Ezen a napon több dolog is történt egyszerre. Először is leesett az első hó az évben. Másodszor pedig ezen a napon egy fesztivált tartott Sutiko szigete. Ugyanis ezzel a fesztivállal vette kezdetét az egy hetes téli szünet.

Amikor Hadley meglátta, hogy a diákok mennyire megörülnek a hónak és kirohannak az udvarra, a tekintetére mosoly ült ki, ugyanis szerette a fiatalokat vidámnak látni.

Idő közben néhány tanár is kiment a hóba és a hidegbe, hogy a parkban felállítsanak néhány standot, ahol a diákok és az összes többi ember ételt és italt kaphatott.

- Jöjjön, Miss Horaly! Segítsen ön is felállítani a standokat! – kérte az egyik tanárnő.

- Rendben! – felelte lelkesen Hadley, aki ezek után azonnal segíteni kezdett. – A diákok biztosan imádni fogják ezt a programot! Én is szerettem ezt a fesztivált, amikor gyerek voltam. Azt egyébként látta, hogy a tó vize befagyott? Vajon lehet korcsolyázni?

- Nem hiszem – felelte szűkszavúan a másik tanárnő. – Rendben, maga maradjon itt és állítsa fel ezt a standot. Én visszamegyek és szerzek további eszközöket.

Azonban mielőtt a tanárnő odébb állhatott volna, Hadley megállította őt:

- Mi lenne ha idén a standoknál programok is lennének? Én például mutathatnék a diákoknak érdekes kísérletek, maga pedig...

- Az étel és az ital elegendő lesz – felelte hűvösen a tanárnő, majd kitért Hadley irányából, ugyanis láthatóan nem akart vele beszélgetni.

Ezek után Hadley feladta az ügyet, és hagyta, hogy a kollégája odébb sétáljon.

Hadley végül megpróbálta felállítani a rábízott standot, de ez nem igazán ment neki, ezért végül segítséget kért.

Végül két férfi tanár segített neki. Azonban miután felállították a standot, ők is magára hagyták Hadley-t.

Ezek után Hadley másokkal is megpróbált szóba állni, de mivel a többségük elhajtotta őt, ezért a fiatal tanárnő végül Leont kezdte keresni a tekintetével.

Leon azonban ebben a pillanatban is éppen négy másik tanárral beszélgetett, ezért Hadley úgy döntött, inkább nem zavarja őt.

Így aztán egy ideig még téblábolt a frissen esett hóban, de miután megunta a járkálást, úgy döntött, inkább visszamegy a kémia laborjához.

Hadley már el is indult visszafelé, azonban váratlanul észrevette Timót, aki hozzá hasonlóan egyedül sétálgatott.

„Valószínűleg Cobaltot keresi" – gondolta Hadley, majd miután a kémia tanárnő követte Timo tekintetét, meg is találta a kék szemű lányt, aki éppen néhány barátjának a társaságában nevetett valamin. – „Biztos vagyok benne, hogy azon gondolkodik, odamenjen-e hozzájuk vagy sem" – töprengett Hadley.

Ekkor viszont a nő észrevette, hogy Timo nagy levegőt vesz, majd odamegy Cobalthoz és a barátaihoz.

„Kíváncsi vagyok, mi sül ki ebből" – gondolta Hadley, miközben érdeklődve figyelte Timót.

Amikor a fiú megérkezett a lányok csoportjához, egy ideig megpróbált velük beszélgetni, de aztán lógó orral odébb állt tőlük.

„Szegény fiú!" – gondolta magában Hadley, aki ezek után Timo felé vette az irányt.

Amikor pedig megállt mellette, megszólalt:

- Minden rendben, Timo? Egy kicsit szomorúnak tűnsz...

- Nincs semmi baj. Minden rendben – próbált meg Timo határozott hangon felelni.

Azonban Hadley még így is kihallotta a fiú hangjából a bánatot, ezért újabb kérdést tett fel neki:

- Azok a lányok, akikkel beszéltél... Gorombák voltak veled?

- Nem – rázta meg a fejét Timo. – Cobalt például eléggé kedves volt, csak hát a többi lány... Ők nem igazán hagytak érvényesülni a beszélgetésben. Olyan érzésem volt, mintha versenyeznem kellett volna azért, hogy megszólalhassak. Ez kellemetlen volt, így inkább otthagytam őket.

- Sajnálom, Timo – felelte Hadley, majd együttérzően a fiú vállára tette a kezét.

- Ez egyedül azért zavar, mert... – kezdte Timo, de aztán nagyot nyelt.

A fiú nem tudta, a tanárát mennyire érdekli a problémája, így inkább csendben maradt. Végül pedig csak legyintett.

- Mindegy, nem számít – fejezte be a mondatát kissé bánatosan Timo.

- Dehogynem számít! Mondd el nyugodtan, mi zavar – felelte bíztatóan Hadley.

- A fesztivált Cobaltal akartam volna tölteni. De ő láthatóan másokkal van most elfoglalva – mondta ki végül Timo.

- Na, akkor egy cipőben járunk – válaszolta Hadley. – Mert én meg Leonal akartam volna eltölteni a programot. Ő viszont nem ér rá, úgyhogy magamra maradtam. De nem haragszom rá, hiszen tudom, hogy amint lesz ideje, fel fog keresni. Éppen ezért biztos vagyok abban, hogy Cobalt is ugyanezt fogja tenni.

- Remélem, igaza van a tanárnőnek... – motyogta a fiú lesütött szemekkel.

- Hé, Timo! Ne szomorkodj! Hiszen végső soron találtál másvalakit, aki eltölti veled ezt a programot. És ez a valaki én leszek – közölte határozott hangon Hadley, miközben saját magára mutatott.

De aztán egy fokkal bizonytalanabbul hozzátette:

- Kivéve persze, ha ezt nem szeretnéd...

Ha ezt egy másik tanár ajánlotta volna fel, akkor Timo valószínűleg nemet mondott volna. Azonban Hadley-val már rengeteget beszélgetett, sőt még padlást is takarítottak együtt. Emiatt pedig szinte azonnal elfogadta ezt az ajánlatot.

- Már hogyne szeretném! – felelte lelkesen Timo. – Köszönöm, Horaly tanárnő!

- Igazán nincs mit – felelte a kémia tanárnő.

Ezt követően Hadley feltette azt a kérdést a fiúnak, amit korábban a kollégájától kérdezett:

- Szerinted lehet korcsolyázni a befagyott tó vizén?

- Nem hiszem, hogy ez olyan jó ötlet... – felelte félénken Timo. – Viszont ha odamegyünk, akkor megnézhetjük, mennyire vastag a jég.

- Rendben! Akkor induljunk! – válaszolta izgatottan a kémia tanárnő.

Végül Timo és Hadley túl vékonynak ítélték meg a tó jegét, és ezért elvetették a korcsolyázás ötletét.

Helyette egy ideig beszélgettek a kedvenc stégükön, majd miután a fesztivál a kezdetét vette, elindultak megnézni, hogy miket lehet kapni a standokon.

Mivel eléggé nagy volt a forgalom, ezért Hadley és Timo csak nehezen tudtak odajutni egy-egy butikhoz.

Végül Hadley törtetésének köszönhetően mind a ketten szereztek maguknak egy-egy bögre forró teát és lekváros kenyereket.

- Köszönöm, Horaly tanárnő – mosolygott rá Timo a kémia tanárára, miközben elvette a teát és a lekváros kenyeret a nőtől.

- Szívesen – felelte Hadley, miközben odébb húzódtak a tömegtől.

Miután már nem volt annyi ember a közelükben, Timo jobban a nyakára tekerte a sálját, miközben körülötte a hópelyhek lassan táncolva földet értek.

Két perccel később Timo és Hadley is megette a megszerzett ételt, így miközben a forró teát kortyolgatták, Timo feltett egy kérdést a tanárának:

- Egyébként maga és Wright tanár úr mindig is közel álltak egymáshoz?

- Igen – bólintott Hadley, aki egyáltalán nem érezte tolakodónak a fiatal fiú kérdését. – Természetesen voltak konfliktusaink is, de ennek ellenére végig kitartottunk egymás mellett.

Timo szívesen megkérdezte volna, mik voltak ezek a nézeteltérések, de úgy gondolta, Hadley erre biztosan nem válaszolna. Így végül másik kérdést tett fel:

- Wright tanár urat soha nem zavarta, hogy maga egy kicsit másabb, mint a többi tanár?

- Hogy érted, hogy más? – érdeklődött oldalra döntött fejjel Hadley, aki őszintén nem értette a fiú kérdését.

- Hát tudja, a többi tanár... komolyabban viselkedik. Ők szigorúbbak és ööööhm... méltóságteljesebbek. És nem ilyen közvetlenek a diákokkal – próbálta elmagyarázni Timo.

- És ők nem végeznek tudományos kísérleteket a szabadidejükben – tette hozzá mosolyogva Hadley, aki egyáltalán nem sértődött meg Timo leírásán.

- Hát ööööhm... igen – mondta Timo, majd kicsit védekező hangon hozzátette. – Ne értse félre, mert én kedvelem magát, de nekem furcsa, hogy egy olyan komor alak, mint Wright tanár úr jóban van magával.

- Nem haragszom, Timo – felelte vidám hangon Hadley. – Leonnal még gyerekként barátkoztam össze, úgyhogy akkor ez nem volt szempont. A barátságunk pedig valahogy túlélte a hosszú éveket. Amikor ennyi idős voltam, mint te, rengeteget rohangáltam Leonnal a parkban. Sokat játszottunk és beszélgettünk. Olyanok voltunk, mint most te és Cobalt – mondta álmodozva Hadley.

- Miről beszélgettetek tizenkét évesen? – kérdezte Timo, miközben ismét a tanárára nézett.

- Sokat beszélgettünk könyvekről – felelte Hadley. – Meg persze a csoporttársainkról és a tanárainkról. Ja, meg persze a kémia óráim is állandó téma volt, mert ez a tudományág már akkor is érdekelt. Szegény Leon meg mindig csak eltolerálta a szövegelésem a tantárgyról.

- Akkor már fiatalon is jó barátok voltatok – felelte vidáman Timo.

- Igen – mosolyodott el ismét Hadley. – És éppen ezért Leon nagyon sokat jelent nekem. Rengeteg mindent átéltünk együtt. Örömöket, bánatokat, közös barátok elvesztését...

- Remélem, Cobalt is ilyen jó barátom fog maradni, mint magának Wright tanár úr – mondta elgondolkodva Timo.

- Ha ez így lenne, akkor emiatt nagyon sokat kellene szenvednetek – felelte Hadley komoran. – Én inkább azt szeretném, hogy nektek ennél könnyedebb legyen a barátságotok.

- Miért? Mi történt? – kérdezte aggodalmasan Timo, mielőtt még megállíthatta volna önmagát.

- Az most nem olyan lényeges – legyintett Hadley, miközben megpróbálta figyelmen kívül hagyni a szívében megjelenő szúró fájdalmat.

Így inkább elterelte a témát és másról kezdett el beszélni:

- Már várom, hogy lehessen menni vacsorázni, mert én eléggé éhes vagyok. Ez a lekváros kenyér kevés volt.

Timo rájött, hogy Hadley nem akar többet beszélni Leonról, ezért inkább nem erőltette tovább a témát, és helyette ő is a közelgő vacsoráról kezdett el beszélni.

Egy óra múlva a program véget ért, és ezért Timo és Hadley elköszöntek egymástól. Timo Cobaltal kezdett el beszélgetni, Hadley pedig odament néhány tanárhoz, akik Leon körül várakoztak.

Ugyan Timo jót beszélgetett Hadley-val, és értékelte a fiatal nő társaságát, de ennek ellenére örült, hogy Cobalt végre visszatért hozzá.

Vacsora közben Timo és Cobalt elmesélték egymásnak a fesztivállal kapcsolatos élményeiket, majd megosztották a reményeiket, amiket a téli szünet felé támasztottak.

Miután a vacsora véget ért, Cobalt és Timo elköszöntek egymástól és elindultak a szobájuk felé.

Addigra odakinnt már besötétedett, és ezért felkapcsolták a gyenge fényt szóró lámpákat a folyosón.

Azonban Timo még ilyen gyenge fény mellett is látta, amint az egyik csoporttársa testnevelésről a tengervíz előtt térdepel.

A fiú körül senki más nem volt ott. Sőt, még a három beszállító vagy a hajójuk sem tartózkodott a közelben.

„Az a terület egyértelműen a beszállítókhoz tartozik. Mit akar ott az a fiú?" – gondolta Timo nyugtalanul, miközben feltépte a bejárati ajtót, és a dermesztő hideg és hóesés ellenére a csoporttársa felé vette az irányt.

- Mit csinálsz itt, Michael? – kérdezte Timo nyugtalanul a 12 éves fiút.

- A Messzeséget figyelem... – felelte Michael. – Valahol a Messzeségben ott van az anyukám, az apukám és a kishúgom.

- Te ilyen sokra emlékszel a családodból? – kérdezte Timo.

- Minden éjjel velük álmodok – vallotta be Michael. – Ugyan emlékeim nincsenek róluk, de az arcukra tisztán emlékszem. Az álmaim pedig nyugodtak és békesek, mert a családommal együtt sétálok és nevetünk. Én gyűlölöm ezt a helyet, Timo! Vissza akarok menni a Messzeségbe a családomhoz! – kiáltotta a fiú, majd közelebb lépett a háborgó tengerhez.

- Mit csinálsz, Michael? – kérdezte Timo rémülten.

- Visszamegyek a családomhoz, akik valóban szeretnek engem. Visszamegyek ahhoz a helyre, ahol nem kellett félnem attól, hogy eltűnök ha nem teljesítek megfelelően – suttogta Michael. – Hazaúszom hozzájuk!

- Te megőrültél, Michael! – ugrott fel Timo a földről. – Nem lehet innen csak úgy elúszni! Ha ezt teszed, akár bele is fulladhatsz a vízbe!

Azonban a fiatal fiú nem hallgatott Timóra, hanem elködösült tekintettel a vízbe vetette magát.

- MICHAEL! VÁRJ! – ordította Timo, miközben megpróbálta megragadni a csoporttársa csuklóját.

Ezzel azonban elkésett, ugyanis a fiú már a vízben prüszkölve próbálta fenntartani a fejét.

Azonban Michaelnek esélye sem volt a méteres hullámok ellen, és ezért a víz hamarosan maga alá temette őt.

- Michael, tarts ki, kérlek! – ordította Timo, miközben a part szélen rohant fel-alá, kétségbeesetten. – Megpróbálok segítséget hozni!

Azonban Michael teste többet nem emelkedett a felszínre, és ezért Timo rájött, hogy elkésett.

Erre a fiú a homokba rogyott, miközben a tekintetét könnyek homályosították el.

- Annyira sajnálom... Nem tudtalak megmenteni... – motyogta Timo. – Bár tudtam volna, hogy ennyire szenvedsz... De tudod, én is szenvedek. Nem jó ez a tudatlanság.

Váratlanul a hullámok vonzani kezdték Timót, és ezért lassanként közelebb sétált a tengerhez.

A következő pillanatban az egyik méteres hullám vége pont az orra előtt hatalmas robajjal a homokba csapódott, és ettől Timo feleszmélt.

„Michael meghalt. De Cobalt még él, úgyhogy nekem is életben kell maradnom!" – gondolta Timo, majd elfordult a tengertől, és visszarohant az épületbe, miközben a szeméből még mindig folyt a könny.

Aztán az egyik folyosón lefékezett, majd leült a földre, és tíz percig kétségbeesetten zokogott.

De végül sikerült összeszednie magát, és miután letörölte a könnyeit, elindult vissza a szobájába. Miközben pedig az üres folyosókon sétálgatott, magában megesküdött, nem fogja hagyni, hogy Cobalt is így járjon.

*****

Másnap reggel Timo kedvetlenül ébredt fel, ugyanis még mindig emlékezett Michael halálára.

Ez az esemény a fiú hangulatára nem volt jó hatással, és ezért az egyhetes téli szünetet is magába zuhanva töltötte el.

Az pedig külön rosszul esett neki, hogy Cobalt nem vele töltötte el az összes idejét, ugyanis a lány a barátnőivel rengeteget beszélgetett.

Emiatt Timo csak még jobban gyűlölte önmagát, ugyanis úgy érezte, ő túlságosan gyenge, amiért nem tudott másik barátokat is szerezni.

Így aztán a fiú napja nagy részében olvasott, míg éjszaka rémálmoktól szenvedett. Álmában ugyanis mindig viszontlátta Michael testét, amint elmerül a háborgó tenger habjai között.

Amikor a szünet véget ért, és a tanítás újra elkezdődött, Timo az órákon se tudott kellőképpen figyelni, ugyanis az esze folyton a halott csoporttársa körül járt.

Éppen ezért Wright tanár úr matekon le is szidta őt, ugyanis Timo nem tudott válaszolni a feltett kérdésre.

Erre Rhett és néhány diák gúnyolódni kezdett a fiún, de kivételesen ez nem érdekelte őt. Michael halála ennél sokkal jobban nyugtalanította a lelkét.

Matek után Leon látta, hogy Timónak eléggé rossz kedve volt, de ennek ellenére nem akart odamenni a fiúhoz, hogy megvigasztalja őt, ugyanis sietnie kellett a következő órájára tanítani. Ezen kívül furcsának gondolta volna, hogy egy tanár próbáljon megvigasztalni az egy diákot.

„Remélem, hamarosan jobban lesz" – gondolta Leon, majd sarkon fordult, és elindult megtartani a harmadévesek testnevelés óráját.

A testnevelés után Leon megtartott még egy matekot a másodéveseknek, majd egy újabb testnevelést a végzősöknek. Ezután ebédszünet következett, ezért lement az ebédlőbe, ahol miután megszerezte az ételét, csatlakozott a tanári asztalhoz.

A tanári asztalnál eddig az ötven éves, beesett tekintetű fizika tanár, Mr. Davis várakozott, aki a harmincnégy éves Ms. Kelly-vel társalgott, aki irodalmat tanított a diákoknak.

Ms. Kelly éppen Mr. Davisnek magyarázott valamiről, és Leon biztos volt abban, hogy a nő valami szaftos pletykát osztott meg a fizika tanárral.

Azonban amikor Ms. Kelly észrevette Leont, azonnal felé fordította a tekintetét, és beszélni kezdett a matek tanárhoz:

- Üdv, Mr. Wright! Milyen volt a mai napod eddig? Gyere, ülj le nyugodtan!

- Üdv, Ms. Kelly. Üdv Mr. Davis – köszöntötte Leon a két kollégáját, majd miután a fizika tanár biccentett neki, leült az asztalhoz. – Eddig semmi különös nem történt. Csak szokásos dolgok voltak. Értetlenkedő diákok matekon és sikongató kölykök tesin – mondta Leon unottan.

- Hallottad a legújabb híreket Ms. Horaly-ról? – hajolt előre Ms. Kelly.

„Már megint mibe keverte bele magát az a bolond nőszemély?" – gondolta fáradtan Leon, aki tudta, hogy a kémia tanárnő hajlamos volt arra, hogy rossz hírbe hozza saját magát, ugyanis folyton csak a bajt kereste.

Végül Leon lassan válaszolt:

- Nem hallottam.

- Képzeld, Ms. Horaly a téli szünetet nyitó fesztivált egy kis elsős fiúval töltötte el – felelte Ms. Kelly, miközben fürkésző tekintettel figyelte Leon reakcióját és minden egyes apró mozdulatát.

- Ez azért mégiscsak eléggé undorító. Nem gondolja, Mr. Wright? – kérdezte Mr. Davis összeráncolt szemöldökkel.

„Jesszusom, Hadley! Hogy lehetsz ennyire meggondolatlan?" – gondolta Leon nyugtalanul. – „Ezt most hogy fogom kimagyarázni nekik?" – töprengett a férfi, aki sejtette, hogy Hadley Timóval beszélgetett.

Leon ugyanis tudta, hogy Hadley kedveli Timót, azok után, hogy a fiú mindig érdeklődött a legújabb kísérletei után.

- Nem hiszem, hogy bármi "undorító" dolog történt volna – felelte higgadtan Leon, miközben a hangjába egy kis gúny is keveredett. – Ahogy én Hadley-t ismerem, valószínűleg az ő egyik kísérletéről beszélgettek.

- Nem értem, miért véded ennyire Ms. Horaly-t – felelte a szája szélét húzva Ms. Kelly. – Az a nő nem teljesen százas. Nem is értem, miért engedte az igazgató neki, hogy tanítson.

- Egyáltalán kinek jutna eszébe olyan, hogy szabadidejében kémiai kísérleteket végezzen? – kérdezte szánakozva Mr. Davis. – Nem csoda, hogy nincsenek barátai.

Leon gyűlölte, amikor a kollégái Hadley-t szidták, hiszen a nő régi barátja volt. Éppen ezért érezte, amint a homloka ráncba fut, és mielőtt még megállíthatta volna magát, megszólalt:

- Lehet, hogy Hadley kissé különc, viszont ő egy jó ember. Kedves, segítőkész és lehet rá számítani a bajban.

- Szabadidejében pedig mérgeket gyárt a laborjában – tette hozzá gúnyosan Ms. Kelly, majd közelebb hajolt Leonhoz. – Még a diákok is tudják róla, hogy micsoda egy furcsa szerzet. Nem értem, te miért állsz szóba vele.

Leonnak kezdett nagyon elege lenni Ms. Kelly piszkálódó megjegyzéseiből. Ráadásul amúgy sem kedvelte a folyton pletykálkodó tanárnőt, ezért örült volna ha ez a bosszantó alak végre odébb áll.

- Nem értem, miért baj az, hogy néha beszélgetek egy régi barátommal – felelte komoran Leon.

- Nincs vele baj, csak egy kicsit furcsa. Ennyi az egész – próbálta békítően mondani Mr. Davis. – Na mindegy, váltsunk inkább témát. Mit gondoltok az új elsősökről?

- Eddig egészen strapabíróak – felelte Leon, aki magában örült, hogy végre témát váltottak. – A tavalyiak közül többen tűntek el.

- Azért még ne örüljünk ennyire – figyelmeztette őket Ms. Kelly. – Még messze van az év vége. És mind tudjuk, hogy az év végi dolgozatokon buknak el a legtöbben.

Ezt követően a három tanár leginkább azokról a diákokról beszéltek, amelyikeket mind a hárman ismertek.

Hamarosan az ebédszünet végetért, ezért a három tanár elköszönt egymástól és elindultak a következő órájukra.

Magában pedig Leon elhatározta, hogy amint vége lesz a napjának, felkeresi Hadley-t és elmondja neki, legyen óvatosabb és figyelmesebb.

Három órával később Leon végzett aznapra a tanítással, ezért a férfi elindult a kémia laborba, ugyanis biztos volt abban, hogy ott fogja megtalálni Hadley-t.

Amikor Leon benyitott a kémia laborba, Hadley fejét éppen egy maszk takarta, és amikor meglátta a férfit, hangosan felkiáltott:

- Ne gyere be!

Ezek után Hadley becsapta Leon előtt az ajtót, mire a férfi nagyot sóhajtva a falnak dőlt, ugyanis tudta, ez azt jelenti, meg kell várnia, hogy a nő befejezze az éppen aktuális kísérletét.

Tizenöt perccel később Leon arra gondolt, lehet jobb lenne, ha később jönne vissza, azonban, ekkor kinyílt az ajtó, és kilépett rajta Hadley, akinek az izzadt barna haja a szemébe lógott, miközben korholóan a férfira nézett:

- Megmondtam, hogy ne gyere be mielőtt nem kopogsz. Most is mérgező gázzal dolgoztam...

- Na, szép... – mormogta vissza nyugtalanul Leon. – Remélem, most nem öltél meg.

- Nem hiszem, hogy ez a pár másodperc ártott volna, de ennek ellenére jobb, ha a biztosra megyünk – felelte Hadley, majd megragadta Leon karját és odavonszolta őt az üveges szekrényéhez, majd a férfi kezébe nyomott egy üvegcsét. – Ezt lélegezd be. Ezek semlegesítik a mérgező molekulákat. Ilyet szórtam a levegőbe is. Aztán meg kiszellőztettem. Szóval most már minden biztonságos.

- Jó tudni – morogta vissza Leon, miközben elvette Hadley-tól az üvegcsét.

Ezután lecsavarta a tetejét, majd elkezdte belélegezni a belőle áradó illatot.

- Ez az izé elképesztően büdös, Hadley – mondta a férfi a kémia tanárnőnek.

- Nem lehet valami egyszerre jó illatú is meg hatékony is – vonta meg a vállát Hadley.

- És biztos vagy ebben, hogy ez segít? – kérdezte kételkedve Leon, miközben továbbra is belélegezte az üvegcse tartalmát.

- Igen. Az esetek 94%-ában ez szer lebontotta ezt a mérgező molekulát – felelte Hadley.

- És a maradék hat százalék? – kérdezte Leon, miközben gyanakodva a kollégájára pillantott.

- Hát öööö ott nem történt változás – vakarta meg a fejét a tanárnő. – De neked nem kell aggódnod. Biztos vagyok abban, hogy te a 94%-ba tartozol.

- Ha most meg fogsz ölni, akkor szellemként visszatérek, és egész nap idegesíteni foglak – közölte Leon faarccal, majd visszatette az üvegcsét a fiókba.

- Hé, az emberek idegesítése az én szakterületem – felelte vigyorogva Hadley.

- Ezzel ha akarnék se tudnék vitába szállni – válaszolta a férfi, majd halványan elmosolyodott. – Hiszen ez most is sikerült, azok után, hogy kis híján megmérgeztél.

- Legközelebb legyél óvatosabb – mondta még mindig mosolygva Hadley, majd gyengéden megütögette a férfi vállát, és utána pedig felült az asztala tetejére. – És mit szeretnél itt, Leon?

- Hát határozottan nem mérgezést szeretnék – felelte kicsit gúnyosan a matek tanár.

De aztán a hangja egy pillanat alatt komollyá változott:

- Hadley, beszélnünk kell.

- Miről? – kérdezte a barna hajú nő, majd érdeklődve a férfire pillantott az asztal tetejéről.

- Rólad – felelte Leon, majd mélyen a nő szemei közé nézett.

Ettől az intenzív tekintettől Hadley érezte, hogy az ismerős forróság elönti a testét.

Ezt azonban megpróbálta figyelmen kívül hagyni, ezért ismét Leon szavaira koncentrált, aki tovább folytatta a mondandóját, miközben nyugtalanul járkálni kezdett a kémia laborban:

- Nem lehetsz ennyire figyelmetlen és ostoba, Hadley. Ha egy ünnepséget egy diákkal töltesz el, akkor az emberek pletykálni fognak, és ezzel rossz hírbe hozod magad.

- Őszintén szólva nem nagyon érdekel mások véleménye – vonta meg a vállát Hadley. – Azt pletykálnak rólam, amit akarnak. Az igazgatót úgysem érdeklik ezek a pletykák és a beszállítók sem ez alapján tüntetik el az embereket.

Erre Leon frusztráltan felsóhajtott, majd ismét megszólalt:

- Lehet, téged ez nem érdekel, engem viszont zavar, hogy mindenféle hazugságokat terjesztenek rólad.

- Neked se kellene ezzel foglalkoznod – felelte Hadley. – Te tudod, hogy mi az igazság, és szerintem egyedül ez a fontos.

- Nem, nem csak ez a fontos – felelte feszülten Leon. – Ha pletykákat terjesztenek rólad, akkor nem fognak befogadni téged. És ha velem lesz valami, akkor te magadra maradsz. Én pedig nem akarom, hogy egyedül legyél. Ezért kérlek, legalább próbálj meg alkalmazkodni hozzájuk, hogy egy kicsit jobban beolvadja a tanárok közé. Még csak három éve vagyunk tanárok, úgyhogy ez nem lehetetlen.

Ezeknek a szavaknak a hatására Hadley leugrott az asztalról, majd ingerülten megszólalt:

- Először is, ne beszélj így magadról. Nem fogsz az eltűntek közé tartozni, mert a jövőben is óvatos leszel. Másodszor, én mindig igyekszem beszélgetni a kollégáimmal. Arról nem tehetek, hogy mindig elhajtanak.

- Ez azért van, mert furcsának találják a viselkedésed – magyarázta türelmetlenül a férfi.

Amikor Leon meglátta, hogy Hadley erre dühösen összeráncolja a szemét, gyorsan hozzátette:

- Ezt nem azért mondom, hogy megbántsalak. Ezt azért mondom, hogy segítsek neked megtalálni a helyed, és ne legyél magányos.

Erre Hadley először azt akarta válaszolni, hogy amíg Leon itt van mellette addig soha sem lesz magányos. De aztán meggondolta magát, és inkább mást válaszolt:

- Nem fogom abbahagyni a kísérletezést, csak azért, mert ez egyeseknek nem tetszik.

- Nem azt kértem, hogy hagyd abba. Csak annyit akarok, legyél egy kicsit megfontoltabb, és gondolkozz, mielőtt cselekszel. Ezzel elkerülhetnéd azt, hogy kínos szituációkba keverd magad – felelte Leon, majd feltett egy kérdést, ami Hadley számára valamiért meglepően gyengédnek hangzott. – Meg tudod ezt nekem tenni, te makacs nőszemély?

- Nem ígérhetek semmit. De egye fene, megpróbálom – mosolygott rá Hadley a férfire.

- Egyelőre beérem ennyivel – felelte Leon, miközben halványan visszamosolygott a kémia tanárnőre.

Amikor Hadley meglátta a férfi mosolyát, rájött, hogy a konfliktus véget ért, és emiatt most már nyugodtabbnak érezte magát.

Ezek után a két tanár könnyedebb témákról kezdtek el beszélgetni, majd egy óra múlva Leon közölte, el kell mennie dolgozatokat javítani, ezért magára hagyta Hadley-t.