A közeledő ellenséget Rhett hallotta meg legelőször, aki azonnal maga elé rántotta a puskáját.

Erre Maya és Cobalt is előkapták a fegyvereiket, és felkészültek a támadásra. Ezzel azonban a fiatalok már elkéstek, ugyanis hat diák kerítette körbe őket, akik tőrökkel és kardokkal voltak felfegyverkezve. Az ellenség célja egyértelműen a folyópart megszerzése volt, hiszen az nem csak friss vizzel, hanem élelemmel is ellátta volna őket.

Cobaltnak fogalma sem volt, mit tudnának tenni a túlerővel szemben, ezért egyedül a védekezésre koncentrált, amikor két sovány és piszkos korabeli lány megtámadta őt.

Maya szintén védekezésre kényszerült, ugyanis őt hárman próbálták leszúrni, mivel érezték, hogy ő a csapat vezetője.

Rhett ellenfele egy barna hajú fiú lett, aki hiába próbált gyorsan mozogni, esélye sem volt, ugyanis a vörös hajú fiú eltalálta a vállát.

Emiatt a barna hajú fiú felordított, majd hátraesett, ugyanis közben Rhett a lábát is eltalálta.

Azonban Rhett nem ért rá vele foglalkozni, ugyanis tudta, valahogyan ki kell jutniuk az ellenség szorításából.

- Fussatok! – kiáltotta Rhett, ugyanis tudta, ekkora túlerőt nem tudnának legyőzni.

Ekkor Rhett célzott, majd Maya egyik ellenfelére lőtt. A puskagolyó célt talált, és a fiú lapockájába fúródott, aki erre felordított.

Ez összezavarta kissé az ellenség csapatát, ami lehetőséget adott Cobaltéknak, hogy menekülőre fogják.

Rhett taktikája bevált, ugyanis az ellenséges csapatot nem érdekelte az, hogy ők menekülnek, hiszen a céljuk a folyó területének megszerzése volt. Így aztán az üldözés helyett inkább a sebesültekkel kezdtek el foglalkozni.

Maya, Cobalt és Rhett csak akkor fejezték be a rohanást, amikor kellő képpen messzire jutottak az ellenéstől. Ezután mind a hárman a földre rogytak, és megpróbálták összeszedni magukat. Az összecsapást egyedül Rhett úszta meg bármiféle sérülés nélkül. A két lányt tetőtől talpig sebek borították.

Maya különösen rosszul festett, ugyanis a gyógyulásban lévő sebei is felszakadtak. A földre folyó vére pedig azonnal vörösre festette a frissen hullott havat. A legidősebb lány sápadt volt, és a tekintete fókusztalanul és fénytelenül meredt előre.

Cobalt rémülten realizálta, ha pár perccel tovább kell küzdeniük, akkor Maya odaveszik.

- Rhett, segíts ellátni Maya sebeit! – szólalt meg végül a kék szemű lány.

- És mi lesz veled? Te is vérzel! – szólt rá Rhett a lányra.

- Ezek csak karcolások – legyintett Cobalt, még annak ellenére is, hogy látta, a karját ért szúrás elég csúnyán festett. – Be fognak gyógyulni. Erre nem érdemes kötszert pazarolni. Maya oldala sokkal rosszabbul néz ki.

- Hát jó, legyen ahogy szeretnéd – felelte Rhett.

Ezután Cobalt segített Mayának levenni a kabátját, a két pulóverét és a pólóját. Ezek után a kék szemű lány elkezdte kitisztítani Maya sebét a fertőtlenítő szerrel, amit magukkal hoztak.

Rhett csak zavartan toporgott egy helyben, ugyanis kissé kényelmetlenül érezte magát, amiért egy majdnem félmeztelen lányt látott maga előtt. Rhett csak azután tudta összeszedni magát, amikor Cobalt rászólt, hogy segítsen neki körbetekerni a kötszert Maya oldalára.

Ezek után Rhett javaslatára adtak ételt és italt Mayának, azért, hogy a lányba visszatérjen az élet.

Rhett és Cobalt tovább szenvedtek az éhséggel. Ha most megettek volna mindent, akkor tudták, biztosan odavesznek.

Miután Maya evett és ivott, kevésbé nézett ki sápadtnak, még a sérülései ellenére is.

Éppen ezért Cobalt ismét megszólalt:

- Most mihez kezdjünk? Ha végleg elveszítjük a folyót, akkor az egyenlő a halállal – mondta kétségbe esetten Cobalt.

- Haladjunk tovább a folyó mentén – javasolta Maya. – Ha találunk egy kevés főből álló csoportot, szövetségre lépünk velük. Az a hat ember is azért tudott legyőzni minket, mert többen voltak.

- És el is fogják fogadni a szövetségi ajánlatunkat? – kérdezte kételkedve Rhett.

- Ha nálunk gyengébbeket kérdezünk, akkor biztosan – felelte Maya magabiztosan.

- De mégis mit mondjunk nekik? – tett fel egy újabb kérdést Cobalt, aki szintén kételkedett Maya tervében.

- Felajánljuk nekik Rhett-et – válaszolta a legidősebb lány, miközben a vörös hajú fiúra nézett.

- Hogy micsoda!? Minek nézel te engem? Valami áldozati báránynak? – kérdezte felháborodottan a vörös hajú fiú.

- Nem áldozati bárány leszel, idióta – szólt rá Maya feszülten Rhett-re. – A személyes védelmezőjük leszel, ugyanis biztos vagyok abban, hogy a legtöbb csapatnak már elfogyott a lövedéke a puskához.

- Örüljél, Rhett, mert ez azt jelenti, még több embernek eldicsekedhetsz azzal, hogy mennyire jó mesterlövész vagy – forgatta meg a szemét Cobalt.

- Na, ez már nekem való munka! Meggyőztetek! – felelte vigyorogva a vörös hajú fiú.

- Azt mindjárt gondoltam, hogy önmagad imádása remekül menne – felelte kissé gúnyosan Maya.

Azonban a lány valójában nem haragudott a vörös hajú fiúra, hiszen végső soron Rhett mentette meg őt is és Cobaltot is az ellenséges csapattól.

Éppen ezért Maya úgy döntött, inkább véget vet a vitának, ezért ismét megszólalt:

- Most pedig segítsetek felkelni. Vissza kell jutnunk a folyó közelébe, és a partján tovább kell haladnunk. Rhett, vidd a cuccom, és induljunk.

- Hé, arról nem volt szó, hogy málhás szamárként is dolgoznom kell – panaszkodott Rhett.

Azonban ennek ellenére vinni kezdte az idősebb lány csomagját is, ugyanis tudta, Maya eléggé súlyosan megsérült, és emiatt lépni is alig tud.

Pár perccel később a kis csapat útnak indult. Azonban eléggé lassan haladtak, ugyanis Maya nem tudott túl gyorsan sétálni a fájdalmai miatt.

Rhett, Cobalt és Maya nem mentek közel a folyóhoz, hanem kis távolságból próbálták meg követni azt.

Mayának igaza volt, ugyanis a folyó területeit a nagyobb csoportok már elfoglalták.

Négy fős csoportok már sehol sem voltak. Öt, hat, hét, sőt még nyolc fős szövetségek is kialakultak, ugyanis a diákok rájöttek, ha összefognak, akkor könnyebben boldogulnak a többi csoport ellen.

Maya a fáradtsága ellenére még azután is szerette volna folytatni a vándorutat, amikor a Nap lebukott a látóhatár mögé. Ez azonban lehetetlennek bizonyult, ugyanis a fekete viharfelhők eltakarták a Holdat és a csillagokat. Így szinte teljes sötétség ereszkedett rájuk. Ráadásul a hóvihar ismét felerősödött, és az arcukba csapódó hideg és hópelyehek még tovább korlátozták a látásukat. Emiatt kénytelenek voltak feladni a sétálást. Így aztán lehúzódtak egy fenyőfa mellé, és megették az előre megszerzett ételük maradékát.

A hal a szájukban hideg volt, és ízetlen, ami miatt Cobalt gyomra teljesen felfordult. Ennek ellenére a lány megette azt, ugyanis kimondhatatlanul éhes volt. Magában azonban elhatározta, ha egyszer élve elhagyja a próbát, soha többet nem fog halat enni.

A silány vacsora végeztével a fiatalok elkészítették a fekhelyüket, amit igyekeztek minél jobban kibélelni ruhákkal, és a táskáikkal. A fiatalok tudták, hogy tüzet most sem tudnának gyújtani, hiszen a hóvihar miatt ez lehetetlen volt. Így aztán csak reménykedni tudtak, hogy egymás közelsége felmelegíti őket valamennyire. Ezek után becsukták a szemüket, és megpróbáltak elaludni. Az őrség állítással nem bajlódtak, ugyanis úgy gondolták, nincs az az őrült csapat, aki az éjszaka közepén, egy tomboló hóviharban akarjon harcba szállni a többiekkel.

Azonban Cobalt a fáradtsága ellenére sem tudott elaludni, ugyanis rettegett attól, hogy az éjszaka ő is úgy fog halálra fagyni, mint Nayo. A kislány holttestének a képe még mindig kísértette Cobaltot, ami a lányt egyszerre töltötte el undorral, félelemmel és gyásszal. A kék szemű lányt még mindig bántotta, hogy elvesztették Nayót, hiszen ő már megkedvelte a lányt.

Cobalt érezte, a rettegés ismét felkúszik a gerincén, ami a hideggel együtt heves borzongásra késztette őt. A tizennégy éves lány ugyanis most nem maga miatt, hanem a csapattársai miatt kezdett el aggódni. A lány tudta, nem csak ő, hanem Rhett vagy akár Maya is halálra fagyhatnak az éjszaka. Ez félelmmel töltötte el őt, ugyanis nem akart egyedül maradni egy hatalmas erdőben, ahol még a saját árnyéka is az ellensége lehetett.

Végül a félelem, a hideg és a mardosó éhség miatt könnyek szöktek Cobalt szemébe, akit a következő pillanatban már rázni kezdett a zokogás. Ebben a pillanatban az érzelmei annyira maguk alá temették a lányt, hogy még az sem érdekelte, ezt Rhett is hallja és látja. Holott korábban előtte nem akart gyengeséget mutatni, ugyanis nem bízott benne azok után, hogy a fiú bántotta Timót.

A lány sírását természtesen Rhett és Maya is észrevette. A vörös hajú fiú nem mondott semmit sem, ugyanis fogalma sem volt arról, hogyan kellene megvigasztalni Cobaltot. Eddig soha sem kellett szomorú embereket jobb kedvre derítenie.

Azonban Rhett-el ellentétben Maya óvatosan megfogta a kék szemű lány vállát, majd megszólalt:

- Minden rendben, Cobalt? Segíthetek valahogy?

Azonban ez a kérdés nem nyugtatta meg a feszült diákot, hanem inkább az ellenkező hatást érte el vele. Cobalt szomorúsága ugyanis dühé változott:

- Te is tudod, hogy rohadtul semmi sincsen rendben! Gyűlölöm ezt a helyzetet, és gyűlölöm Princetont is! Utálom ezt az egész kibaszott szigetet!

Ezután Cobalt felpattant a helyéről, majd az öklével a közelükben lévő fa törzsére csapott.

- Elegem van mindenből! – kiáltotta Cobalt, majd ismét a fa törzsére vágott az öklével, nem törődve azzal, hogy ez a cselekedete felhorzsolta a kezét.

Ezt már Rhett sem nézhette tétlenül, hiszen a lány kirohanása miatt attól kezdett félni, hogy Cobalt végleg és menthetetlnül megbolondult.

Rhett nem volt biztos abban, hogy meg tudja állítani a csapattársa tombolását, de mivel szeretett volna tenni valamit a nyugodtabb helyzet kialakításában, ezért odament Cobalt mellé. Ezután megragadta a lány karját, mielőtt még kárt tehetett volna saját magában, vagy a többiekben.

- Ezt fejezd be. A pánikolással nem segíthetünk magunkon – mondta Rhett gyengéd szigorúsággal a hangjában, miközben közelebb húzta magához a lányt.

Rhett mozdulatai és szavai hatásosak voltak, ugyanis Cobalt végre befejezte az ordibálást. A könnye azonban még mindig folyt, ezért Rhett továbbra is szorosan tartotta a lány csuklóját, hogy megakadályozza a csapattársa további dühöngését és pusztítását.

A lány nem számított arra, hogy Rhett szavai és érintése képes lesz megnyutatni őt. Ezért aztán nem húzódott távolabb tőle, hanem helyette egy lépést tett felé, mire a fiú engedett a szorításon, és most már gyengéden, de magabiztosan tartotta a lány karját. Végül Cobalt a fiú zöld szemeibe nézve bűnbánó hangon megszólalt:

- Sajnálom. Igazad van. Ezt nem kellett volna.

Erre Rhett bólintott, majd lassan és óvatosan elengedte őt, mivel látta, hogy Cobalt már megnyugodott.

A lány karját kellemes bizsergéssel töltötte el Rhett érintése, ezért egy kicsit bánta, hogy a fiú már nem tartotta azt. Ennek ellenére nem szólt semmit, hanem helyette leült a földre, Maya pedig beszélni kezdett hozzá:

- Nekem is elegem van mindenből. Én is fázom és éhes vagyok. Ráadásul a sérüléseim is fájnak. Leginkább az oldalam szúr, ahol azt a mély, vérző sebet kaptam. De ennek ellenére igyekszem higgadt maradni, ugyanis tudom, hogy senki sem fog segíteni nekünk. Most csak magunkra számíthatunk, ezért ha elvesztjük a fejünket, akkor mindennek vége.

- Tudom. Ne haragudjatok... – motyogta Cobalt, miközben a bűnbánó tekintetét a földre szegezte.

Ezek után a kék szemű lány sóhajtott, majd ismét beszélni kezdett:

- Csak tudjátok, amióta Nayo meghalt, azóta mégjobban félek. Már nem csak a többi diák, hanem a természet is az ellenségünk.

- A legnagyobb ellenségeink továbbra is az emberek – közölte komoran Rhett. – A próbát nem egy szélfuvallat vagy hóvihar találta ki, hanem emberek. A beszállítók és a sziget vezére. Ők az igazi ellenségeink.

- Igazad van – felelte Cobalt. – Viszont ettől függetlenül a helyzetünk könnyebb lenne, ha ez az ostoba próba nem a tél közepén lenne.

- Az igazgató valószínűleg azért választotta a téli időt, mert tudta, hogy akkor a gyengébbek a hideg miatt fognak halálra fagyni, és ezért még kevesebb lesz a túlélő – válaszolta komoran a vörös hajú fiú.

- Gyűlölöm, amiért ezt tette velünk – mondta dühtől izzó hangon és ökölbe szorított kézzel Cobalt.

Maya látta, hogy a kék szemű lány ismét ideges lett, és mivel szerette volna elkerülni a csapattársa következő kirohanását, ezért megszólalt:

- Most már fejezzük be a beszélgetést, és inkább aludjunk. Holnap sokat kell gyalogolnunk, amíg elérjük a folyó végét.

Ezt nem kellett kétszer mondani a két tizennégy éves fiatalnak, akik ismét lefeküdtek a földre a kibérelt helyükre, és maradék ruhákat is magukra terítették. A táskáikkal pedig a havat próbálták távol tartani.

Miután a vacogó diákok elhelyezkezdtek egymás mellett, megpróbáltak elaludni. Cobalt teljesen elfáradt, ezért a hideg és a éhség ellenére hamarosan elaludt. Azonban a pihenés nem volt megnyugtató a kék szemű lány számára, ugyanis egész éjszaka rémálmok kísértették őt, aminek most már a fagyási sérülésektől felduzzadt bőrű Nayo is része lett, a beszállítók mellett.

*****

Egy héttel később a téli szünet végetért, és a tanítás ismét elkezdődött. Emiatt a legtöbb diák kesergett, azonban Timo nem igazán érezte a változást, hiszen ő a szünetben is csak unatkozott azok után, hogy Cobalt még mindig távol volt.

Jelen pillanatban Timo éppen a folyosón sétált a fizika terem felé, ugyanis Mr. Davis-el volt fizika órája. Azonban a fekete hajú fiú nem jutott el a teremig, ugyanis váratlanul az egyik beszállító a háta mögött megkopogtatta a vállát.

Ugyan emiatt Timo megrémült kissé, de amikor a beszállító megszólalt, a fiatal diák rájött, hogy semmi baj nem történt:

- A szigetünk vezére hivat magához – közölte a beszállító szinte gépies hangon, akinek a szavait a maszkja csak még tovább torzított, és emiatt az alak szinte már nem is tűnt emberinek. – Princeton ismét tanítani szeretne téged. Ebéd után menj fel az irodájába.

Erre Timo bólintott, majd sietős léptekkel elindult Mr. Davis órájára, ugyanis tudta, az ötven év körüli férfi szigorúan veszi a késéseket. A fekete hajú fiú hallott olyan pletykákat, hogy Mr. Davis a gyakran későket jelenti a beszállítóknak, és követeli, hogy tüntessék el azokat a diákokat is és ne csak a rosszul tanulókat.

Timo nem akarta a saját bőrén megtapasztalni, mennyire igaz ez a pletyka, ezért a nyakába szedte a lábát. Két perccel később meg is érkezett, és szerencséjére egy percet sem késett.

A fizika után Timo fegyvertan órára, majd testnevelésre, történelemre és végül irodalomra ült be. Ezután ebéd következett, így Timo lesétált az ebédlőbe. A fiú igyekezett a lehető leggyorsabban megebédelni, részben azért, hogy nem fusson össze az őt piszkáló fiúkkal, részben pedig azért, hogy a lehető leggyorsabban az igazgató irodájába tudjon menni, ugyanis kíváncsi volt, hogy Princeton mit akar mondani neki.

Hamarosan Timo végzett az ebéddel, és ezért elindult Princeton irodája felé, ahová rövidesen meg is érkezett. Timo kopogott, és miután Princeton megengedte neki, hogy bemenjen, a fiú belépett a helyiségbe.

- Jó napot kívánok, igazgató úr! – köszöntötte Timo a szőke hajú férfit.

- Üdv, Timo!- felelte mosolyogva Princeton, aki magában örült, hogy a fiú köszönése végre magabiztosabb, és már nem remeg vagy akadozik a hangja, amikor vele beszélt.

Ebben a pillanatban a fekete hajú fiú észrevette, hogy Princeton előtt egy tányér volt, étellel tele. A férfinak ugyanaz volt az ebédje, mint a többieknek a szigeten, és meglepő módon a mennyisége is ugyanakkora volt, mint bármelyik másik szigetlakónak.

Ez meglepte Timót, ugyanis azt hitte, az igazgató magának biztosan több ételt oszt, mint a többieknek. A fekete hajú fiú úgy gondolta, Princeton biztosan akar üzenni valamit az embereknek azzal, hogy ő is ugyanannyit eszik, mint a többiek. Azonban ezen nem akart gondolkodni, ugyanis inkább a jelenre szeretett volna koncentrálni.

Így aztán az evő Princetonra nézve kissé bizonytalan hangon megszólalt:

- Zavarom magát? Ha igen, akkor visszajövök később...

- Dehogy zavarsz, Timo! Az ebédem megvár. Most fontosabb az, hogy veled beszéljek. Ülj csak le nyugodtan! – mondta szelíden mosolyogva Princeton, majd a kezével a vele szemben elhelyezkedő székre mutatott.

Miután Timo leült a puha bélésű irodai székbe, Princeton odébbtolta az ételét, majd Timo kíváncsian néző barna szemeibe pillantott. Ezután lassan és érthetően beszélni kezdett:

- A beszállítók feladatairól és a kémrendszerükről már beszámoltam neked. Ezen kívül segítettél a beszállítóknak elhelyezni az élelmiszereket a raktárba, és láthattad, hogy egyes embereket hogyan figyelnek meg, és milyen feljegyzéseket készítenek róluk. Most pedig azt szeretném, hogy arra legyen belelátásod, milyen jutalmakban részesülnek azok, akik a leghűségesebbek hozzám és a szigetünkhöz.

- Milyen jutalmakat kapnak? – érdeklődött Timo. – Diákként is lehetséges megkapni ezeket a jutalmakat?

- Általában több ruhát vagy több munka alóli szabadnapot kapnak – felelte Princeton. – És igen, diákként is lehetséges megkapni ezeket a jutalmakat, azonban ez csak ritkán történik meg. Sutiko szigetén egyébként bármelyik polgár megkaphatja ezt a kitüntetést, akármi is legyen a munkája.

Erre a válaszra Timo bólintott, magában pedig arra gondolt, nem is tudta, hogy ilyen jutalmazó rendszer létezik a szigeten, és ezért ez biztos egy fontos és titkos információ lehetett.

Azonban az igazgató következő szavain Timo csak még jobban elcsodálkozott:

- Ugyan a leghűségesebb követőim megkapják ezeket a kitüntetéseket, de éppen ezért rengeteg plusz kötelességük is van. Ilyen plusz kötelesség például, hogy hetente egyszer a vezetésemmel részt veszünk egy szertartáson, ahol mindannyian köszönetet mondunk, amiért békében élhetünk Sutiko szigetén az én vezetésemmel. A mai napon is lesz egy ilyen gyűlés, aminek a neve az Éjféli Gyűlés. Ezen csak a legkiváltságosabbak vehetnek részt. Én pedig azt szeretném, hogy te is megjelenjél rajta.

- Szívesen részt veszek az Éjféli Gyűlésen – felelte izgatottan a fiatal diák, akit nem is annyira a lehetséges jutalom, hanem sokkal inkább a kíváncsiság hajtott.

- Ezt örömmel hallom, Timo – válaszolta mosolyogva Princeton. – A gyűlés éjszaka lesz, úgyhogy majd este egy beszállító érted jön, és ő fog elvinni a helyszínre. Azonban a szemed be lesz kötve, ugyanis az a helyszín egyelőre titok számodra. Viszont ha továbbra is ilyen engedelmes és megbízható maradsz, egy napon megmutatom az odavezető pontos utat.

- Értem – bólintott határozottan Timo. – Ígérem, megpróbálom kiérdemelni, hogy még jobban a bizalmába avasson.

Princeton elégedetten bólintott miután meghallotta a fekete hajú fiú szavait, ugyanis örült, hogy Timo egyre magabiztosabban viselkedik a jelenlétében.

Azonban a következő pillanatban Timo hangja ismét bizonytalanná vált, ugyanis nem tudta, mennyire jó ötlet feltenni ezt a kérdését. De a kíváncsisága erősebb volt a félelménél, ezért kissé vékony hangon megszólalt:

- Megtisztelve érzem magam, amiért elmehetek erre a gyűlésre, de... miért pont engem hívott el? Miért kezdett el engem ilyen sok mindenre megtanítani a szigetünkről?

Erre a kijelentésre a szőke hajú férfi felsóhajtott. Magában tudta, hogy egyszer el fog jönni az az idő, amikor Timo összeszedi a bátorságát, és felteszi neki ezt a kérdést. Mivel ez a pillanat most érkezett el, ezért rájött, nem húzhatja tovább az időt, és muszáj lesz felfednie egy-két dolgot a fiúnak, ha meg akarja tartani a bizalmát.

Így aztán Princeton a fiúra emelte a tekintetét, és beszélni kezdett:

- Azt már elmondtam, hogy a célom Sutiko sziget békéjének a megőrzése, igaz?

Timo erre bólintott, mire Princeton tovább folytatta:

- Ezt a szigetet én alakítottam olyanná, amilyen. Éppen ezért én vagyok az egyedüli, aki ezt megfelelően tudja irányítani. Azonban rengeteg hálátlan polgár lakik Sutiko szigetén, akik a halálomat akarják, és ezzel tönkretennék a munkámat. Az, hogy az örökségem fennmaradjon, mindennél fontosabb számomra, és ezért azt akarom, hogyha véletlenül sikerülne engem elpusztítani, akkor legyen valaki, aki megbosszulja a halálom és visszaállítja a rendet a szigeten. Szükségem van valakire, akiben megbízhatok, hogy nem hagyja elpusztulni a szigetünket és vészhelyzet esetén a beszállítókat is tudja irányítani. Ez az illető lenne a tanítványom, és a legfőbb bizalmasom, akinek idővel minden tudásomat átadnám.

Ekkor Princeton hatásszünetet tartott, majd felkelt a székéből, és a kezével a fekete hajú fiú felé gesztikulálva ismét beszélni kezdett:

- A tökéletes tanítvány pedig te lennél, Timothy Bluroy.

Erre a kijelentésre a fiú barna szemei döbbenten nyíltak tágra. Timo soha nem gondolta volna, hogy a sziget vezére ilyen fontos szerepet szán neki, és ezért kezdte el tanítani.

Timo még nem tudott teljesen felocsúdni, de Princeton még ennek ellenére is tovább folytatta a mondandóját:

- És tudod miért döntöttem így? Azért, mert te egy kivételesen intelligens fiú vagy kiváló ésszel és logikával megáldva. Ha te lennél a következő vezére a szigetnek, akkor biztosan bármilyen problémára ki tudnál találni valamilyen megoldást.

Ezek a szavak jól estek Timónak, aki ezért elmosolyodott, és boldogan a sziget vezérére pillantott.

Princeton látta az örömöt Timo arcán, és éppen ezért nem tette hozzá, hogy ezen kívül azért is Timóra esett a választása, mert a fekete hajú fiúnak nem igazán voltak barátai, és emiatt a jövőben könnyű lesz a fiút teljes mértékben maga mellé állítania. Az, hogy a fiú kissé gyenge fizikummal rendelkezett, nem zavarta őt. Magában úgy gondolta, ez még változhat, és idővel Timo megerősödhet.

Amíg Princeton Timóról gondolkodott, a fekete hajú fiúnak váratlanul eszébe jutott, hogy Hadley megemlítette neki, korábban Princeton Leont szerette volna tanítványának és örökösének. Timo úgy döntött, erre is rákérdez, ugyanis magában kíváncsi volt, hogy az igazgató miért változtatta meg a véleményét és miért cserélte le Leont.

- Én... szóval izé... azt hallottam, hogy valaha Wright tanár úr is lehetséges tanítványa volt Önnek... – mondta kissé nyugtalanul Timo, aki remélte, a kérdése nem túl tolakodó.

- Ki mondta el ezt neked? – kérdezte feszülten Princeton, aki remélte, hogy a fenyegetőzése sikeres volt Leonnál, és nem mesélt sokat Timónak a tanítványként töltött éveiről.

- Horaly tanárnő említette... De ennél többet nem mondott... – mondta aggódva Timo, aki attól félt, hogy a kérdésével hibát követett el.

- Legyen annyi elég, hogy Leon Wright és köztem volt egy konfliktus még sok évvel ezelőtt – válaszolta a szemét összeráncolva Princeton, akinek a hangja meglepően komoran csengett, hiszen Timo eddig csak kedveskedve hallotta őt beszélni.

Éppen ezért a fekete hajú fiú azt hitte, az igazgató nem fog több információt elárulni. De aztán Princeton meggondolta magát, és ismét beszélni kezdett:

- Ez a konfliktus Leonnal rávilágított arra, ő valójában nem érdemli meg azt a kitüntetést, hogy a tanítványom legyen. Az az egyedüli szerencséje, hogy párszor sikeresen segített a sziget lakosainak, és ezért a sziget nagy kárt szenvedett volna, ha ő is az eltűntek közé kerül. Éppen ezért a matematika tanárod az egyedüli, aki életben maradt azok után, hogy magára haragított.

Ezek után Princeton sóhajtott egy aprót, majd ismét megszólalt:

- Leon Wright hatalmas csalódást okozott nekem. De remélem, veled nem fog ugyanez megtörténni.

- Ígérem, bennem nem fog csalódni! – közölte határozottan Timo, aki úgy érezte, továbbra is szüksége van a szőke hajú férfi elismerésére.

- Remélem, úgy lesz, ahogy mondod – felelte mosolyogva Princeton, akinek a kellemes, szinte éneklő hanglejtése ismét visszatért.

Timo nem kérdezte, mi volt a konfliktus Princeton és Leon között, ugyanis tudta, a szőke hajú férfi úgysem árulna el neki semmit, és csak megharagudna rá, amiért feleslegesen kíváncsiskodik.

Miután a sziget vezére látta, hogy a diáknak nincs több kérdése, ismét megszólalt:

- Nincs több mondanivalóm a számodra, Timo, úgyhogy elmehetsz. És ne felejtsd el, hogy az éjszaka találkozunk a gyűlésen.

- Értettem. Viszont látásra, igazgató úr – mondta Timo, majd felkelt a székéből és magára hagyta a szőke hajú férfit, akinek a kék szeme egészen addig követte a fiút, amíg az ki nem lépett az iroda ajtaján.

Ezek után Princeton még egy óráig foglalkozott a papírmunkájával, majd úgy döntött, itt az idő, hogy felkeresse Leont, és közölje vele, sok év után először ismét el kell jönnie az éjjeli gyűlésre.

Ezzel az volt a szőke hajú férfi célja, hogy megmutassa Timónak, annak ellenére, hogy Leon már nem az örököse, még mindig ő irányítja a matematika tanár minden egyes lépését. Ezen kívül a férfi Leonnak is üzenni akart ezzel, ugyanis neki azt akarta elmondani, hogy a történtek ellenére Leonnak továbbra is köteles hűségesnek lennie hozzá és a szigethez.

Amíg Princeton ezen gondolkozott, a folyosón elsétáló emberek köszöntek neki, sőt egyesek még fejet is hajtottak neki. A szőke hajú férfi mindezt ignorálta, vagy csak egy bólintással köszönt vissza, ugyanis a gondolatai teljesen lefoglalták. A sziget polgárai nem tudták, de ő végig azon töprengett, mit mondjon Leonnak, amikor majd találkozik vele.

Idő közben az igazgató néhány embertől sikeresen kiderítette, hogy Leon éppen a kertben tartózkodik néhány másik tanár társaságában.

Mivel a kertben a hó továbbra is esett és csípős hideg szél fújt, ezért mielőtt Princeton kiment volna oda, felvette a legjobb minőségű báránybőr kabátját, amit beszállítók még évvekkel ezelőtt az ő kérésére hoztak ide a Messzeségből.

Hamarosan Princeton észrevette a matematika tanárt néhány másik tanár társaságában.

Ebben a pillanatban öt másik tanár vette körbe Leont, akik között ott volt a fegyvertan tanár, a történelem tanárnő, Ms. Kelly, Mr. Davis és Ms. Horaly is.

Princeton meglepődött, amiért a különc kémia-biológia szakos tanárnőt is köztük látja, ugyanis az emberek többsége nem kedvelte őt.

Éppen ezért általában elzavarták a nőt, de az is előfordult már, hogy Hadley magától döntött az odébbállás mellett, és ilyenkor inkább visszament a laborjába, hogy folytassa a kísérleteit. Emiatt Princeton egyedül arra tudott gondolni, a tanárok valószínűleg valami olyan témáról beszéltek, ami Hadleyt is érdekelte, és ezért csöndben maradt. Emiatt senkit sem idegesített a jelenléte, ezért elviselték őt.

Rövidesen Princeton megérkezett a tanárok társaságához, így megköszörülte a torkát, hogy felhívja magára a figyelmet.

Amikor Mr. Davis észrevette a sziget vezérét, fejet hajtott a nála fiatalabb férfi előtt, majd tiszteletteljes hangon megszólalt:

- Üdvözlöm, Igazgató Úr. Tehetünk valamit Önért? Segíthetek Önnek valahogy?

- Köszönöm, Mr. Davis, de egyelőre nincs szükség a szolgálataidra – felelte Princeton, miközben rá se nézett az ötven év körüli férfire.

Princeton a jégkék szemeivel Leon tekintetét figyelte, és magában arra gondolt, reméli, a matematika tanár érzi, hogy bajban van.

Ha Leon mindezt észre is vette, nem adta jelét, ugyanis továbbra is érzelemmentes tekintettel nézett maga elé.

Vele ellentétben Hadley egyértelműen észrevette, hogy Princeton a barna hajú férfit figyeli, ugyanis a nő tekintete feszülté vált, és nyugtalanul toporogni kezdett a helyén.

„Jellemző. Ez a nő soha sem tudta elrejteni a gondolatait vagy érzelmeit" – gondolta bosszúsan Princeton, aki továbbra is figyelmen kívül hagyta a fizika tanár próbálkozásait, hogy felhívja magára a figyelmét.

Pár másodperccel később a történelem tanárnő is megpróbált beszélgetni Princetonnal, ugyanis ő is örömmel látta a szőke hajú férfit a köreikben. Emiatt a sziget vezetője rájött, ideje lenne felfednie, miért jött ide:

- Jelenleg csak Mr. Wright-al és Ms. Horaly-val szeretnék beszélni. A többiek elmehetnek.

A tanárok rájöttek, ez azt jelenti, az igazgató valószínűleg le fogja szidni a két beosztottját, ezért a lehető leggyorsabban eltűntek a helyszínről. Amikor távolabb értek, mind azt próbálták kitalálni, vajon a két kollégájuk milyen hibát követett el.

Miután a tanárok kellően messze jártak tőlük, Princeton a kémia tanárnőre nézve ellentmondást nem tűrően megszólalt:

- Szigorúan megtiltom, hogy Timónak beszéljél Mr. Wright tanítvány éveiről. Világos voltam?

Hadley ugyan továbbra is tartott az igazgatótól, hiszen ő könnyedén fájdalmat okozhatott volna neki vagy Leonnak. Ennek ellenére nem tudott ellenállni annak, hogy ne feleljen vissza egy kissé szurkálódó megjegyzéssel:

- Hát persze – felelte gúnyosan Hadley. – Nem fogok mondani semmit, de erre nem is lesz szükség. Én ugyanis biztos vagyok abban, hogy Leonhoz hasonlóan Timo is rá fog jönni arra, nem éri meg az igazgató tanítványának lenni.

Princeton nem reagált a nő szemtelen megszólalására, ugyanis nem volt ideje és türelme egy sehová se vezető vitára.

Helyette inkább a matematika tanár felé fordulva beszélni kezdett:

- Leon Wright, ma éjszaka köteles vagy megjelenni az Éjféli Gyűlésen. Ha megtagadod az utasításomat, annak komoly következményei lesznek.

Erre a kijelentésre Leon szemei döbbenten tágra nyíltak. Ez volt az első alkalom, hogy meghívást kapott egy Éjféli Gyűlésre, mióta elvesztette az örökösi rangot, és ha őszinte akart lenni, ezek nem is hiányoztak neki. Az Éjféli Gyűléseket Leon mindig is csak egy ostoba, időrabló hagyománynak tartotta, már akkor is, amikor még csak egy tapasztalatlan diákként élte az életét. Az Éjféli Gyűlés ugyanis ha lehet, még haszontalanabb volt, mint a Tanácsházban tartott tanácskozás. Ott ugyanis a Tanácsháztól eltérően nem a sziget gazdasági vagy politikai helyzetét vitatták meg, hanem egyszerűen csak a sziget vezérét kellett dicsérni, néha valós, néha kitalált okok miatt. Emiatt az Éjféli Gyűlésen megjelentek közül kerültek ki az igazi agyatlan fanatikusok.

Magában Leon azt kívánta, bárcsak ne kellene megjelenennie ott, azonban tudta, túl kockázatos lenne nemet mondania vagy megmondani a valódi véleményét. Így végül beletörődött hangon megszólalt:

- Ott leszek.

- A helyszín nem változott, úgyhogy ne késs el – felelte erélyesen Princeton, majd magára hagyta a két tanárt.

Miután a szőke hajú férfi alakját elnyelte a szitáló hópelyhek sokasága, Leon kifújta a levegőt, amit eddig magában tartott. Azonban a feszültsége még mindig nem távozott teljesen, ugyanis emlékezett arra, pár perccel ezelőtt Princeton milyen gyűlölettel nézett Hadley-ra.

- Hányszor mondjam még el, hogy fegyelmezd a visszaszólásaid számát, amikor Princetonnal vagy az egyik követőjével beszélsz? – kérdezte Leon frusztráltan, miközben a nő zöldesbarna szemeibe nézett.

- Teljes mértékben fegyelmeztem őket, hiszen csak egyszer válaszoltam vissza neki – felelte vigyorogva Hadley, aki ezzel a megszólalásával szerette volna enyhíteni a feszültséget.

- Hát ez pont egyel több, mint amennyit mondanod kellett volna – mondta Leon feszülten, majd aggódó hangon hozzátette. – Kérlek, tanulj meg egy kicsit felelősségteljesebbnek lenni, mert így miattad fogok idő előtt megőszülni.

- Most nem tudom eldönteni, hogy miattam vagy a hajad miatt aggódsz jobban – felelte viccelődve Hadley, mire Leon csak egy homlokráncolással felelt.

Miután Hadley látta, hogy ez a megszólalása se derítette jobb kedvre a férfit, nagyot sóhajtva megszólalt:

- Rendben, megígérem. Megpróbálok óvatosabb lenni az igazgató és a követői közelében.

- Köszönöm – válaszolta megnyugodva Leon, majd hozzátette. – Induljunk vissza az iskolába. Kezd hideg lenni.

- Bárcsak a próbán résztvevő diákok is visszamehetnének az iskola épületébe. Azt szeretném, hogy ők is biztonsagban legyenek... – mondta halkan Hadley, miközben a tekintete a távolban lévő erdő felé tévedt. – Különösen Cobalt miatt aggódom. Megszerettem azt a lányt, amíg a stégen beszélgettünk.

Leon szintén aggódott a tanítványa miatt, azonban jobbnak látta, ha ezt a félelmét inkább nem mutatja ki, hiszen azzal a feszültség csak még jobban felerősödött volna. Ehelyett arra akart koncentrálni, hogy valahogyan megvigasztalja a nőt. Így végül óvatosan megszólalt:

- Tudom, mit érzel – felelte csendesen Leon, majd védelmezően közelebb lépett a nőhöz, hogy segítsen neki megnyugodni. – Nekem is fáj, ahogyan elbántak azokkal a szerencsétlen kölykökkel.

Erre a kijelentésre Hadley csak bánatosan felsóhajtott, és emiatt Leon úgy gondolta, lehet jobb ötlet lenne, ha elterelné a nő gondolatait a próbáról, hogy ne aggódjon annyit.

Éppen ezért Leon feltett egy kérdést, amiről tudta, hogy visszahozhatja Hadley lelkesedését és életkedvét:

- Hogy állsz a növények klónozása projektel?

- Jelenleg a paradicsom génjeivel foglalkozom – kezdte Hadley a mondandóját, aki a munkájáról mindig szívesen beszélt. – A klónozandó gént tartalmazó DNS-t már előállítottam, és a DNS szakaszt sikerült kivágnom restrikciós enzimek segítségével. A DNS új gazdáját is kiválasztottam már, és így csak egy vektorra lenne szükségem, ami biztosítja, hogy a klónozható DNS fennmaradhasson a gazdasejtben. Éppen ezért a következő lépésem az lesz, hogy...

A folytatásnál Leon végképp elvesztette a fonalat. Ezért csak csendben bólogatott, és hallgatta Hadley előadását, miközben fejben valahol teljesen máshol járt. Magában pedig mélységes együttérzést fejezett ki a nő összes tanítványa felé, akiknek az ehhez hasonló értelmetlen katyvaszokat meg kellett érteniük, és meg is kellett tanulniuk.

Azonban idő közben a férfinak eszébe jutott egy kérdés, ezért félbeszakította a kémia tanárnő látszólag végetérhetetlen monológját:

- Ha a növények klónozása sikerülne, azt vajon el kellene mondanunk Princetonnak vagy sem?

- Szerintem erről be kellene számolnom az igazgatónak. Egyedül ugyanis nem tudnám rávenni a kertészeket, hogy alkalmazzák ezt a módszert – felelte komolyan Hadley. – Ha pedig azt igazgatónak egy kevés esze is van, akkor hallgat rám, és azt teszi, amit mondok, mert ez segíthet megfékezni az éhínséget.

- Nagyon remélem, hogy ez a klónozásos dolog sikerülni fog, ugyanis ezzel rengeteget tudnál segíteni az itt élő embereknek – mondta komoly hangon Leon, miközben mind a ketten tovább caplattak a hóban. – Így talán megakadályozhatod azt is, hogy újabb száz diákot küldjenek el meghalni.

- Én is erre gondoltam – felelte Hadley, aki ezután ismét arról kezdett el beszélni, hogy hogyan tervez tovább haladni a klónozással.

A kémia tanárnő egyedül akkor hagyta abba ennek a kifejtését, amikor megérkeztek az iskola épületébe. Magában ugyanis úgy gondolta, az a legjobb, ha a titkos projektjéről egyelőre csak Leon és Timo tudnak.

Hadley nem akart hamis reményeket adni a szigetlakóknak azzal, hogy beszámol erről, hiszen tudta, nem biztos, hogy sikerülni fog a klónozás.

Rövidesen Hadley és Leon elköszöntek egymástól, ugyanis Hadley folytatni akarta a kísérletezést, míg Leon ki akart javítani néhány matematika dolgozatot, mielőtt az Éjféli Gyűlés kezdetét veszi.