Az igazgató másnap délelőtt érkezett meg, és Cobalt legnagyobb meglepetésére a férfi Timóval együtt lépett be az ebédlőbe.

A szőke hajú, magas férfi Cobalt megdöbbenésére legfeljebb huszonhét éves lehetett. Azonban mindennek ellenére az igazgató kék szemei tekintélyt parancsolóan villantak az ebédlőben tartózkodókra. Emiatt az emberek egyik fele félve összehúzódott, míg a másik fele rajongva követte a férfi minden egyes mozdulatát.

Azonban Cobalt fejében egyedül az a gondolat kavargott vad szélviharként, hogy az igazgató mégis hogyan tudja irányítani évtizedek, egyesek szerint évszázadok óta Sutiko szigetét, ha ennyire fiatal volt.

„De lehet, hogy valójában tévedek, és sokkal több, mint huszonhét éves. Vagy akár az is lehet, hogy néhány évtizedenként új igazgatót neveznek ki, akik mindig ugyanazt a maszkot hordják" – gondolkodott Cobalt, aki megpróbált kitalálni valami logikus magyarázatot, ugyanis nem érette, hogy ez hogyan lehetséges.

Azonban pár másodperccel később Timo megérkezett Cobalt mellé, aki így aztán abbahagyta a gondolkodást.

Helyette inkább feltett a fiúnak egy kérdést, amire szintén szeretett volna választ kapni:

- Miért az igazgatóval érkeztél ide?

- Ő az igazgató? – kérdezte döbbenten Timo. – Ez a férfi Princetonként mutatkozott be és azt mondta, ő egy tanár.

- A három beszállító pár perccel ezelőtt mutatott az igazgatóról egy képet, úgyhogy egészen biztosan ő az – felelte Cobalt. – Hogy találkoztál vele?

- Elzavarta tőlem Rhettet és a két bosszantó barátját tőlem – felelte Timo, miközben helyet foglalt a kék szemű lány mellett. – Aztán beszélgettünk egy kicsit a tanulmányaimról. Nekem Princeton szimpatikus embernek tűnik.

- Akkor legalább ő egy kedves alak, a beszállítókkal ellentétben – válaszolta Cobalt, miközben nyugtalanul fészkelődött a székén, ugyanis az igazgató és a beszállítók jelenléte feszültséggel és izgatottsággal töltötte el őt.

Erre Timo már nem tudott válaszolni, ugyanis ekkor az igazgató fellépett az emelvényre és beszélni kezdett az összegyűlteknek.

Princeton elmondta, mennyire örül, hogy a Messzeség helyett ismét itt lehet az otthonában. Ezen kívül beszámolt arról, milyen szörnyűségeket kellett átélnie a Messzeségben, mire többen is félve összehúzódtak vagy dühösen felmordultak. Az igazgató azzal zárta a mondandóját, hogy most már ne foglalkozzanak a világban zajló negatív dolgokkal, hanem inkább ünnepeljék meg azt, hogy Sutiko szigete biztonságban van a Messzeségben zajló háborútól.

Princeton beszédének a végét tapsvihar követte, mire a férfi tekintetére boldog mosoly költözött. Ezután lesétált az emelvényről, és miközben kiment az ebédlőből, a három beszállító szorosan követte őt.

Ezek után mindenki mehetett a dolgára, így Cobalt meg Timo a kedvenc stégjük felé vették az irányt, hogy beszélgessenek egy kicsit.

Amíg a füvön sétálgattak, Cobalt váratlanul észrevette Sutiko szigetének az egyik kertészét, aki parkban található növényeket locsolta. Erről a kék szemű lánynak váratlanul eszébe jutott az anyja. Először nem értette, hogy ez miért történt, de aztán váratlanul beugrott neki egy képkocka, amint az anyukája a kertjük virágait locsolja.

- Mit nézel, Cobalt? – szólalt meg váratlanul Timo, miközben megpróbálta követni a lány tekintetét.

- A kertészt figyeltem – felelte a kék szemű lány, miközben elfordította a fejét az idősödő férfiról. – Eszembe jutott róla az anyukám. Ő is ilyen görnyedten locsolta a virágokat.

- Még mindig sokat álmodsz a családodról? – érdeklődött Timo, miközben rátaposott egy földön található száraz falevélre, ami aprót reccsent a talpa alatt.

- Még mindig csak az anyukámról álmodok. De mostanában talán kevesebbet – felelte Cobalt, miközben felgyorsította a lépéseit. – Lehet, soha nem volt testvérem. Mert az álmaiban az anyukám mindig csak rám figyelt, és soha sem láttam másik gyereket magamon kívül a házunkban.

- Bárcsak én is ennyit álmodnék a Messzeségről! Akkor legalább lenne halvány elképzelésem, milyen lehet az a hely – mondta Timo, miközben megérkeztek a kedvenc helyükre.

Cobalt erre azt akarta felelni, ezek az álmai egyáltalán nem olyan kellemesek. Azonban nem tudott mondani semmit sem, ugyanis hamarosan megjelent a stégnél Hadley és Leon, akik szintén ezen a helyen szoktak találkozni.

Ugyan a kémia tanárnő lelkesen üdvözölte a gyerekeket, azonban Leon csak komoran nézett maga elé, ugyanis az igazgató jelenléte teljesen elrontotta a férfi kedvét. Ezért a matematika tanárnak semmi kedve sem volt a gyerekekkel beszélgetni. Így ahelyett, hogy köszönt volna a diákjainak, nyugtalanul dobolni kezdett az ujjaival a stég korlátján.

Leon megfontolta, hogy visszamegy a többi tanárhoz beszélgetni, azonban amikor meglátta Hadley széles mosolyát a diákjai felé, a férfi rájött, nem akarja elrontani a nő hangulatát azzal, hogy magára hagyja őt.

Miközben Leon a gondolataiba merülve bámulta a tó vizének fodrozódását, Timo elmesélte Hadley-nak, hogy az igazgató megvédte őt Rhett-től és a bandájától.

Amikor Leon meghallotta Princeton nevét, a szemöldöke nyugtalanul megrándult. Ezután a matematika tanár megkereste Hadley szemét, és ezért észrevette, hogy a nő tekintetén is végigsuhant a gondterheltség felhője.

A feszült csendet végül Leon törte meg, aki komoran megszólalt:

- Lehet, hogy első látásra Princeton egy kedves és elragadó személyiségnek tűnik, de valójában ő egy veszélyes alak. Éppen ezért legyetek óvatosak vele, és ne higgyetek el neki mindent, amit mond.

- Ezt hogy érti a tanár úr? – érdeklődött Cobalt, aki azonnal a barna szemű férfira pillantott, ugyanis úgy érezte, a matematika tanár sokat tudna mesélni a sziget vezetőjéről.

- Leon arra gondolt, hogy... – kezdte Hadley, azonban a férfi közbeszólt.

- Erről kérlek most ne beszéljünk, Hadley – mondta a matematika tanár, miközben nyugtalanul egy helyben toporgott, ugyanis nem akarta, hogy a nő információkat áruljon el a múltjáról a gyerekeknek.

- Rendben, sajnálom. Ha nem akarsz erről beszélni, akkor nem mondjuk el nekik a történteket – bólintott egy aprót a kémia tanárnő.

- Köszönöm – felelte Leon, majd megnyugodva felsóhajtott, és végre befejezte a feszült járkálást.

Ezt a párbeszédet követően Cobalt és Timo csodálkozva összenéztek, miközben mind a kettőjük tekintete kíváncsiságtól csillogott. Azonban megszólalni már nem mertek, ugyanis nem akartak tiszteletlen lenni Wright tanár úrral, aki valószínűleg úgyse válaszolt volna.

A témát végül is Leon változtatta meg:

- Azt láttátok, hogy a beszállítók elkezdték kipakolni a halott rajztanár irodáját?

- Szerencsétlen Mr. Brown... – suttogta sajnálkozva Hadley. – Pedig őt kedveltem, mert egyike volt azoknak a keveseknek, akik nem néztek rám furán, amikor megemlítettem, hogy szeretek kísérletezni szabadidőmben.

- Én is szerettem Mr. Brownt – felelte Cobalt, akit kirázott a hideg, amikor eszébe jutott, hogy milyen kegyetlen módon gyilkolták meg a fiatal férfit. – Kíváncsi lennék, miért szánták neki ezt a sorsot...

- Lehet, megszegett valami szabályt – válaszolta elgondolkodva Leon, miközben a cipője orrával a földet rugdosta.

- Ha felmennénk az irodájába, lehet megtudnánk egy-két dolgot – vetette fel az ötletet Hadley, aki töprengve figyelte a tó túlpartját.

- Ez eszedbe se jusson! – figyelmeztette a férfi a kémia tanárnőt. – Ha a beszállítók elkapnak, akkor téged se fognak megkímélni.

- De én válaszokat szeretnék! – vitázott Hadley. – Miért kellene most is tudatlanságban maradnom, amikor végre válaszokat is kaphatnék? Timo, Cobalt, velem jöttök?

- Hát öööhhm.... nem is tudom... – motyogta bizonytalanul Timo, aki a földet bámulta, ugyanis nem akarat látni a matematika tanár haragos tekintetét. – Wright tanár úr szerint ez nem olyan biztonságos...

- Én jövök! – közölte Cobalt határozott hangon, aki tudni akarta, miért kellett meghalnia a rajz tanárának.

Ezen kívül abban bízott, hátha talál valanit a rajz tanár irodájában, ami megmagyarázza, miért ő az egyedüli, akinek vannak halvány emlékei a Messzeségről.

- Hát jó... – motyogta Timo a helyzetébe beletörődve. – Akkor jövök én is – mondta a fekete hajú fiú, aki nem akarta magára hagyni a legjobb barátját.

- Még mindig nem akarsz jönni, Leon? – kérdezte ismét Hadley, aki örült volna, ha a férfi is velük tart.

- Biztos, hogy nem – vágta rá gondolkodás nélkül a választ a matematika tanár. – Most, hogy itt az igazgató, különösen figyelnem kell arra, hogy ne kerüljek bajba.

- Ne már, Leon! – sajnálkozott a kémia tanárnő. – Amikor gyerekek voltunk, mindig elkísértél, ha valamit meg akartam nézni.

- Nem tudom, Hadley feltűnt-e, de te már nem vagy annyi idős, mint Cobalt és Timo – felelte gúnyosan Leon. – Egyébként pedig ez nem kor kérdése. Egyikőtöknek se kellene odamennie.

A férfiben ugyan felmerült az a gondolat, hogy elkíséri őket, hogy biztosíthassa azt, a többiek biztonságban legyenek. De aztán elvetette ezt az ötletet, ugyanis nem akart bajt hozni a saját fejére. Ezen kívül nem akarta, hogy azt pletykálja róla a többi tanár, valójában nem követi a szabályokat, ugyanis szerette volna megtartani a jó hírét.

- Ha nem hát nem – vonta meg a vállát Hadley, aki egy kicsit megsértődött a férfi elutasító válaszán.

Ennek ellenére a kíváncsisága továbbra is forró tűzként lobogott benne, így aztán a két gyerekhez fordulva megszólalt:

- Akkor hárman megyünk.

- Rendben – felelte Cobalt. – Gyere, Timo, induljunk!

- Öhhhhm ha ezt akarod, akkor rendben... – felelte alig hallhatóan Timo, akinek továbbra is voltak kételyei.

Ezt követően Hadley, Cobalt és Timo magára hagyták Leont, aki először frusztráltan felsóhajtott, majd elindult vissza a szobájába.

Eközben Cobalték megérkeztek a halott rajz tanár irodája elé, aminek az ajtaja be volt zárva. De mivel Hadley tanári kulcsa ide is használható volt, ezért sikerült betörniük.

- Na, ez sikerült! – mondta lelkesen a kémia tanárnő, miközben beléptek a helyiségbe. – De a nagyja még hátra van.

- Vajon fogunk itt találni bármi használhatót? – kérdezte kételkedve Cobalt, miközben szétnézett a papírokkal és ruhákkal teledobált helyiségen.

A rendetlenség miatt Cobalt számára egyértelmű volt, hogy a beszállítók korábban már jártak itt.

- Hát remélem... – motyogta Timo, miközben ő is szétnézett a rendetlen helyiségben.

- Ha nem kezdünk el szétnézni, soha sem fog kiderülni – felelte Hadley izgatottan, miközben elkezdte átnézni a szekrényeket.

Amikor Hadley talált egy-két igazán szépre sikeredett rajzott Mr. Brown alkotásai között, lelkesen csillogó szemekkel megvizsgálta azokat, ugyanis annak ellenére, hogy a nő tudós volt, tudta értékelni a művészetet is, ha az adott mű tetszett neki.

Mr. Brown művészetében Hadley azt értékelte a leginkább, hogy a férfi nem csak a sziget vezérét rajzolta le változatos pózokban és helyszíneken, hanem gyönyörű tájképeket is festett. A nőt kicsit bántotta, amiért ezek soha sem lesznek kiaggatva az iskola falára, ugyanis úgy gondolta, a tájképek vidámabbá tehetnék a komor falakat. Ott ugyanis egyedül a részletesen megfestett Princeton méltóságot sugárzó arca függött.

Ráadásul Hadley tudta, a képek nyilvánossá tétele esélytelen lenne azok után, hogy Mr. Brown az eltűntek közé került. Ez ugyanis azt jelentette, mindenkinek úgy kellett viselkednie, mintha a rajz tanár soha nem is létezett volna.

Erre a gondolatra a kémia tanárnő bánatosan felsóhajtott. Azonban amikor eszébe jutott, hogy lehetséges nyomokért jöttek fel az irodába, a lelkesedése visszatért. Ezután ismét kutatni kezdett a papírok között, miközben magában motyogva kommentálta ha talált valami érdekesnek tűnő dolgot.

Idő közben Cobalt és Timo is követték a kémia tanárnő példáját, és ők is elkezdték átnézni a szekrényeket. Azonban a kék szemű lány hiába kutakodott, nem talált semmi hasznosat sem, és legnagyobb sajnálatára Hadley és Timo is erre az eredményre jutottak.

Végül is a kék szemű lány nagyot szusszanva a földre rogyott, majd megszólalt:

- Nem lehet, hogy a beszállítók már minden használható dolgot elvittek innen?

- Fogalmam sincs... – felelte Timo, aki csalódottan a földre huppant Cobalt mellé.

- Ugyan már, gyerekek! Ne adjátok fel! – bíztatta Hadley a fiatalokat. – Mr. Brown nem volt ostoba ember, ezért kinézem belőle, hogy volt egy-két rejtett irata.

Erre Cobalt és Timo kételkedve összenéztek, azonban Hadley továbbra sem adta fel a keresést.

Miután a kémia tanárnő végzett a szekrények átkutatásával, a padlón kezdett el nyomokat keresni.

Hamarosan Hadley talált egy meglazult padlódeszkát, amit végül Timo segítségével sikerült felemelnie.

- Megmondtam, hogy még nem vittek el innen mindent! – szólalt meg Hadley izgatottan, amikor észrevette a padló alatt lapuló papírt.

Amikor Cobalt ezt meghallotta, azonnal odarohant Hadley-hoz és Timóhoz, akik már elkezdték olvasni a papírra leírtakat.

A kék szemű lány könnyedén el tudta olvasni a papírra felírt betűket, ugyanis a rajz tanár írása egyszerű volt és letisztult.

Amióta rajz tanár lettem Sutiko szigetén, a keresztnevemet nem nagyon hallom a többiektől ugyanis vagy Mr. Brownnak vagy Brown tanár úrnak hívnak. Ezt a jegyzetet pedig azért készítem, mert én, vagyis Mr. Brown olyan felfedezést tettem a beszállítókkal kapcsolatban, amiről a következő generációnak is tudnia kell. Éppen ezért remélem, hogy egy nap valaki megtalálja ezeket a jegyzeteket és felhasználja őket a beszállítók ellen.

Biztos tények, amiket tudok a beszállítókról:

1. A pletykák igazak. Valóban ők tüntetik el az embereket Sutiko szigetéről.

2. A szerencsétlen áldozatot először elkapják, amikor éppen egyedül van valahol, majd megölik őt, az esetek többségében pisztollyal, de az is előfordult már, hogy torkon szúrtak valakit. Ezután az illetőt zsákba tették, amit felvittek a hajójukra, amit valamelyikük mindig őriz. A hulláktól valószínűleg a tengeren szabadulnak meg.

3. Azért, hogy a beszállítók elkerüljék a kíváncsi tekinteteket, titkos járatokat használnak. Így nem csak a halottak elszállítása a könnyebb, hanem a Messzeségből ideszállított, titkos eszközöket is könnyebben el tudják rejteni.

4. A beszállítóknak vannak...

Ekkor Cobalt megfordította a lapot, azonban ott sem találta meg a jegyzet folytatását.

- A jegyzet félbemaradt – közölte csalódottan a kék szemű lány, akit az is bosszantott, hogy álmok témában nem talált írást. – Lehet, megzavarták őt, amíg a jegyzeteket készítette.

- Viszont itt van egy térkép – mondta lelkesen Hadley, majd meglengette a papírlapot a két fiatal előtt.

- Ez is valami – felelte Timo, miközben megnézte a kémia tanárnő kezében lévő papírt. – Ráadásul ezek a jegyzetek megmagyarázzák, miért tűnt el a rajz tanár.

- A beszállítók valószínűleg rájöttek, hogy Mr. Brown kutatott utánuk – fejezte be a fiú gondolatsorát Cobalt. – Lehet az irodáját is azért kutatták át, hogy erre bizonyítékot szerezzenek.

- Még szerencse, hogy mi alaposabbak voltunk náluk – tette hozzá Hadley, miközben még mindig a térképet nézegette. – Így rengeteg új információt sikerült megtudnuk még annak ellenére is, hogy a teljes kép még mindig hiányzik. Éppen ezért ezt a két lapot el kellene vinni innen.

- De mi lesz, ha a beszállítók észreveszik nálunk ezeket a lapokat? – kérdezte óvatosan Timo.

- Nem fogjuk magunknál tartani a lapokat – felelte Hadley, miközben összehajtogatta a papírokat. – Elrejtjük őket. Most pedig indulás, mielőtt még visszatérnek ide a beszállítók.

Ezek után Hadley és Timo visszatették a padlódeszkát a helyére, majd a kémia tanárnő elrejtette a két lapot a zsebébe.

Miután óvatosan kikukkantottak a helyiségből, megállapították, hogy nincs a közelben senki. Így aztán kiosontak az irodából, és elindultak kifelé az épületből.

- Merre megyünk? – érdeklődött Cobalt, miután az iskola épületét maguk mögött hagyták.

- A rejtekhelyemre fogom elásni ezt a két lapot – suttogta Hadley, majd ráléptek az erdőbe vezető ösvényre.

Öt perccel később Cobalt meglepődve vette észre, hogy letértek a kitaposott földútról. Ezzel együtt a lány észrevette Timo tekintetében a félelmet.

Ennek a szorongásnak Timo hamarosan hangot is adott:

- Ugye nem fogunk eltévedni? – kérdezte félénken a fekete hajú fiú, miközben egy faágat odébb tolt a szeme elől.

- Dehogy fogunk! – legyintett Hadley. – Számtalanszor jártam már erre. Meg egyébként is, kiváló idegen vezető vagyok!

Erre a kijelentésre a fiatal tanárnő szinte hallotta Leon tiltakozó hangját a fejében.

Azonban a valóságban senki sem felelt neki, és emiatt hiányolni kezdte a férfit. De aztán lerázta magáról a pillanatnyi bánat érzését, és vidám hangon tovább beszélt:

- Egy olyan helyre megyünk, amit eddig csak Leonnak mutattam meg. De mivel megbízom bennetek, ezért úgy döntöttem, titeket is elvezetlek oda. Ez a hely egyébként egy gödör egy fa alatt. Oda gyűjtöttem az összes olyan dolgot, aminek a birtoklása illegális.

- Azért remélem, nem egy drogtanyára megyünk – mondta viccelődve Cobalt, miközben átlépett egy fatönköt a földön.

- Dehogyis! – felelte mosolyogva Hadley. – Összesen csak egy betiltott könyvet, egy titkos vegyi fegyver receptjét és egy Messzeségből származó eszközt fogtok látni, amit az egyik beszállító hagyott el. Az eszköz neve egyébként "telefon", és nem teljesen értettem még meg, hogy ezt mire használták a szigetünkön túl.

- Értem – válaszolta Timo, majd óvatosan hozzátette. – Nagy szerencséje van a tanárnőnek, hogy ezt a helyet még nem találták meg a beszállítók.

- Lehet úgy tűnik, hogy ők hárman mindent irányítanak, de ha okos vagy, akkor nem nehéz lyukakat találni a rendszerben – vonta meg a vállát Hadley.

Váratlanul a fiatal nő megtorpant egy hatalmasra nőtt örökzöld fa előtt, majd ásni kezdett.

Timo és Cobalt érdeklődve nézték a tanáruk mozdulatait, és miután Hadley végzett az ásással, meg is pillantották a föld alól előkerült ládikát.

Hadley nem hazudott, és a korábban említett tárgyak, valóban ott voltak a ládikában. Végül a kémia tanárnő még utoljára végigfutotta a tekintetével a titkos járatok térképét, majd Mr. Brown jegyzetét és a térképet is eltette a ládikóba.

Ezután Hadley a tárgyat visszatette a gödörbe, amit elkezdett betemetni. Ebben Cobalt és Timo is segített neki, ugyanis a két fiatal úgy gondolta, így gyorsabban végeznének.

Pár perccel később gondosan betemették a ládát, sőt a biztonság kedvéért még leveleket és ágakat is szórtak rá annak ellenére, hogy Hadley azt mondta, errefelé senki sem szokott járni, ugyanis aki az erdőben akar sétálni, az nem tér le az erdei ösvényről.

Miközben elindultak visszafelé, Hadley elmesélte, hogy tizenhat éves volt, amikor a betiltott könyvet elásta ide, természtesen Leon segítségével.

Mire a maradék két tárgy történetét is elmesélte, addigra visszaértek az iskola bejárata elé, ahol Leon éppen egy másik tanárral és három végzős diákkal beszélgetett.

Amikor Leon észrevette a feléjük közeledő Hadley-t, elnézést kért a többiektől, majd otthagyta őket és odament a kémia tanárnőhöz.

- Veled meg mi történt, Hadley? Tiszta föld és kosz a ruhád – mondta Leon. – Remélem, nem a legújabb kísérleted áldozatát kapartad el a kölykökkel.

- Nem, nem ez történt – felelte mosolyogva Hadley.

- Hát akkor mit csináltál? – kérdezte Leon, miközben óvatosan leporolta a nő kabátjáról a port.

Ez az apró mozdulat felmelegítette Hadley szívét, de ennek ellenére sikerült megőriznie a higgadtságát, és nyugodtan válaszolt:

- Ezt inkább ne itt beszéljük meg, mert itt eléggé sokan vannak.

Amikor erre Leon bólintott, Hadley a két gyerek felé fordult:

- Ha gondoljátok, akkor elmehettek. Én majd elmesélem Leonnak, hogy mi történt.

- Rendben – felelte Cobalt, aki sejtette, hogy Hadley most szeretne négyszemközt maradni a férfival.

Ezt követően Hadley és Leon elköszöntek a két diáktól, majd elmentek sétálni.

Cobalt és Timo pedig elindultak vissza az épületbe. Azonban legnagyobb meglepetésükre a végzős diák lányok az útjukat állták és Leonról kezdték faggatni őket, miközben a tanár, aki Leonnal beszélgetett, inkább odébb állt a kérdéseket visító fiataloktól.

- Ti tudjátok, hogy Horaly tanárnő mit akart Wright tanár úrtól?

- Ugye nincs közöttük semmi?

- Szerintetek mikor fog visszajönni hozzánk?

Ezeken kívül másik kérdéseket is kaptak, de azt Cobalt már nem fogta fel, ugyanis magában gondolkodni kezdett.

A kék szemű lány tudta, Hadley valószínűleg a rajz tanár irodájában találtakról fog beszélni Leonnal, azonban a lány ezt nem akarta elmondani. A többi kérdésre pedig ő se tudta a választ. Éppen ezért türelmetlenül azt felelte, nem tudja ezekre a kérdésekre a választ, míg Timo meghúzódott mögötte, és igyekezett láthatatlanná válni.

- Horaly tanárnő mondott valami érdekeset Wright tanár úrról? – kérdezte az egyik végzős lány a megrettent Timót.

- Nem szeretnél megosztani velünk egy érdekes pletykát róluk? – érdeklődött izgatottan egy másik.

- Én öööhm... – felelte zavartan Timo, aki nem volt hozzászokva az ilyen szintű figyelemhez.

- Hagyjátok békén Timót, oké? – kapta fel a vizet Cobalt, akinek elfogyott a türelme. – Keressetek másokat, akiknek ostoba kérdéseket tehettek fel, ti szánalmas pletykafészkek!

- Szánalmas pletykafészek, mi? – kérdezte gúnyosan az egyikük. – Ha tudnád, hogy miket álltunk ki eddig ezen a szigeten, nem mernél beszólni nekünk, te ostoba kis törpe!

- Nem vagyok ostoba! – kiáltotta dühösen Cobalt, miközben előre lendítette az öklét, hogy megüsse az idősebb lányt.

Azonban Timo váratlanul eléugrott, majd vékony hangon megszólalt:

- Cobalt, kérlek, ne bántsd őket! Inkább menjünk el innen!

A harag és az adrenalin még mindig vadul lüktetett a kék szemű lány ereiben, és amikor meghallotta, hogy egy másik felsőbbéves gyávának nevezi őt, a gyűlölet teljesen átvette felette az irányítást. Emiatt Cobalt odébb lökte Timót, majd a gúnyolódó lányra rontott.

Azonban Cobalt nem tudta megütni a gúnyolódó lányt, ugyanis a barátai képzettebbek és erősebbek voltak nála, így elkapták a karját, és hátracsavarták azt.

- Ha jót akarsz magadnak, most azonnal eltűnsz innen – mondta az egyik lány.

Cobalt büszkeségből nem felelt semmit sem. Vele ellentétben Timo azonnal felugrott a földről, ahová Cobalt lökte őt, majd hadarva beszélni kezdett:

- Mind a ketten nagyon sajnáljuk a történteket. Kérlek ne hívjátok ide a tanárokat! És kérlek, engedjétek el a barátomat!

- Rendben – felelte a Cobaltot fogva tartó lány, aki nem akarta tovább folytatni a konfliktust.

Miután a felsőbb éves elengedte a kék szemű lányt, ő is és a barátai is sértetten odébb álltak, magára hagyva Cobaltot.

A kék szemű lány haragot és csalódottságot érzett, amiért nem tudta a lányokat legyőzni puszta kezes harcban.

„Persze sejthettem volna, hogy ezek a felsőbb évesek erősebbek, mint a Timót bántó fiúk" – gondolta kedvetlenül Cobalt, akinek bántotta a büszkeségét a vereség.

Ezen kívül a kék szemű lányt az is zavarta, hogy túl hamar feldühödött, és ezzel csak annyit ért el, hogy kínos és megalázó helyzetbe hozta saját magát.

„De ez mégis miért történt? Egy éve biztosan nem viselkedtem volna ennyire nevetségesen" – gondolta az önmagában csalódott lány. – „És akkor még örülhetek, hogy nem volt itt egy tanár, mert akkor még büntetést is kaptam volna. Többet nem viselkedhetek ilyen felelőtlenül, mert ezzel csak bajt hozok a saját fejemre és Timo fejére is."

A fekete hajú fiú látta, hogy a barátja nagyon gondolkodik valamin, ezért egy ideig csendben várakozott. De aztán végül megszólalt:

- Minden rendben, Cobalt?

Ettől a kérdéstől a lelkiismeret-furdalás éles fogaival a kék szemű lány szívébe mart. Cobalt ugyanis emlékezett arra hogy, amikor odébb lökte Timót, a fiú először elvesztette az egyensúlyát, majd a földre zuhant.

Emiatt az önmarcangolás még erősebben vájt a lelkébe, és ezért még önmagától is megrémült, hiszen Timót véletlenül sem akarta megbántani.

Miután Timo másodszorra is feltette a kérdését, Cobalt végre tudott válaszolni:

- Jól vagyok. És te? Sajnálom, hogy ellöktelek.

- Én is jól vagyok – felelte Timo. – És ne aggódj, mert nincs semmi baj. Tudom, hogy véletlen volt.

Erre Cobalt csak bólintott, ugyanis az egymásnak ellentmondó érzelmei még mindig hurrikánként tomboltak a lelkében.

Ezt követően mind a ketten beléptek az iskola épületébe. Azonban Cobalt továbbra is csöndben maradt, és mivel Timo nem tudta, hogyan törje át a közéjük emelkedett falat, ezért ő sem szólalt meg.

Cobalt a vacsora ideje alatt is a történteken rágódott, és emiatt az este kedvetlenül feküdt le aludni.

Ráadásul az éjszaka sem tudott nyugodtan pihenni, ugyanis az álmában Sutiko szigetének a helyszínei váltakoztak a Messzeségben található halvány képkockkákkal.

Azonban másnap Cobalt már semmire sem emlékezett a zavaros álomból.