan nincs-e a közelben senki.

Amikor Timo leérkezett a járat aljára, ösztönösen Cobalt közelségét kereste volna, azonban a lány két oldalát már elfoglalta Afra és Zea, így a fekete hajú fiú csak mögötte tudott kullogni.

Ez Timónak eléggé rosszul esett, azonban nem szólt egy szót sem, hanem inkább a falakat kezdte fixszírozni, hogy elterelje a figyelmét. Így megállapította, hogy amíg a plafonra apró lámpákat szereltek fel, addig az oldalsó falakon fáklyák égtek.

„Akárki is építette ezt a helyet, biztosra ment abban, hogy mindenféleképpen legyen itt fény" – töprengett Timo, miközben azon gondolkozott, vajon a beszállítók építették-e ezt a helyet.

Timo szívesen megosztotta volna a kérdéseit Cobalttal, azonban kék szemű lány éppen a két barátnőjével volt elfoglalva. Azon belül is Zea felé fordította a nagyobb figyelmet, ugyanis a lány klausztrofóbiára kezdett panaszkodni.

Váratlanul Afra hangja izgatottá változott, és ezért nem csak Cobalt és Zea, hanem Timo is a lány felé fordította a tekintetét.

- Ezt nézzétek! – ismételte meg Afra a korábbi szavait. – Szerintem ezek az eszközök a Messzeségből származnak, mivel ilyeneket még nem láttam Sutiko szigetén.

Erre a kijelentésre mindannyian közelebb mentek Afrához, és így láthatták az üveges szekrény mögött elhelyezkedő tárgyakat.

- Innen nekem se ismerős semmi – mondta Cobalt, miközben oldalra fordított fejjel figyelte a tárgyakat.

- De legalább a neveiket tudjuk – felelte Afra, aki észrevette a tárgyak melletti cetliket.

- Telefon – olvasta fel az egyik tárgy nevét Timo, aki emlékezett arra, hogy Hadley dobozában is látott egy ilyen tárgyat.

- Holovetítő – olvasta egy másik, gömb alakú tárgy nevét Cobalt.

- Ez meg egy drón – mutatott előre Afra. – Mellette meg lézerpisztoly.

- Ezek szerint a Messzeségben jóval fejlettebb a technológia, mint nálunk – szűrte le a következtetést Timo.

- Nem értem, hogy ezekről miért nem beszélnek nekünk a tanárok – suttogta zavartan és kissé félve Zea.

- Hát ezt én se értem. És ha őszinte akarok lenni, akkor azt kell, hogy mondjam, eléggé dühít, hogy az igazgató és a beszállítók ezeket eltitkolják előlünk – mondta ökölbe szorított kézzel Cobalt. – Jogunk van tudni, hogy mi folyik a külvilágban.

- Ezzel egyetértek – felelte ingerülten Afra. – Vajon mennyi mindent titkolnak még ezen kívül?

- Ebbe jobb is ha nem gondolok bele – motyogta lehajtott fejjel Zea.

- Ott pedig pénz! – mutatott előre ismét Timo, aki még mindig az üvegszekrényben lévő tárgyakat nézte.

- Azt mire használják? – érdeklődött Afra, aki Timo mellé lépett, hogy láthassa a tárgyat.

- Hát őőő... – motyogta Timo, miközben közelebb lépett az üvegasztalhoz, ugyanis az apró betűket nem igazán tudta elolvasni. – Ez azt írja, hogy fizetésre használták a boltokban, ahol ezért a papírért kenyeret, tejet és minden mást kaphattál – olvasta fel a fekete hajú fiú.

- De nálunk miért nincs pénz? – érdeklődött Zea, akinek a tekintete ide-oda ugrált Afra és Cobalt között.

- Gondolom azért, mert a sziget vezetősége ezzel is az egyenlőséget akarja megteremteni – vágta rá Afra, aki az igazgató jelenléte óta még többet hallgatta ezt a propagandát.

Erre Cobalt szeretett volna válaszolni valamit, azonban erre nem volt lehetősége, ugyanis Timo suttogni kezdett:

- Lépéseket hallok... Azt hiszem, valaki közeleg.

- A rohadt életbe – suttogta vissza Cobalt, miközben Afra berántotta őt egy oszlop mögé.

Timo és Zea az egyik asztal alatt bújtak el, miközben a lépések és a beszélgetés hangja egyre közelebb ért hozzájuk.

A lámpák és a fáklyák fényében az oszlop mögül kipillantó Cobalt hamarosan észrevette Princetont és a három beszállítót.

Amikor ezt a kék szemű lány észrevette, a szíve azonnal hangosan zakatolni kezdett a mellkasában és a tenyere izzadni kezdett.

„Ha most észrevesznek minket, akkor mind az eltűntek között fogjuk végezni" – gondolta rémülten Cobalt, aki emiatt nem csak moccanni sem mert, de szinte még levegőt is elfelejtett venni.

Azonban az igazgató és a három maszkos beszállító nem ment közelebb a rejtekhelyükhöz, hanem helyette Princeton szigorú hangon beszélni kezdett a beosztottjaihoz:

- Elvárom, hogy a jövő héttől kétszer ennyi élelmiszert állítsatok elő, mert az ebéd adagok minimálisak, és így a gyengébb diákok éhen fognak halni.

- De uram... – kezdte óvatosan az egyik beszállító.

- Ne kifogásokat keressetek, hanem megoldásokat! Ha szükséges, akkor a Messzeségben fosszatok ki földbirtokokat. De az éhezést itt, Sutiko szigetén nem engedhetjük meg. Érthető voltam? – kérdezte Princeton feszülten.

- Igen, uram – bólintotta a korábbi beszállító, aki a következő pillanatban váratlanul levette a maszkját.

Mivel Cobalt rettegett a beszállítóktól, ezért nem várta volna, hogy a maszk alól egy huszonöt év körüli, kék szemű, barna hajú, jóképű fiatal férfi tekintete fog előbukkanni.

Azonban nem ez volt az egyedüli dolog, amit Cobalt furcsának gondolt. A lány ugyanis váratlanul rájött, hogy egy hasonló arcot látott már az álmaiban.

Cobalt nem tudott sokat gondolkodni ezen az egybeesésen, ugyanis amikor Princeton ezt észrevette, hűvösen rászólt a beszállítóra:

- Azonnal tedd vissza a maszkot!

- Kérem, uram, hadd vegyem le egy kicsit! Itt úgysem láthat minket senki! – kérte a beszállító. – Olyan jól esik ez a kis friss levegő!

- Ne merészelj nekem ellentmondani! – mondta Princeton fenyegetően. – Azonnal tedd vissza a maszkot!

Ettől a hangtól a hideg kezdett futkosni Cobalt hátán, és ezért a kék szemű lány elképzelni sem tudta, hogy Timo hogyan találhatta szimpatikusnak Princetont.

- Értettem – felelte végül rémülten a férfi, majd visszatette a maszkját a fejére.

- Most pedig induljatok vissza a hajóhoz, és pakoljátok ki a többi ládát is onnan – utasította Princeton, majd magára hagyta a három beszállítót.

Ezek után a maszkos alakok egymásra pillantottak a maszkjukon keresztül, majd az egyik suttogott valamit a másiknak. A másik csak bólintott, majd ezt követően ők is elindultak visszafelé.

A négy fiatal még egy ideig a rejtekhelyükön várakoztak, és csak azután jöttek elő, amikor már biztosak voltak abban, hogy a beszállítók már odébbálltak a helyszínről.

- Te jó ég... – motyogta Zea, aki miután előmászott az asztal alól, még mindig remegett. –Nem gondoltam volna, hogy az igazgató és a beszállítók is fel fognak itt bukkanni. Azt hittem, hogy maximum egy tanárral fogunk összefutni.

Cobalt erre nem tudott mit válaszolni, ugyanis ő tisztában volt azzal, hogy mire vállalkozott. A rajztanárnál talált jegyzetből ugyanis egyértelműen kiderült, hogy ezeket a járatokat a beszállítók használják. Ráadásul a lány képtelen volt kiverni a fejéből azt a pillanatot, amikor a férfi leszedte a maszkot a fejéről. Volt ugyanis valami a férfi tekintetében, ami zavarta őt.

„Lehet, az a bajom, hogy ennyire fiatalnak néz ki. Ez az alak ugyanis nem lehet idősebb Horaly tanárnőnél és Wright tanár úrnál" – töprengett Cobalt. – „Nem gondoltam volna, hogy az igazgató ilyen fiatalokat is a bizalmi körébe enged. Ráadásul azt hittem, hogy a maszk mögött valami ijesztő külsejű, szinte nem is emberi lényre, hanem inkább egy földönkívülire fogok bukkani. Ha a parkban megpillantanám ezt a tekintetet, egy pillanatig sem gondolnék arra, hogy ez az alak felelős a rajz tanár meggyilkolásáért."

A kék szemű lány még egy ideig gondolkozott volna erről az esetről, azonban a Zeát támogató Afra váratlanul megszólalt:

- Hé, Cobalt... El kellene indulnunk visszafelé. Mielőtt még a beszállítók vagy az igazgató visszatér.

- Sajnálom. Igazad van. Induljunk – mondta végül Cobalt, majd elindult visszafelé.

Timo érezte, hogy a barátját bántja valami, azonban a fiú úgy döntött, erre inkább akkor kérdez rá, amikor Zea és Afra már nem lesznek a közelben.

Ezen kívül Timónak is volt min gondolkodnia, ugyanis őt Princeton viselkedése nyugtalanította őt. A szőke hajú férfi vele mindig kedvesen beszélt, és gyakran megdicsérte őt. Azonban a három beosztottjával hidegen és kegyetlenül bánt. Ez az ellentmondás pedig zavarta a fekete hajú fiút, ugyanis így nem tudta eldönteni, melyik a férfi igazi arca.

„Lehet, Wright tanár úrnak igaza volt, és valóban óvatosnak kell lennem Princetonnal?" – töprengett Timo, miközben teljesen kizárta a fejéből a háttérben nyugtalanul beszélgető lányok hangját. – „De azt hiszem, ezt nem fogom tudni ilyen korán eldönteni, hiszen még alig ismerem az igazgatót. Azonban ezek után azt hiszem, jobb lenne, ha nem ismerném meg jobban őt."

Timónak váratlanul ismét eszébe jutott a matek tanárja, így róla kezdett el gondolkodni.

„Wright tanár úr is gyakran hideg és goromba, de kegyetlennek nem mondanám őt. Vele ellentétben Princeton egy könyörtelen férfi" – gondolta magában a fekete hajú fiú. – „Ezen kívül Wright tanár úrban jobban megbízok, mert őt régebb ideje ismerem, mint Princetont, és ezért tudom, hogy ő nem rossz szándékú."

Timo csak akkor hagyta abba a gondolkozást, amikor már maguk mögött hagyták a titkos járatot.

Azonban Timo legnagyobb sajnálatára Cobalt ezek után sem köszönt el a barátnőitől, és úgy folytatta velük a csevegést, mintha a fiú jelen se lett volna.

Timo ugyan nem mutatta ki, de ezen eléggé megsértődött, és ezért egy viszlátot motyogott a lányoknak. Ezt követően egyedül ment ki a kedvenc stégjére.

Amikor megérkezett, leült, majd felhúzta a lábait, és átölelte azokat. Végül a fejét is a térdére hajtotta.

A nádas takarásában pedig végre megengedte magának, hogy kimutassa a valódi érzelmeit.

Így végül a kétely a bizonytalan világban, és a magány, amit a barátok hiánya okozott, könnyeket csalt a szemébe. Rövidesen azt vette észre, hogy a néma zokogás az egész testét rázza.