Reggel Hadley korán kelt fel, ugyanis be akart nézni a laborjába, mielőtt nyolc órakor tanítani kezd. Így aztán ásítozva elindult a helyiség felé, miközben a lépcsőkön legalább háromszor majdnem hasra esett, azok után, hogy még nem ébredt fel teljesen. Végül is sikeresen megérkezett a laborjába anélkül, hogy eltörte volna valamelyik végtagját.

Miután besétált oda, váratlanul realizálta, hogy az utcai cipője helyett a papucsában jött el idáig. Erre bosszankodva fújt egyet, de nem ment vissza a szobájába a cipőjéért, ugyanis szeretett volna végre dolgozni. Úgy tervezte, ezt majd megteszi tanítás előtt. Az nem igazán zavarta, hogy esetleg az egyik kollégája meglátja ezt, ugyanis nem adott túl sokat a véleményükre.

Ezután Hadley a különös löttyöket tartalmazó üvegcsék között kezdett kutakodni. Azonban mielőtt megtalálta volna amit keresett, váratlanul kopogást hallott a labor ajtaján.

- Jöhet – szólt Hadley, aki remélte, hogy ebben a korai órában Leon, Timo vagy esetleg Cobalt keresi őt, és nem pedig az egyik idegesítő kollégája.

Sajnos a reményei nem váltak be, ugyanis a következő pillanatban egy fiatal, magas, szőke hajú nő lépett be az ajtón. A kémia tanárnő megismerte a fiatal kollégáját. A huszonhárom éves nő a Chana Fabela névre hallgatott, és rajzot tanított a diákoknak.

Ms. Fabela egy mosolygós fiatal, kezdő tanár volt, aki nem sok vizet kavart a tanári karban.

Most viszont Ms. Fabela távol állt a mosolygástól. Az arca sápadt volt, a szeme alatt sötét karikák húzódtak és a keze idegesen remegett.

Hadley komolyan attól kezdett félni, hogy a fiatalabb kollégája elájul, ezért azonnal alátolt egy széket, hogy Ms. Fabela leülhessen.

Ezután a szőke hajú nő az arcát a kezébe temette, majd kétségbeesetten megszólalt:

- Segítenie kell, Ms. Horaly! Hatalmas bajban vagyok...

- Hogyan tudnék segíteni? – kérdezte Hadley aggódva. – Mi történt?

- Terhes vagyok – közölte a rajz tanárnő.

Hadley álla leesett, amikor ezt meghallotta.

Ha ez egy nővel megtörtént, akkor ezt az illető igyekezett eltitkolni, ugyanis ez bűnnek számított a szigeten. Princeton pedig az újszülötteket visszavitte a Messzeségbe.

Az igazgató azt mondta, erre azért van szükség, mivel Sutiko szigete nem volt elég nagy és termékeny arra, hogy élelmiszerrel és ruhákkal lássa el a kisbabákat.

Ezen kívül a kicsiknek akkor óvodát is kellett volna létesíteni, amihez nem volt elég ember. Később meg kellett volna tanítani őket írni és olvasni, amihez szintén nem volt elegendő ember és erőforrás.

Így aztán a szigeten a legfiatalabbak a tizenkét éves diákok voltak. Ha pedig egy párnak szerencséje volt, akkor tizenkét évvel később visszakaphatta a gyerekét, ami valójában eléggé ritkán történt meg. Emiatt Sutiko szigetén nem voltak családok, és a rövidtávú párkapcsolatok voltak a legjellemzőbbek. Egyedül azok a párok maradtak egymás mellett életük végéig, ahol egyik fél sem vágyott gyerekre, és nem érezte ennek a hiányát. Meg persze ha a pár mind a két tagja rendszerhű volt, és a beszállítók nem tüntették el egyiküket sem.

Éppen ezért Hadley-nak fogalma sem volt arról, hogy a rajz tanárnő miért osztotta meg vele a titkát. Ezért inkább csendben maradt. Ezt a helyzetet nem tudta megoldani egy okos visszavágással.

Ms. Fabela végül sóhajtott, majd igyekezett higgadtan beszélni:

- Azt akarom, hogy segíts nekem valahogy megszüntetni a terhességet.

- De... de miért? – kérdezte döbbenten Hadley, aki nem értette, hogy a nő miért nem bízza rá a dolgokat a beszállítókra, akik már rengeteg ilyen helyzetet végignéztek.

- Két évvel ezelőtt már született egy gyerekem, akit a beszállítók elvittek a Messzeségbe – fedte fel Ms. Fabela az újabb titkát. – Azóta is mindennap gondolok a fiamra, és imádkozok, hogy jó helyen legyen szegény. Egyszerűen úgy érzem, beleőrülök abba, hogy nem tudom, mi van vele, hogy él-e egyáltalán, vagy a beszállítók egyszerűen csak megölték őt. Lehet valójában nem is adták nevelőszülőkhöz a Messzeségben. Nem akarom, hogy a következő gyerekem miatt is ennyit aggódjak. Könnyebben túllépek a dolgon, ha tudom, mi történt a gyerekemmel, és nem kell ezen tépelődnöm.

Hadley bólintott. Ezt meg tudta érteni. Úgy gondolta, ha neki született volna gyereke, ő is biztosan így gondolkodna.

A kémia tanárnő nem tudott tovább töprengeni, ugyanis Ms. Fabela ismét megszólalt:

- Úgyhogy kérlek... ha tudsz segíteni, akkor szüntesd meg a terhességet!

- Hányadik hétben jársz? – kérdezte Hadley, miközben vigasztalóan a szőke hajú nő vállára tette a kezét.

- Körülbelül az ötödik hétben – mondta lehajtott fejjel a rajz tanárnő.

- Akkor szerencséd van – felelte Hadley. – A kicsi még nagyon fejletlen. Remélem, így kevésbé fog fájni az elvesztése.

Ms. Fabela a könnyeivel küszködve bólintott, majd elfordult Hadley-tól, hogy a kollégája ne lássa a könnyeit, és a gyászát a meg nem született gyermeke iránt.

A barna hajú nő tapintatosan odébbállt, majd odament ahhoz a polchoz, ahol a különféle mérgeket tárolta. Hamarosan megtalálta azt az üvegcsét, amit keresett. Azonban amikor hozzáért, megborzongott. Ezt a mérget soha sem akarta használni egy meg nem született gyereken. Ezért magában abban reménykedett, hogy többet senki se kérjen tőle ilyen típusú segítséget, mert ez túl sok lelki teherrel járt, amire ő nem készült fel.

Hadley nem tudta tovább húzni az időt, ezért az üvegcsével együtt Ms. Fabela elé állt, majd megszólalt:

- Ennek a teljes tartalmát idd meg, ha meg akarsz szabadulni a kicsitől. A hasad eléggé fájni fog miatta, és előfordulhat, hogy vérezni is fogsz. Miután a dolog végetért, egy ideig még gyenge leszel. Úgyhogy azt javaslom, jelents beteget Princetonnak és a beszállítóknak.

- Köszönöm – felelte a rajztanárnő, majd sápadtan kitámolygott Hadley laborjából.

Ezután a kémia tanárnő leroskadt a székére, és a fejét az asztalra hajtotta. Magában lelkiismeret furdalást érzett, és nem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy most megölt egy gyereket, aki egy ideális világban egészséges felnőtté válhatott volna.

Hadley később se lett jobban, és ezért a diákok legnagyobb meglepetésére lelkesedés nélkül és monoton hangon adta elő a tananyagot.

Amit tett annyira fájt neki, hogy még Leonnak is képtelen volt beszélni róla. Így aztán ezt az egész helyzetet egyedül kellett feldolgoznia. Közben tudta, hiába segített a nőnek, ezután képtelen lesz ugyanúgy nézni Ms. Fabela szemébe. Hiszen Hadley segített neki megölni egy meg nem született gyereket.

******

Jelenleg fél tizenegy volt, és Cobalt éppen történelem órán ült. A tanár éppen az ötven évvel ezelőtti járványról beszélt, ami egyik pillanatról a másikra ütötte fel a fejét Sutiko szigetén.

Cobalt unatkozva ugyan, de végighallgatta, amint a tanár elmagyarázza, nem lehet tudni, mi okozta a járványt. Egyesek szerint nem lehetetlen, hogy a Messzeségből egy katona hozta azt el ide valahogyan, titokban, hogy elpusztítsák a sziget békéjét.

A kék szemű lány éppen arra gondolt, hogy ez egy kissé valóságtól elrugaszkodott gondolatnak hangzik, amikor váratlanul néhány katona berontott a terembe.

A legelől álló azonnal meg is szólalt:

- Az iskola épületében tűz ütött ki. Azonnal el kell hagyniuk a termet. Mindenki induljon a park felé!

Erre a teremben a diákok azonnal pánikolni kezdtek, ezért a katonáknak először el kellett csitítani a rettegő diákokat.

Amíg a katonák a diákokkal beszéltek, Cobalt fejében akaratlanul is felmerült az a gondolat, mi van ha a tüzet Ms. Horaly okozta az egyik kísérletével. A kék szemű lány remélte, ez nem így van, ugyanis tartott attól, hogy ebben az esetben a sziget vezére szigorúan megbüntetné a kémia tanárnőt.

Idő közben a pánikoló hangok elhaltak, ezért a katonák kiengedték a diákokat és a történelem tanárt, majd tovább álltak, hogy a többi teremben tartózkodó embereknek is szóljanak.

Azonban amikor Cobalt és a csoporttársai kiléptek a folyosóra, ismét pánik hangulattal találkoztak. Az emberek, idősek és fiatalok egyaránt egymást taposva és egymáson átgázolva próbáltak kijutni a szabad levegőre. A kiáltozások és a sikoltozás miatt a lány szíve is félelemmel telt meg, és ő is szabadulni akart az emberek szorításából.

A tizenöt éves diák a könyökével igyekezett utat csinálni magának, ami nem volt egy egyszerű folyamat, ugyanis minden irányból lökdösték őt. Az alacsonyabb elsősök még ennyit sem tudtak megtenni a szabadulásukért, ezért jó páran a falhoz taszítva találták magukat, míg másokat az oszlopknak löktek neki. A lány magában biztos volt abban, hogy ezt a gyerekek nem úszták meg agyrázkódás nélkül.

Cobalt nem jutott túl messzire, amikor egy vaskos testalkatú fiú odébblökte őt a folyosón, hogy magát mentse. Emiatt a lány elvesztette az egyensúlyát, és a földre zuhant. Ezután rúgásokat és cipőtalpakat érzett, amik fájdalmasan a hátába, az oldalába és a lábába vájtak, ami miatt nem tudott felkelni a földről. A menekülő tömeg valószínűleg agyontaposta volna őt, azonban Rhett segítő kezet nyújtott Cobaltnak, és felrángatta a lányt a földről.

Cobalt még csak köszönetet se tudott mondani, ugyanis tovább kellett menekülniük. A vörös hajú fiú erősen tartotta a csoporttársa csuklóját, hogy ne veszítse el őt a tömegben. Közben igyekezett utat találni. Mind a két fiatal tudta, az életük a tét, ezért nem hezitáltak, és mindenkit odébb löktek az útból, hogy hamarabb kijuthassanak a friss levegőre.

Két perc múlva Cobalt és Rhett sikeresen kijutottak a szabadba, ahol a fiú elengedte a csoporttársa karját.

Ezután mind a ketten az iskola épülete felé pillantottak, aminek a legtávolabbi végéből füst csapott a magasba.

Legelőször Rhett emelte el a tekintetét a borzalmas látványról, majd Cobalt felé fordulva fülig érő szájjal megszólalt:

- Érezd magad szerencsésnek, amiért egy ilyen jóképű fiatalember mentett meg, mint én.

- Az iskola helyett az egódnak kellene porig égnie és megsemmisülnie – vágott vissza Cobalt, majd dühösen fújtatva elfordult Rhett-től, ugyanis nem akarta elismerni, hogy a fiú jelenléte kivételesen jól jött.

- Ennél azért egy kicsit hálásabbnak kellene lenned – felelte vigyorogva Rhett, majd miután látta, hogy Cobalt összeszedte magát a menekülés után, egy fokkal kedvesebb hangon hozzátette. – Menjünk messzebb innen. Itt még mindig veszélyben vagyunk, ugyanis túl sok az ember, és túl közel vagyunk az égő iskolához.

Erre Cobalt bólintott. Miközben odébb sétáltak a helyszínről, a lány magában arra gondolt, ez a helyzet a próbára hasonlít. Hiszen akkor is egyedül Rhett és a többi csapattársa segítségére számíthatott, a többi diákkal szemben.

Azonban miután a lány biztonságban érezte magát, rájött, fogalma sincs, mi a helyzet a három szobatársával. És ami még ennél is fontosabb, nem tudta, Timóval minden rendben van-e.

- Nekem most muszáj lesz mennem. Meg kell keresnem Timót – közölte Cobalt, akinek a gyomrát az aggodalom apróvá zsugorította.

- Rendben, menj és keresd meg a strébert – forgatta meg a szemét Rhett, de aztán aggódva hozzátette. – Csak ne kezdj visszaindulni az égő iskolába. Rendben?

- Először is, ne beszélj így Timóról. Másodszor pedig nem vagyok akkora idióta, hogy visszamenjek oda – mondta határozottan Cobalt, de aztán bizonytalanul hozzátette. – Remélhetőleg Timo is kijutott, és már csak meg kell őt találnom.

- Sok sikert hozzá – mondta a vörös hajú fiú, mire Cobalt bólintott, majd a két diák elköszönt egymástól.

Pár órával később Cobalt megnyugodva állapította meg, hogy Timónak és a számára fontos embereknek nem esett bántódásuk.

Idő közben a katonák sikeresen eloltották a tüzet, ezért kiderült, hogy az iskolának csak kevés része égett le, és az is a keleti részen. A nagy része ép maradt, ezért majd a szigetlakóknak nem kell olyan sokat dolgozniuk az újraépítéssel, amit természetesen a beszállítók fognak levezényelni.

Ennek ellenére beszállítók legalább harminc halottat tudtak összeszámolni. Egyeseket agyontapostak, míg mások az ablakon zuhantak ki és törték össze magukat. Néhányat a falnak löktek neki teljes erőből, ami miatt a szerencsétlenek agyvérzést kaptak és meghaltak. Az egyik halottat a kerítésre felszúródva találták meg. A beszállítók arra gondoltak, az illető valószínűleg szintén az ablakból zuhanhatott ki, miközben menekülni próbált. A három maszkos alak elzárta a területet, hogy a legfiatalabb tizenkét éves szigetlakók ne láthassák, és így védhessék az elméjüket. A lezárás ellenére néhány idősebb szigetlakó és diák odalopakodott, hogy elszörnyülködhessenek a látványon, és végül undorodva odébbálljanak.

A helyzet ironiája az volt, hogy senki sem égett halálra, és a halottak között füstmérgezésben elhúnytak sem voltak.

Cobaltot eléggé megrázta ez a fajta önzés, és az szintén nem nyugtatta meg őt, hogy még nem derült ki, mi okozta a tüzet.

******

Ugyan Timót szintén megviselte a tűzeset, de ez nem akadályozta meg őt abban, hogy betartsa az önmagának tett ígéretét.

Éppen ezért ezen a napon is edzett annak érdekében, hogy erősebbé váljon.

Timo ugyanis még mindig úgy gondolta, az igazgató tanítványának erősnek és magabiztosnak kell lennie. Ehhez pedig muszáj volt edzenie.

Ez azért is volt fontos, ugyanis Princeton ezen az éjjelen is meg fogja tartani az Éjféli Gyűlést a legnagyobb híveivel, közöttük a tanítványával is.

Timo azt akarta, hogy Princeton büszke legyen rá, és ezért hamarosan futni kezdett.

A fekete hajú fiú először furcsának és zavarónak érezte magát, hogy mindenki szeme láttára futotta a köröket a tónál, emelte a súlyokat, vagy felüléseket végzett. Magában attól félt, a parkban tartózkodók ki fogják nevetni, amiért az erősítéssel próbálkozik vékonyka fiú léttére.

Ez azonban nem történt meg, ugyanis az ott tartózkodókat nem igazán érdekelte az, hogy egy teljesen érdektelen szigetlakó diák mit csinál a szabadidejében.

Ugyan a többiek nem figyelték Timót, de ő viszont megfigyelte a parkban tartózkodó embereket, amíg futott.

Jelen pillanatban a korabeli fiúkat nézte a focipályán, miközben vágyakozva gondolt arra, mennyire jó lenne, ha ő is közéjük tartózhatna. Timo arra gondolt, ha most lennének barátai, az edzése után biztosan megkérné őket, hogy játszanak együtt a labdával.

Ennek ellenére Timo nem ment oda hozzájuk. Egyrészt félt az elutasítástól és a csalódástól. Másrészt attól tartott, a visszahúzódó természete miatt a fiúk nem fogadnák be őt maguk közé, és csak kigúnyolnák a háta mögött.

Így aztán Timo álmodozás és vágyakozás helyett inkább megpróbálta meggyőzni önmagát, hogy a focizó fiúk csak az idejüket lopják, és ő velük ellentétben valami hasznosat tesz. Megpróbálta önmagával elhitetni azt, ő az igazgató tanítványaként jobb társakat és barátokat érdemel, mint néhány hangoskodó és rohangászó fiú, akik mindig felordítottak, ha valaki gólt lőtt.

Így aztán a fiú igyekezett gyorsabban futni abban a reményben, hogy majd az izomláza talán elfelejtetti vele, valójában mennyire magányosnak érezte magát barátok nélkül.