Egy hónappal később Cobalt és Timo egészen beleszokott Sutiko sziget rendjébe.

Cobalt továbbra is jóban volt a három szobatársával, de legnagyobb meglepetésére a legjobb barátja Timo lett.

A lány ezen a reggelen is Timóval beszélgetett, miközben Horaly tanárnő biosz órájára siettek.

Amikor a két gyerek belépett a terembe, a fiatal tanárnő már ott tartózkodott. Horaly tanárnő éppen egy kék színű folyadékot töltött át egy sárga színű folyadékba, miközben azon igyekezett, hogy a különös lötty véletlenül se kerüljön a meglehetősen piszkos munka köpenyére, ami kétszer akkora volt, mint ő, és ezért a ruhadarab furcsán lógott rajta.

Emiatt Horaly tanárnő annyira elmerült a kísérletezésben, hogy meg se hallotta, amint Cobalt és Timo köszönnek neki.

Amikor megszólalt az óra kezdetét jelző csengő, Horaly tanárnő rémülten összerezzent, aminek a következtében sikeresen leverte az egyik kémcsövet, ami összetört.

- A francba... – motyogta a nő.

Ezt követően a csoporthoz fordult, majd megszólalt:

- Egy pillanat és kezdjük az órát, de előbb ezt muszáj lesz feltakarítanom, ha nem akarok egy hatalmas kék foltot a padlón.

Miközben Horaly tanárnő takarítani kezdett, Timo suttogva Cobalthoz fordult:

- Szerinted miért jelenne meg egy kék folt a padlón?

- Honnan tudjam... – felelte ásítva Cobalt.

- Lehet megkérdezem tőle – mondta Timo, miközben a padlót figyelte, hogy van-e rajta színelváltozás.

- Ne legyél már ekkor stréber – mordult fel Cobalt, miközben a kezével kitámasztotta a fejét.

Azonban a fiatal fiú túlságosan is kíváncsi volt, és ezért nem törődve Cobalt sértésével, azonnal felemelte a kezét.

Amikor Horaly tanárnő meghallotta Timo kérdését, a szeme azonnal felcsillant, majd lelkesen magyarázni kezdte a kísérlet lényegét, amiből Timo nem sokat értett, és éppen ezért újabb és újabb kérdéseket tett fel neki.

Horaly tanárnő csak húsz perccel később kapott észbe, hogy eltértek a tárgytól, így aztán szólt a fiúnak, hogy most már ideje lenne a tananyagra koncentrálni.

Erre Timo bólintott. Azonban a kíváncsisága továbbra sem múlt el, ezért Cobalt legnagyobb bánatára a fiú a szünetben is odament Horaly tanárnőhöz a kísérletről beszélgetni.

- Stréber... – vihogott fel a látványra az egyik fiú, aki rendszeresen piszkálni szokta a gyakran csendes Timót.

- Ha még egyszer ilyet mondasz Timóról, beverem a képed! – fenyegetőzött Cobalt.

- Hé, gyerekek! Nyugalom! Nincs szükség agresszióra! – szólt rá a tanárnő Cobaltra és a piszkálódóra.

Azonban további fenyegetőzésre nem volt szükség, ugyanis a fiú elhagyta a termet. Így aztán Horaly tanárnő lelkesen folytathatta a kiselőadást a kísérletéről.

Cobalt kezdett egyre türelmetlenebb lenni, és végül tíz perc múlva megszólalt:

- El fogunk késni a következő óráról!

- A francba! Igazad van! – mondta Horaly tanárnő. – Ha szeretnéd, akkor a holnapi óránk végén elmondhatom a kísérlet végét.

- Rendben – mosolyodott el Timo.

Ezek után Timo nem csak a tanárnőtől mondott búcsút, hanem Cobalttól is. Cobalt ugyanis tesire rohant, míg Timo fegyvertanra.

Cobalt végül öt perces késéssel érkezett meg a tornaterem elé, mire az alacsony növésű Wright tanár úr egy szigorú pillantással tekintett rá:

- Többet ilyen ne forduljon elő, Cobalt.

- Értettem, tanár úr – motyogta megszégyenülten a kék szemű lány, miközben a sor végére kullogott.

- A bemelegítést tizenöt kör futással kezdjük – mondta Wright tanár úr, mire a tornasor futásnak eredt.

Miután a futás végetért nyújtás, majd erősítő gyakorlatok következtek. Amikor ezzel végztek, Wright tanár úr ismét megszólalt:

- Az elkövetkező egy évben tovább folytatjuk az erősítést és az izmok növelését, mert egyelőre semmilyen harcmozdulatot nem tudnátok bemutatni.

- Miért, milyen harcmozdulatok lesznek a célok? – kotyogott közbe Afra, mielőtt még Cobalt szólni tudott volna a barátnőjének, hogy jobban járna, ha most csöndben maradna.

- Ha gondoljátok, tarthatok bemutatót – vonta meg a vállát Wright tanár úr.

Erre az elsőévesek érdeklődve a fiatal tanárra néztek, aki ezek után a kezébe fogott egy botot, majd annak a segítségével elkezdte a bemutatóját.

A tanár támadóállásokat, védekezéseket, forgásokat, szaltókat és ugrásokat is mutatott a diákjainak, akik kíváncsian figyelték őt. A falra ugrást és a szaltót a szekrény fölött sikongatással és tapssal jutalmazták.

- Nem csoda, hogy a felsőbb éves diák lányok el vannak ájulva Wright tanár úrtól – suttogta Afra Cobalt fülébe.

- Ezt honnan hallottad? – érdeklődött Cobalt.

- Innen onnan – vonta meg a vállát Afra.

Miután a testnevelés tanár befejezte a bemutatót, unott hangon megszólalt:

- Most pedig döbbent szájakat becsukni, és irány a munka. Ha keményen dolgoztok, akkor ti is elérhetitek ezt a szintet. Mindenkinek mehet a tizenöt fekvő támasz.

- Wright tanár úr matekot is tanít – súgta Afra Cobaltnak, majd álmodozó hangon megszólalt. – Olyan kár, hogy nem az ő matekjára kerültem be...

- Ne őrülj már meg, Afra! – suttogta Cobalt. – Te nem egy húsz éves diáklány vagy!

- A beszélgetőknek harminc fekvőtámasz lesz tizenöt helyett, ha nem lesz csönd de nagyon gyorsan – szólalt meg a testnevelés tanár, aki szerencsére nem érette meg Cobalt és Afra szavait, ugyanis csak a suttogásukat hallotta meg.

Miután a fekvőtámaszozás véget ért, a férfi ismét unott hangon megszólalt:

- Most harminc felülés következik.

Tíz perccel később az óra véget ért, így mindenki mehetett a dolgára. A szünetben Cobalt végig Afra áradozását hallgatta a testnevelés tanárukról, még annak ellenére is, hogy Cobalt jópárszor felhívta rá a figyelmet, hogy Wright tanár úr kétszerannyi idős, mint ő.

Hamarosan Cobalt Afrától is búcsút mondott, ugyanis az utolsó órája külön volt a szobatársától.

Az utolsó óra után Cobalt elindult, hogy találkozzon Timóval a szokásos tóparti stégen, azonban váratlanul észrevette a beszállítókat, amint dobozokban ételt visznek az épületbe.

A lány szívét valamiért jeges félelem szorította össze, amint a három beszállító munkáját figyelte. Váratlanul az egyik kapucnis alak felé pillantott, mire Cobalt emberi arc helyett csak egy maszkot látott. Ettől valamiért kis híján felsikított félelmében, és ezért hátrafordult, majd rohanni kezdett a tópart felé.

Azonban a stégen a legnagyobb meglepetésére nem Timóval találkozott, hanem Wright tanár úrral.

- Öhhm... izé. Jó napot, tanár úr – motyogta meglepődötten a tizenkét éves lány.

- Mit keresel itt? Nem a parkban kellene lopnod a napot? – kérdezte mogorván a sötétbarna hajú férfi.

- Izé... Én Timóra várok – felelte Cobalt, aki továbbra is zavarban érezte magát, ugyanis nem szokott hozzá ahhoz, hogy tanárokkal beszélgessen.

- Azt a kölyköt is tanítom – felelte unottan Wright tanár úr. – Az a vézna fiú nem képes tizenöt fekvőtámaszt megcsinálni.

Rendes körülmények között Cobalt azonnal beszólt volna vagy lekevert volna egyet annak, aki sértegeti a legjobb barátját, de sajnos egy tanár ellen nem nagyon tudott mit tenni, így csak homlokráncolással fejezte ki a nemtetszését.

Ezt követően kínos csend ereszkedett rájuk.

Most az egyszer Cobaltnak fogalma sem volt, mit kellene mondania. A lány fejében egyébként is két kérdés merült fel. Az egyik az volt, hogy hol késik Timo, a másik pedig, hogy mit keres itt a testnevelés tanára.

A második kérdésére hamarosan választ kapott, ugyanis váratlanul megjelent Horaly tanárnő, aki először lelkesen integetett nekik, majd odasétált hozzájuk.

Cobalt pedig meglepődve vette észre, hogy a mogorva tanár egy pillanat erejéig a kémia tanárnőre mosolygott, de aztán ugyanolyan komoran nézett maga elé.

- Hello Timo barátja – köszöntötte Horaly tanárnő a lányt, majd a férfi felé fordult. – Hello Leon!

- Hello Hadley – köszöntötte a férfi a tanárnőt.

Cobaltnak azonnal feltűnt, hogy Wright tanár úr és Horaly tanárnő a keresztnevükön hívták egymást, így a lány biztos lehetett abban, hogy a két tanár közeli ismerősök.

- Most, hogy végre megjöttél, elmehetünk innen – közölte unott hangon a férfi a tanárnővel.

Amikor ezt Cobalt meghallotta már éppen felkészült arra, hogy megkönnyebbülten kifújja a levegőt, de aztán Horaly tanárnő ismét beszélni kezdett. Ezúttal a fiatal lányt szólította meg:

- Hol hagytad Timót?

- Mindjárt ideér remélhetőleg. Egyébként Cobaltnak hívnak – mondta a lány, mielőtt a kémia tanár még egyszer le "Timo barátjázta" volna.

- Hadley. Induljunk. Most – szólalt meg Wright tanár úr.

- Egy pillanat, Leon – mondta a kémia tanárnő, miközben rá sem nézett.

- Szerinted Timót még érdekelné a mai kísérletem végeredménye? – kérdezte izgatottan Hadley.

- Valószínűleg – vonta meg a vállát Cobalt.

- Akkor megvárom, hogy Timo is ideérjen – felelte izgatottan a tanárnő. – Nem mindennapi, hogy valaki érdeklődjön a biológia-kémia iránt. Az meg aztán pláne ritka, hogy valaki a kísérleteim iránt érdeklődjön.

- Te meg az imádott kísérleteid – forgatta meg a szemét Wright tanár úr.

- Jaj, Leon! Ne legyél már ennyire mogorva! – szólt rá Hadley a férfire. – Biztosan te is örülnél, ha lenne egy diák aki érdeklődik a testnevelés vagy a matematika iránt.

- Teljesen hidegen hagyna a diák érdeklődése a tárgyaim iránt – felelte hűvösen Wright tanár úr.

- Én néha komolyan nem értem, hogy miért engedélyezte az igazgató azt, hogy tanár legyél – felelte Horaly tanárnő.

- Biztos tudta, hogy kertésznek vagy szakácsnak még rosszabb lettem volna – vonta meg a vállát a matek tanár.

- Az biztos, hogy kihagytam volna az általad készült ételt – mondta a kémia tanárnő, miközben a férfira vigyorgott.

- Te csak maradj csöndben, Hadley – felelte a férfi, akinek a tekintete továbbra is kifejezéstelen maradt. – Ha te szakács lettél volna, az igazi katasztrófa lett volna. Belekeverted volna a kísérleteidet a húslevesbe, és megmérgezted volna egész Sutiko szigetét.

Cobalt biztos volt abban, hogy a kémia tanárnő erre is tudna valamit válaszolni, azonban váratlanul észrevette a feléjük közeledő Timót, akit azonnal kérdezgetni kezdett.

Ezek után Horaly tanárnő a fiatal fiúval kezdett el társalogni, Cobalt és Wright tanár úr pedig kínos csöndben várták a beszélgetésük végét.

Miután Timo és Horaly tanárnő mindent megbeszéltek a kísérletről, Timo teljesen más jellegű kérdést tett fel:

- Amikor idefelé jöttem, láttam a beszállítókat, amint ételt hoznak. Ezeknek tényleg csak annyi a feladatuk, hogy dolgokat szállítsanak?

- Igen, ez így igaz – mondta a választ a kémia tanárnő Timo kérdésére, aki nem tudta, hogy Cobalt is látta a beszállítókat.

- Önök is a hajóval és a beszállítókkal kerültek ide? – érdeklődött tovább a kék szemű lány.

- Sok-sok évvel ezelőtt, igen – bólintott Hadley. – De a Messzeségre nem emlékszem. Nekem csak a hajó és a három beszállító maradt meg. Még az utazásból se tudok felidézni semmit sem.

- Én még emlékszem a viharra a hajóútról, ugyanis az utazás ideje alatt végig a villámoktól rettegtem – tette még hozzá Leon.

Erre Cobalt megpróbálta elképzelni a komor tanár urat kis félős tizenkét évesként, de valamiért ez nem sikerült neki. Így inkább újabb kérdést tett fel a tanároknak:

- Említettek valami Messzeséget. Az pontosan micsoda?

- Senki sem tudja, milyen igazából a Messzeség – válaszolta a matek tanár. – Egyedül annyi a biztos, hogy Messzeségnek nevezünk minden olyan területet, ami Sutiko szigetének a területén kívül esik. Onnan hozzák minden év elején az új diákokat és azokat az ételeket, amiket itt nem tudunk előállítani. Elvileg a Messzeségben háború zajlik, és ezért nem mehetünk ki oda.

- De legyetek nagyon óvatosak, mert itt se tökéletes minden. Sok a rejtélyes eltűnés a szigeten – figyelmeztette a fiatal lányt Hadley, mire Cobalt és Timo is bólintottak. – Na jó, elég volt ezekből a komor témákról. Beszéljünk inkább valami másról. Ti még újak vagytok. Mik a tapasztalatok az elmúlt pár hónapról?

Ezek után Cobalt és Timo egymás szavába vágva kezdték elmesélni az eddigi élményeiket, a jókat és a rosszakat egyaránt.

Végül arra eszméltek fel, hogy elkezdett besötétedni és elérkezett a vacsora ideje. Az ebédlőben a két tanár és a két diák útja külön vált, ugyanis Hadley és Leon a többi tanárral ültek egy asztalhoz, míg Timo és Cobalt foglaltak maguknak egy üres asztalt.

- Mit gondolsz erről a két tanárról, Timo? – kérdezte Cobalt a fiút.

- Horaly tanárnőt kedvelem, mert nagyon kedves. És érdekes, hogy szabadidejében kísérletekkel foglalkozik – felelte Timo, miközben közelebb húzódott az asztalhoz. – Wright tanár urat sem utálom, de ő nagyon barátságtalan. Nem hiszem, hogy valaha is meg fogom vele találni a közös hangot.

- Én is kedvelem Horaly tanárnőt. A két tantárgyával viszont komoly problémáim vannak, ugyanis egyik sem érdekel. És Maya, a felsőbb éves szobatársam azt mondta, ez a tárgy idővel még sokkal nehezebb és unalmasabb lesz – mondta Cobalt, majd beleharapott a vacsorára kapott kenyérbe. – Egyébként nekem sincsen különösebb problémám Wright tanár úrral.

- Én azt hallottam Wright tanár úrról, hogy olyan tehetséges matekból és tesiből is, hogy nem csak a diákok körében, hanem a tanárok körében is nagy tiszteletnek és népszerűségnek örvend – válaszolta Timo két falat között.

- Hát, azt nem tagadom, hogy tehetséges – mondta Cobalt, miközben újabb hússzeletet tűzött a villájára. – De a személyiségével nem tudok teljesen megbékélni. Egyébként nem is értem, hogy két ilyen ellentétes személyiségű tanár hogyan találta meg ennyire a közös hangot...

- Ez szerintem soha sem fog kiderülni – felelte a fekete hajú fiú, miután lenyelte a vacsorája maradékát.

Evés után a két gyerek elköszönt egymástól, majd visszamentek a szobájukba.

Lefekvés előtt Cobalt a három szobatársának is elmesélte a beszélgetését a két tanárral, mire Maya azonnal a legfrissebb pletykákkal tudott szolgálni a három fiatalabb diák számára.

Ezt egy ideig a három lány érdeklődve hallgatta, majd hamarosan mindannyian elaludtak.

Cobaltot szintén gyorsan elnyomta az álom, ám ő a többiekkel ellentétben nem a szigeten történteket élte újra az alváskor. Cobalt ugyanis az anyjával találkozott.

A lány álmában a háttér nem teljesen látszódott, így abban sem volt biztos, hogy most egy konyhában vagy egy nappaliban tartózkodik.

Ennek ellenére Cobalt tisztán látta az anyja mosolygós arcát, aki éppen egy tortát szeletelt fel. Miután ezzel a fiatal nő végzett, egy tortaszeletet tett a lánya tányérjára, majd vidáman megszólalt:

- Bolodog tizenkettedik születésnapot, Cobalt!

- Köszönöm, anyu! – felelte jókedvűen a kék szemű lány, akit nem zavart az, hogy a torta az álmában csak egy elmosódott foltként jelent meg az asztalon.

Ekkor a fiatal lány felkelt a helyéről és megölelte az anyját. Cobalt nem érezte a nő ruhájának az anyagát, se a testhőjének a melegét. Azonban a szívében érzett szeretet még ennek ellenére is fényes csillagként villogott. Ezt pedig még tovább erősítette az a tény, hogy érezte, az anyja is ugyanezt a szeretet érzi iránta.

Ekkor Cobalt szeretett volna mondani még valamit, azonban váratlanul beszakadt a plafon teteje. Amíg törmelék hullt rájuk, a kék szemű lány sikított, míg az anyja a padló alá süllyedt. Az utolsó képkockában pedig a három beszállító maszkját pillantotta meg a levegőben.

Ebben a pillanatban Cobalt felriadt.

„A rohadt életbe, ez meg mégis milyen álom volt?" – gondolta hevesen kalapáló szívvel Cobalt, aki még mindig rettegve bújt meg a takarójának melege alá, hogy védekezzen a jeges félelem ellen.

Miután pár perccel később lenyugodott a szívverése, több kérdés is felmerült benne.

Az első kérdése az volt, vajon ebből az álomból mennyi a valóság. A második kérdése pedig az volt, Sutiko szigetén ünneplik-e a születésnapot.

Cobalt sejtette, hogy a második kérdésre nem a válasz, hiszen nem emlékezett arra, mikor született. A kék szemű lány arra gondolt, valószínűleg mások sem emlékeznek a születésük időpontjára, és emiatt egy ilyen ünnepségnek nem lett volna értelme.

Azonban az első kérdésére nem tudta a választ, és a lány úgy gondolta, sajnos ezt soha nem is fogja megtudni.

Ez nyugtalansággal töltötte el Cobaltot, aki emiatt csak egy órás forgolódást követően tudott ismét álomba merülni.