Másnap a próbára várakozó csapatokat fél órás időbeli különbséggel engedték be az erdő különböző pontjairól.

Mielőtt az egyik beszállító elkísérte volna Cobalték csapatát, a kék szemű lány vetett egy utolsó pillantást a két mentorára, Hadleyra és Leonra. Ezek után a tekintete Timóra vándorolt, majd mélyen a fiú szemébe nézve próbálta elmondani azt, amit szavakkal már nem tudott kifejezni.

De aztán a beszállító durván előre lökte Cobaltot, aki végül odalépett Maya mellé. A legidősebb diákot pedig Nayo és Rhett követte. Fél órával később megérkeztek az erdőhöz, ahol a próba már három órája zajlott.

- Indulás! – közölte durván a maszkos beszállító, majd előrébb taszította Nayót, aki kis híján hasra esett.

Egy ilyen helyzet normális körülmények között azonnal feldühítette volna Cobaltot. Azonban a félelme sokkal erősebb volt a haragjánál, ezért inkább csendben maradt. Cobalt rémülten nézte a feléjük tornyosuló hatlmas fákat, és úgy érezte, mintha az erdő egy fekete lyuk lenne, amiben ha elmerül, soha nem jut ki élve.

Végül is a csendet Maya törte meg, mielőtt a beszállító megfenyegette volna őket:

- Kövessetek, srácok. Futás!

Ezek után Nayo, Cobalt, Rhett és Maya futásnak eredtek, miközben igyekeztek a lehető legmesszebb kerülni az erdő határától. Maya igyekezett nem ész nélkül rohanni, hanem megpróbálta végiggondolni azt, hol lehetne a legbiztonságosabb a kis csapatának. A futást Nayo bírta a legkevésbé. A fiatal lány öt perc után kifulladt, így aztán a többiek is megtorpantak.

- Rohadt életbe, Nayo! Mozogj, ha nem akarsz meghalni! – kiáltotta frusztráltan Cobalt. – Így nem fogunk időben eltávolodni az erdő határától, és nem fogunk tudni biztonságos helyet találni!

- Ne ordíts, Cobalt! Az nem old meg semmit! – szólt rá Maya a kék szemű lányra.

- Viszem a tökmagot – ajánlotta végül Rhett. – Csak haladjunk, könyörgöm!

- Rendben! – bólintott Maya. – Akkor én viszem a te táskádat.

- Én pedig viszem Nayo táskáját – mondta Cobalt.

Ezek után a kis csapat szapora léptekkel indult tovább, ugyanis így már nem tudtak futni. Cobalt úgy becsülte, nagyjából másfél óra gyaloglással elérték az erdő közepét. Így aztán ott megpihentek.

Eddigre már a huszonöt csapatból nagyjából tizenöt csapat az erdőben volt. Az erdő alsó részénél kezdetét vették az első összecsapások. Így a levegőt hamarosan ordítás és ropogó puska hangja töltötte be, ami nem csak Nayót, hanem a többieket is félelemmel töltötte el.

A kis csapat nagyjából fél órát töltött el a fa alatt kuporogva és rettegve, amikor Rhett megszólalt:

- Felmászok a fára és megnézem, merre vannak a csapatok.

- Legyél óvatos! Nem lenne jó, ha észrevennének minket! – szólt Maya, mire a vörös hajú fiú bólintott.

Rhett egy percet sem töltött el a fa ágai között, amikor lemászott onnan.

- Lentről egy csapat menekül, és egyértelműen a mi irányunkba haladnak. Jobb oldalt nem láttam csapatot, úgyhogy induljunk arra, mert az erdő másik végén a kövek és a tenger beszorítana minket, ha ők is arra mennének – hadarta Rhett.

- Akkor irány a jobb oldal! – utasította Maya.

- Tudsz mozogni? – kérdezte Cobalt Nayót, mire lány bólintott.

- A biztonság kedvéért viszem a táskáját. Úgy gyorsabbak leszünk – mondta Rhett, majd ezt követően tovább álltak az eddigi helyükről, és jobb oldal felé folytatták az útjukat.

Maya időnként megállt, és csendet intett. Ilyenkor a lány vadul fülelt, vajon melyik irányból jöhet az ellenségük.

Cobalt teljesen elvesztette az időérzékét, így aztán fogalma sem volt, mennyi idő múlva álltak meg legközelebb. Rhett is felkapaszkodott egy fára, majd ott is maradt, hogy lássa, ha valaki közeledne feléjük.

Úgy tűnt, mintha órákig semmi sem történt volna, de aztán Rhett váratlanul meglátott két fiút, akik a puskájukat szintén maguk elé tartva keresték az ellenségeiket.

Váratlanul az egyikük észrevette a fán kuporgó Rhettet, és felé emelte a puskáját. Erre a fiú szíve rémülten húzódott össze, majd a puskáját a fiúk felé irányította, és félelmében azonnal lelőtte az egyiket, ugyanis tudta, ha ezt nem teszi meg, akkor ő lesz az, akit megölnek.

Rhett először csak a felé célzó fiút lőtte le. Azonban miután a másik is leadott pár lövést felé, a vörös hajú fiú életösztönei működésbe léptek, ezért ismét meghúzta a ravaszt.

- Hé, Rhett! Mi történt? – kérdezte nyugtalanul Maya, aki halotta, amikor a puska eldördült.

Rhett csak nagyot nyelt, de válaszolni már nem tudott, ugyanis képtelen volt felfogni, hogy most megölt két embert. A fiút hányinger és szédülés fogta el, ezért erősen megkapaszkodott a fa ágában.

Ugyan Maya és Cobalt szólongatták őt, de a szavak nem nyertek értelmet a szinte sokkos állapotban lévő fiú köddel borított agyán. Rhett végül arra eszmélt fel, hogy Maya felmászott mellé a fára, és segített neki lejönni, mielőtt még elájult volna.

Miután Rhett megérkezett a földre, Cobalt aggódva megismételte Maya korábbi kérdését:

- Mi történt?

- Ketten erre felé jöttek... megtámadtak... megöltem őket... – motyogta Rhett, majd a fejét a kezeibe temette.

Ezt az információt Maya, Cobalt és Nayo némán emésztették. Magukban arra gondoltak, a kis csapatuk most megölt két embert, és ezért a gyilkosság bűnét már nem fogják tudni lemosni magukról.

Mayának ötlete sem volt, hogy ezt az információt hogyan kellene feldolgozni.
Ezért úgy döntött, inkább megpróbál a túlélési terveikre gondolni. Így aztán ismét megszólalt:

- Lehet, hogy a táskájuk még náluk van. Az abban lévő dolgokat meg kéne szerezni. Cobalt, te menj el érte. Rhett, te fedezd őt! – utasította Maya.

Ez a világos és határozott parancs végre áttörte a ködöt Rhett agyán, ezért visszamászott a fára. Cobalt pedig egy tőrrel a kezében abba az irányba kúszott, amerre Rhett mutatta neki a halottak irányát.

Amikor Cobalt megérkezett a két halott fiúhoz, nem nézett az arcukra, és a mellkasukból ömlő vért is igyekezett elkerülni.

Azonban a halottak és a vér szaga felkavarta Cobalt gyomrát. Éppen ezért igykezett a lehető leggyorsabban megszerezni a fiú vállára erősített táskát, még mielőtt elájult vagy elhányta volna magát.

A halottat túl könnyű volt a hasára fordítani, azok után, hogy már nem volt saját akarata, és ez szintén zavarta Cobaltot. Egyszerűen természtellenesnek tűnt, hogy valaki az arcával előre feküdjön bele a sárba, és a falevekbe.

Azok után, hogy a lány megfogta a testet, lehetetlen volt, hogy a kezeire ne kerüljön vér. Így miután Cobalt megszerezte a táskát, megtörölte a kezét a fűben, majd elindult visszafelé. Magában végig arra gondolt, most mindent megadna egy szappanért, ami eltávolíthatná a mocskot a kezéről.

Tíz perccel később a kék szemű lány visszatért a táskával, majd lehuppant a csapattársai biztonságot nyújtó köreibe.

Hamarosan a kis társaság csalódottan állapította meg, hogy ételt nem találtak, viszont plusz ivóvízhez, töltényekhez és ruhákhoz sikerült hozzájutniuk.

- Hát, ez is több, mint a semmi – vonta meg a vállát Cobalt, miközben Maya az új tárgyakat elhelyezte a saját táskáikban.

- A ruhák jól fognak majd jönni a hidegben – mondta Nayo, miközben megerősítést várva Mayára nézett.

- Ne is említsd a hideget – mondta frusztráltan Rhett, aki idő közben kissé jobban magához tért.

A fiú ugyanis rájött, a megpróbáltatásaik még koránt sem értek véget. Ezért aztán a hó említése csak még frusztráltabbá tette őt.

- Panaszkodás helyett a terepet figyeld – mondta Maya a vörös hajú fiúnak, miközben az újabb vizes palackokat belegyömöszölte a táskájába. – Nem lenne jó, ha a szövegelésed miatt az ellenség meglepne minket.

- Hát persze – felelte gúnyosan Rhett, akinek mostanra már visszatért a szokásos szemtelen stílusa, még annak ellenére is, hogy tudta, a gyilkosságának pillanata még sokáig kísérteni fogja őt.

Ennek ellenére a fiú a tekintetét ismét a tájra emelte, és azt kezdte figyelni, közeleg-e valahonnan újabb ellenség. Rhett ugyanis abban bízott, ha a feladatára koncentrál, elfelejti a húsba csapódó lövedék hangját.

Késő délután körülre a harcok abbamaradtak és a csapatok letelepedtek valahol.

Ennek ellenére Maya továbbra is teljes feszültségben várakozott, ezért a koncentrációban elfáradt Rhett helyett Cobaltot küldte fel a fára, hogy őrködjön.

Idő közben Rhett, Maya és Nayo elfogyasztották a vacsorájukat, ami egy-egy szendvicsből állt. Ezeket még a konyhából lopták el, ugyanis a beszállítók nem adtak a csapatoknak ételt, csak fegyvereket és lőszert.

Ezután Maya és Cobalt helyet cseréltek, és most Cobalt ette meg a vacsoráját, míg Maya őrködött.

- Éhes vagyok... – panaszkodott Nayo a mellette ülő Cobaltnak.

- Fogd be! – mordult fel ingerülten Rhett. – Majd akkor panaszkodj, ha tettél valamit azért, hogy a csapatunk életben maradjon.

- Fogd be te! – vágott vissza indulatosan Cobalt, akit idegesített, hogy Rhett ismét elkezdett beszólogatni a többieknek.

- Ne kezdjétek már újra a vitát! – szólalt meg a fa tetejéről Maya. – Van éppen elég problémánk enélkül is. És te is maradj csöndbe, Nayo. Ha most felzabálunk mindent, akkor az elkövetkező napokban éhezni fogunk.

- Előbb utóbb úgyis kénytelenek leszünk vadászni – mondta Rhett feszülten, miközben a puskáját szorongatta. – Ami plusz lőszerbe fog kerülni, és ezzel csökkentjük a túlélési esélyeinket egy ellenséges csapattal szemben.

Cobalt már éppen készült válaszolni, azonban váratlanul Nayo teljesen más irányba terelte a beszélgetést:

- Ti emlékeztek arra, hogy mi történt veletek mielőtt Sutiko szigetére kerültetek?

- Erre senki sem emlékszik, tökmag – felelte Rhett, miközben lefektette maga mellé a puskáját. – Egyébként sem hiszem, hogy az emlékeink a Messzeségről bárhogyan is segítenének rajtunk.

- Vajon a Messzeségben kellett próbákat kiállnunk? – kérdezte elgondolkodva Cobalt, miközben a lábával a földet kaparta. – A sziget vezére azt mondta, a Messzeségben a helyzet rosszabb... De mégis mi lenne rosszabb annál, minthogy a saját iskolatársaink ellen vívunk élet-halál harcot?

- Az igazgató egy utolsó hazug – közölte indulatosan Rhett, miközben a szeme ráncba futott, a keze pedig ökölbe szorult. – Amióta a beszédében a próba résztvevőire hősökként nyilatkozott, azóta egy szavában sem hiszek. Nem vagyunk hősök. Áldozatok vagyunk, akik rákényszerültek arra, hogy résztvegyenek az igazgató mocskos játékában, csak azért mert nem tudott kitalálni egy épeszű megoldást az élelmiszerhiányra.

- Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is ezt fogom mondani, de igazad van – felelte Cobalt, aki teljesen ledöbbent azon, hogy ez a beképzelt vörös hajú fiú ugyanazt érezte, mint ő. – Én sem értek egyet az igazgató módszerével, és soha nem is fogok egyetérteni.

- Akkor lehet, a szigetünk vezére arról is hazudott, hogy a Messzeségben háború zajlik? – kérdezte Nayo tágra nyílt szemekkel, majd érezte, hogy a félelem és a hideg miatt reszketni kezd. – De akkor miért tart itt minket? Miért nem mehetünk vissza a családunkhoz a Messzeségbe? Miért nem kaphatjuk vissza az emlékeinket? Szeretném visszakapni az emlékeimet, mert így az ikertestvérem csak egy idegen, akivel néha összefutok a folyosón!

- Micsoda? Neked van egy ikertestvéred? – kérdezte Cobalt döbbentten, miközben a gyerek felé fordult.

- Igen. Az ikerbátyám neve Mac. Ő is a próba résztvevője – felelte remegve Nayo, miközben magához ölelte a táskáját. – Nem tudom, milyen kapcsolatom volt a testvéremmel a Messzeségben, de itt, Sutiko szigetén idegenek vagyunk egymás számára, mivel nem emlékszünk a közös gyerekkorunkra, és csak annyit tudunk egymásról, hogy testvérek vagyunk. De még ennek ellenére is azt szeretném, hogy Mac életben maradjon. És azt szeretném, hogy soha ne kelljen szembenéznem az ő csapatával, mert nem tudnám bántani őt.

- Te jó ég... – motyogta elborzadva Cobalt, majd magához ölelte a rettegő kislányt. – Annyira sajnálom! Bárcsak lenne valami módszer, amivel ezt elkerülhetnénk!

Miközben a kék szemű lány megpróbálta megnyugatni Nayót, magában arra gondolt, mennyire szerencsés, amiért a Messzeségből legalább az anyukájára emlékszik. Emiatt érezte az anyja szeretetét, és ezért tudta, ha találkoznának, nem lennének idegesen egymás számára, nem úgy, mint szerencsétlen Nayo és Mac.

De mivel Cobaltnak nem voltak álmai a testvéreiről és az apjáról, ezért rettegett, hogyha találkoznának, akkor ők is csak idegenek lennének egymás számára...

Idő közben Nayo elkezdett könnyezni és szipogni, ami már a fán gubbasztó Mayának is feltűnt. A legidősebb lány azt is látta, hogy Cobalt is elérzékenyült, ezért úgy döntött mindenki jobban járna, ha a gondolataikat elterelnék.

Így aztán megszólalt:

- Mivel elkezdett besötétedni, ezért neki kellene állnunk valahogy tüzet csinálni, mert az éjszaka hideg lesz.

Erre Cobalt elengedte Nayót, és megszólalt:

- Horaly tanárnő tanított nekem néhány tűz gyújtási technikát, úgyhogy én azt meg tudom csinálni, csak előbb gyűjtsünk fát.

- Rendben – mondta Maya. – Akkor ti hárman ott lennt próbáljatok fát gyűjteni, én pedig figyelem tovább, közeleg-e ellenség. Csak ne kóboroljatok el olyan messzire, rendben?

Erre a kis csapat három tagja bólintott. Végül viszonylag gyorsan összeszedtek kellő mennyiségű száraz ágat, így végre kezdetét vette a tűzgyújtás.

- Gyerünk Cobalt, nyűgözz le minket azzal a híres tüzeddel – mondta gúnyosan Rhett, miközben karba tett kézzel, egy fának támaszkodva figyelte a kék szemű lányt.

- Biztos vagyok abban, hogy én jobban készítek tüzet, mint te – vágott vissza Cobalt. – Most pedig add ide azt a rohadt puskát!

- Remélem, nem akarod lelőni a kedvenc csapattársad – felelte félig viccelődve, félig komolyan Rhett, miközben odaadta a lánynak a fegyverét.

- Jelenleg távol állsz attól, hogy a kedvenc csapattársam legyél – felelte morgva Cobalt, miközben elvette a fiútól az eszközt.

Ezt követően Cobalt elővett a táskájából egy követ, mire Nayo azonnal megszólalt:

- Ez micsoda?

- Egy kovakő – felelte Cobalt, majd miközben a tárgyat megforgatta a tenyerében, tovább folytatta a magyarázatot. – Horaly tanárnő adta nekem a laborjából, ugyanis ezzel a kővel lehet a legkönnyebben tüzet gyújtani.

Ezután a kék szemű lány végighúzta a követ a puska oldalán, mire apró szikrák pattantak elő. Ezek a szikrák pillanatok alatt lángokká fejlődtek, amikor hozzáértek az összegyűjtött farakáshoz.

- Kész a tűz! – mondta büszkén Cobalt, majd gondosan elzárta a követ a táskájába.

Ezek után Maya lemászott a fáról, hogy ő is megmelefedjen. A sötétben egyébként sem látott volna semmit, így aztán úgy döntött, az őrködést inkább a földön kellene folytatniuk.

Az éjjeli őrséget végül Rhett kezdte el, így a többiek álomra hajtották a fejüket.

Cobalt azonban a fáradtság ellenére nehezen tudott aludni, ugyanis még a földre terített pulóver ellenére is kényelmetlennek találta a poros és kemény talajt.

Amikor sikerült elaludnia, a rémálmai a Messzeségről és a beszállítókról ismét visszatértek. Cobaltot kivételesen az sem vigasztalta, hogy legalább láthatta az anyját az álmában, ugyanis a nő ezekben a képkockákban láthatóan szenvedett, és ez csak még jobban felkavarta a kamasz lány lelkét.

Végül is Cobalt arra riadt fel, hogy Rhett felébresztette őt, mivel őrség váltás következett.

Amikor a vörös hajú fiú álomra hajtotta a fejét, Cobalt irigykedve nézte, hogy Rhett milyen gyorsan el tudott aludni. Ráadásul az évfolyamtársát rémálmok sem kínozták, ezért a lány végtelenül szerencsésnek gondolta őt.

Végül is Cobalt a békésen alvó Rhett helyett a tájat kezdte el nézni, hogy biztos legyen abban, valóban nincs senki a közelükben. Közben arra gondolt, legalább Timóért nem kell aggódnia, hiszen a fiú nem vesz részt a próbán.

*****

Az ételadagok csökkenése és a száz diák próbája feszültséggel töltötte le a sziget összes lakóját. Az emberek hamarabb felkapták a vizet, és gorombábbak voltak egymással.

Néhányan megpróbálták valahogyan levezetni a feszültségüket, míg mások magukban tartották a problémáikat.

Rhett két legjobb barátja ezekben az időkben még többet gúnyolódtak a többiekkel, ami elől Timo sem volt kivétel.

Mivel Cobalt sem volt a közelben, ezért a két fiú nem félt senkitől, és így kedvükre kínozhatták Timót. A legtöbb esetben puszta kézzel verték meg a fekete hajú fiút, rosszabb esetben különböző tárgyakkal dobálták meg őt. Ez a tárgy általában köveket jelentett, jobb esetben tollakat. Azonban az is előfordult már, hogy egy ollót dobtak felé, ami a fiú vállába fúródott, ezzel fájdalmat, és vérző sebet okozva.

Timo tudta, egy ilyen sebbel az orvosi részlegbe kellett volna mennie. Azonban helyette inkább Hadleyt kereste fel, ugyanis úgy érezte, a kémia tanárnő jobban meg tudná őt nyugtatni, mint az orvos.

Azonban sem Hadley, sem Leon nem tudott állandóan Timo közelében lenni. A két felnőtt hiába szerette úgy Timót, mintha a meg nem született fiuk lenne, nem tudtak állandóan mellette lenni, azok után, hogy mind a kettőjüknek voltak egyéb kötelességeik.

Így aztán Timo az esetek többségében egyedül nézett szembe Rhett két barátjával. A napjai nagy részei halálos rettegésben teltek el, ugyanis amikor nem saját magát féltette, akkor a gondolatai Cobalt körül forogtak, és amiatt rettegett, vajon mi lehet a lánnyal.

Timónak ez a napja sem történt máshogyan, egészen addig, amíg az egyik beszállító meg nem állította őt a folyosón.

Amikor a fekete hajú fiú meglátta a fekete-arany maszkos alakot, a vér is megfagyott az ereiben, és azonnal attól kezdett el félni, hogy most őt is megölik, és ő is az eltűntek közé fog kerülni.

Azonban a következő pillanatban a beszállító megszólalt. A szavai viszont csak még jobban összezavarták a fiút, ugyanis a maszkos alak azt mondta neki, az igazgató beszélni szeretne vele.

Timo először attól kezdett félni, talán akaratán kívül rossz fát tett a tűzre, de aztán arra gondolt, lehet a férfinak információ vannak Cobaltól.

Így aztán a fekete hajú fiú a lehető leggyorsabben igyekezett eljutni Princeton irodájáig, miközben a beszállító árnyékként követte őt.

Amikor Timo megérkezett a helyiség elé, ismét elbizonytalanodott azon, mennyire szeretne belépni abba a szobába. Emiatt végül a beszállító kezdett el kopogni az ajtón.

- Jöhet! – hangzott az irodából Princeton bizalmat és nyugalmat sugárzó kellemesen mély hangja.

Erre a beszállító bevezette Timót a helyiségbe, mire Princeton melegen a fiúra mosolygott.

- Üdv, Timo – mondta a szőke hajú férfi, majd a kezével egy szék felé intett. – Ülj le nyugodtan. Szeretnék veled beszélni.

- Öhhhm.... izé... Jó napot! – felelte kissé megilletődve Timo, aki zavarban érezte magát, amiért a sziget legnagyobb rangú embere akart vele beszélni.

Ennek ellenére odasompolygott a székhez, majd leült rá. Azonban nem helyezte magát kényelembe, ugyanis helyette inkább ugrásra kész állapotban volt.

Miután a fekete hajú fiú helyet foglalt, Princeton a beszállítóra nézve megszólalt:

- Elmehetsz.

Erre a maszkos alak meghajolt az igazgató felé, majd minden további szó nélkül odébbállt a helyszínről.

Miután az ajtó becsukódott a beszállító után, Princeton a teljes figyelmét a megrettent fekete hajú fiú felé fordította, aki éppen a fejét leszegte, és az ujjaival az ingje szélét piszkálta.

Ugyan a fiú sebeinek nagy részét a ruhája eltakarta, de az arcán lévő zúzódások tisztán látszódtak. Éppen ezért ennek az eredetére Princeton rákérdezett, még annak ellenére is, hogy eredetileg nem ezért hívta ide a fiatal diákot.

- Mi történt veled, Timo? – kérdezte szinte atyaian a szőke hajú férfi, miközben előredőlt a székében. – Sebes az arcod...

Timo nem akart egy gyenge és szerencsétlen alaknak tűnni a sziget vezére előtt, ezért csak megrántotta a vállát, majd megszólalt:

- Semmiség. Teljesen jól vagyok.

- De hogyan sérültél meg? – kérdezte gyengéd hangon Princeton, aki tudta, a diákja nehezen nyílik meg, amikor a problémáiról kell beszélni.

- Csak egy kis baleset történt... – motyogta Timo, miközben még mindig nem nézett az igazgató szemébe.

- Nekem nyugodtan elmondhatod a történteket – felelte nyugodt hangon Princeton, miközben megpróbált a fiú szemébe nézni, ami lehetetlen feladatnak bizonyult, hiszen a diák a földet bámulta.

Végül is az igazgató óvatos hangon hozzátette:

- Ígérem, nem kapsz semmilyen bünetést, akármi is történt. Egyszerűen csak szeretném tudni, jól vagy-e, ugyanis garantálni akarom a biztonságod.

Ezután Timo rájött, megbízhat az igazgatóban, és ezért elmondta neki, hogy néhány fiú bántotta őt. Erre Princeton gondterhelt hangon a neveket kezdte kérdezni, mire Timo elmondta azokat.

Ezt követően az igazgató ismét megszólalt:

- Ezek az önző és kegyetlen diákok meg fogják kapni a megérdemelt büntetésüket.

Erre Timo bólintott, majd végül a szőke hajú férfi kék szemeibe nézett, ugyanis kíváncsi volt, hogy az igazgató még mit fog mondani és miért hívatta őt ide.

Princeton nem váratta sokáig Timót, ugyanis ismét beszélni kezdett:

- Most egy olyan dolgot szeretnék veled megosztani, amiről a szigeten csak kevesen tudnak.

A férfi mondata azonnal felkeltette Timo érdeklődését, ezért oldalra billentett fejjel, érdeklődve kezdett nézni az igazgatóra.

- Amiről beszélni fogok, az a sziget alapításához kapcsolódik – mondta Princeton. – Ezt a történetet egyedül a három beszállító, Mr. Davis, Mr. Wright és még néhány másik ember ismeri.

Amikor Timo meghallotta Leon vezetéknevét, csak még jobban elcsodálkozott. A fiú ugyanis nem gondolta volna, hogy az igazgató megbízott annyira a komor férfiban, hogy megosszon vele egy titkot. Különösen azok után, hogy az információt Leon biztosan továbbadta Hadleynak, aki pedig beszédes ember lévén biztosan nem tudta a dolgokat magában tartani.

Azonban Timo ezt a véleményét inkább megtartotta magának, és inkább ismét Princeton szavaira kezdett koncentrálni.

- Valószínűleg hallottál egy rövidített verziót a történelem órákon, azonban én most szeretném elmondani mindezt a saját szemszögemből – mondta Princeton, miközben égkék szemeivel Timo tekintetét vizslatta.

Mivel látta az érdeklődést a fiú szemében, ezért tovább folytatta a mondandóját még annak ellenére is, hogy Timo nem mondott neki semmit sem.

- A Messzeségen már sok sok évvel ezelőtt is háború dúlt, és a béke csak egy álomnak tűnt – mondta Princeton. – Emiatt az egész gyerekkoromat rettegésben kellett leélnem, ugyanis nem csak az ellenséges katonák, hanem a saját katonáink is korlátlanul fosztogattak, gyilkoltak és megerőszakolták a nőket. Gyerekként még nem tudtam, mit tehetnék ez ellen, ezért egyik városból vándoroltam a másikba az anyámmal és az apámmal.

- Itt Sutiko szigetén miért nincs a gyerekeknek szüleik? – érdeklődött Timo, aki rosszul érezte magát, amiért Princetonnal és Cobalttal ellentétben ő nem emlékezett a szüleire.

Erre a kérdésre nem csak Princetonnak, hanem a legtöbb tanárnak is volt válasza, és ezért az igazgató magabiztosan mondta a feleletét:

- Sajnos nem tudok mindenkit megmenteni, ezért csak a gyerekeket szállítatom ide. Ráadásul a felnőttek már beleszoktak az erőszakos Messzeség világába, így nem tudnának alkalmazkodni a változásokhoz Sutiko szigetén. A Messzeségből jött felnőttek csak elpusztítanák a nehezen felépített és a tökéletességig fejlesztett társadalmunkat.

Erre Timo bólintott. A fekete hajú fiú ezt a magyarázatot már hallotta a tanároktól, és mivel maga a sziget vezére is ezt mondta, ezért Timo egyre jobban hitt ezekben a szavakban, még annak ellenére is, hogy valahol mélyen még mindig vágyott egy családra.

Amikor Princeton látta, hogy Timónak nincs több kérdése, tovább folytatta a megkezdett történetét:

- Fiatal felnőttként a szüleimmel egy csendes kis faluba költöztünk, ahol megismertem egy gyönyörű nőt. Feleségül vettem őt, és három, szőke hajú csodaszép fiunk született.

Ezeket a szavakat hallva Timo csak még kíváncsibb lett, ugyanis erről a tanárok semmit sem mondtak. Éppen ezért Princeton gyerekkora és fiatal felnőtt kora eddig rejtély volt Timo számára. Emiatt Timo barna szemeit az igazgatóra függesztette, és érdeklődve várta a folytatást.

- A legidősebb fiam neve Payton Lancaster volt. A másodikat Folke Lancasternek hívták. A harmadik a Pablo Lancaster nevet kapta – sorolta a gyerekei nevét Princeton, miközben a szemébe a fájdalom költözött, és láthatóan nehezen tudta kimondani a fiai nevét.

Azonban Timónak nem csak a fájdalom tűnt fel a férfi hangjában, hanem arra is rájött, hogy ezzel Princeton felfedte a vezetéknevét, ami a Lancaster volt.

„Princeton Lancaster" – gondolt magában Timo, aki eddig soha nem hallotta eddig az igazgató teljes nevét.

Éppen ezért Timo ismét megszólalt:

- Az Ön vezetékneve... És fiúk nevei... Titok?

- Nem mondanám titoknak – rázta a fejét a szőke hajú férfi. – Egyszerűen azért nem használom a vezetéknevemet, mert túl sok fájdalmat okoz. Mert erről mindig a gyerekeim jutnának az eszembe.

- A gyerekek... Meghaltak? – kérdezte óvatosan Timo.

- Igen – sóhajtott fel szomorúan Princeton. – Egy ellenséges katona az egyik nap betört a házunkba. Én éppen nem voltam otthon, így nem tudtam megvédeni a családomat, a katonától, aki kegyetlenül lemészárolta a családomat. Nem csak a feleségem veszett oda, hanem mind a három fiam is. Pablo még csak két éves volt... De a katona őt is megölte...

- Sajnálom... – motyogta Timo megsemmisülten.

A fekete hajú fiú soha nem gondolta volna, hogy a sziget vezérének ilyen tragikus története van.

Princeton nem reagált a fiú megjegyzésére, hanem helyette tovább folytatta a mondandóját:

- Ez a tragédia viszont rávilágított arra, hogy azon a helyen nem lehet tovább élni. Éppen ezért elhatároztam, megpróbálok magamnak teremteni egy olyan világot, ahol mindenki biztonságban van. Hamarosan a tengeren egy elhagyatott szigetre bukkantam, és arra gondoltam, ez tökéletes lenne egy új világ kialakításához. Miután mindent elterveztem, a három bizalmasommal, a beszállítókkal elkezdtük kiépíteni a tökéletes társadalmat.

Ezekre a szavakra Timo bólintott. Magában arra gondolt, az elhangzottak alapján Sutiko szigete valóban biztonságosabb hely, mint a Messzeség, ahol az embereknek kiszámíthatatlan körülmények között kellett élniük.

- Én, a beszállítók és néhány másik ember több évnyi munkát követően felépítettük az iskolát és még néhány másik fontos épületet. Miután ez elkészült, a beszállítók idehozták a gyerekeket és az itt élő embereknek elkezdődhetett egy új, békés és boldog élet.

Mivel a szőke hajú férfi a mondata végénél levitte a hangsúlyt, ezért Timo rájött arra, az igazgató a mondandója végére ért, ezért most valószínűleg valami választ vár.

Azonban a fekete hajú fiú nem tudott felelni semmit sem. Így csak bólintott egy aprót.

Ráadásul Timo úgy érezte, az igazgató nem számolt be mindenről, hiszen az kimaradt az elbeszélésből, hogy ezek az események mikor történtek és akkoriban Princeton hány éves lehetett. Timo sejtette, hogy Princeton erről szándékosan nem mondott semmit, így aztán erre a fiatal fiú nem is kérdezett rá, ugyanis nem akarta feldühíteni az igazgatót.

Így aztán ez a történet végeredményben ugyanolyan homályos maradt, mint a történelem tanárainak az elbeszélése. Az egyedüli különbséget talán az jelentette, hogy Timo most már egy picit jobban rálátott az igazgató motivációjára, és jobban megismerhette az életét.

A csöndet végül ismét Princeton törte meg:

- Azt szeretném, hogy amit most elmondtam, tartsd titokban. Mint ahogy említettem, kevesen ismerik a történetemet és azt szeretném, hogy ez így maradjon. Minél kevesebbet tudnak a szigetlakók, annál boldogabbak a tudatlanságukban, és nem kell gondolkodniuk olyan dolgokon, amiket nem tudnak megoldani. Rendben, Timo?

- Rendben – felelte a fekete hajú fiú.

Timo ugyan nem értett egyet teljesen a szőke hajú férfival, de mivel Princeton megbízott benne, ezért úgy döntött, nem árulja el a bizalmát, és ezt a beszélgetést még Cobaltnak sem mondja el.

Erről a gondolatról Timónak eszébe jutott, hogy Princeton nem mondott neki semmit sem a kék szemű lányról. Timo erre szívesen rákérdezett volna, azonban ezt végül nem tette meg. Nem érezte magát elég bátornak ehhez. Ráadásul a választól is félt, így inkább nem szólalt meg többet.

Princeton ekkor rájött,Timónak nincs több kérdése, ezért ismét beszélni kezdett:

- Ha nem akarsz mást mondani, akkor elmehetsz.

Erre Timo ismét bólintott, majd felkelt a székéből, és megszólalt:

- Viszont látásra, igazgató úr!

- Viszlát, Timo! – mosolygott rá a férfi a fiúra, majd a diák végül kisétált az irodából.

Két nappal később Timo rájött, az igazgató betartotta az ígéretét, és valóban megbüntette azokat a fiúkat, akik bántották őt.

A büntetés szigorú volt: egy teljes hétig kellett minden délutántól késő estig tisztára csutakolni az állatok istállóját.

A büntetés üzenete szintén egyértelmű volt: ha még egyszer kezet emelnek Timóra, ennél is keményebb munkát kell majd végezniük.

*****

Leon Wrightnak akkor ért véget a napja, amikor megtartotta az aznapi utolsó testnevelés órát egy ötödéves csoportnak.

A férfi ugyan most is megpróbálta megtanítani azokat a gyakorlatokat, amiket Princeton előírt a testnevelés tanároknak, de valójában Leon tele volt kételyekkel.

A tanár még mindig nem tudott megbarátkozni azzal a ténnyel, hogy az erdőben lehet egy diák épp az ő mozdulatsoraival támadja és gyilkolja meg az egyik társát. A hivatalos tantervben az volt leírva neki, ezeket azért kell megtanítani a fiataloknak, hogy meg tudják védeni magukat, ha egy nap a Messzeségből érkező katonák megtámadnák Sutiko szigetét.

Arról az igazgató egy árva szót sem szólt, hogy mindezt a diákok egy napon egymás ellen fogják használni. Leon gyűlölte, hogy a tanítását arra használják a diákok, hogy egymást megöljék.

A férfi ráadásul Cobalt miatt is aggódott, ugyanis tudta, ha a lány vissza is jutna élve, a próbán szerzett tapasztalatok örökre megváltoztatnák a személyiségét.

Ekkor azonban Leon nem tudott tovább gondolkodni, ugyanis Ms. Kelly, a sziget egyik irodalom tanárnője leszólította őt a folyosón.

- Mr. Wright! – mondta boldogan az irodalom tanárnő, majd megpróbált gyorsabban sétálni, hogy minél hamarabb odaérhessen a férfi mellé.

Ez azonban nehezen ment a nőnek, ugyanis a magassarkújában lassabban tudott lépkedni.

Amikor Ms. Kelly végre megérkezett Leon mellé, a férfi csak egy biccentéssel üdvözölte ő. Közben magában megpróbált felkészülni arra, hogy a harminc év körüli nő el fogja őt árasztani a legfrissebb pletykákkal.

Leon nem tévedett, ugyanis Ms. Kelly hamarosan pletykálni kezdett az egyik fiatal állattenyésztő fiúról, aki szemet vetett egy végzős diáklányra.

A férfit nem különösebben érdekelte ez a pletyka, ezért nem igazán figyelt oda a kollégája szavaira. Ennek az egyik oka az volt, hogy ezek a felszínes pletykák untatták őt, a másik oka pedig az volt, hogy az esze valójában még mindig a próbán járt.

Miután Ms. Kelly eleget csámcsogott az általa szaftosnak ítélt pletykán, a beszélgetést másik irányba terelte. Előtte azonban óvatosan körülnézett, ugyanis nem akarta, hogy ezeket a szavakat a beszállítók is meghallják.

- Csak én érzem azt, hogy az étel adagok még azután sem emelkedtek, miután a száz diák elindult a próbára? – suttogta Ms. Kelly.

Leon tudta, kockázatos bármiféle kritikát is megfogalmazni a rendszer ellen, amit Princeton vezetett. Így aztán elhatározta, hogy a kritikáját óvatosan fogja megfogalmazni. Már csak azért is, mert rettegett attól, hogy Ms. Kelly mindenkinek elpletykálja majd, mit gondol a helyzetről. Akkor pedig egyértelműen bajba fog kerülni.

Végül Leon komor hangon válaszolt:

- Én ugyanezt érzem.

- Ha még az ételadagaink sem növekednek, akkor végképp semmi értelme nem volt elküldeni azt a száz szerencsétlen diákot – mondta frusztráltan Ms. Kelly.

- Biztos vagyok abban, hogy lett volna másik megoldás az éhínségre... – felelte sötéten Leon.

- Hát kezdetnek például elég lett volna az, ha Princeton nem szállíttat be új elsősöket év elején – válaszolta feszülten Ms. Kelly, majd egy nyugtalan mozdulattal megigazította a szoknyájának a redőit.

- Vagy esteleg a beszállítók az emberek eltűntetése helyett inkább kimehetnének a Messzeségbe, és megpróbálhatnának több ételt szerezni – tette hozzá komoran Leon, majd még jobban lehalkította a hangját, ugyanis néhány diák elhaladt mellettük.

Miután a fiatalok továbbálltak, Ms. Kelly ismét megszólalt:

- Biztos vagyok abban, hogy lett volna másik megoldás is. Nem értem, hogy Princeton miért nem gondolkozott többet ennek a problémának a megoldásán. Nekem biztosan nem lett volna szívem kisorsolni száz diákot csak arra, hogy a halálba küldjem őket. Ez ugyanis...

Ms. Kelly láthatóan szívesen folytatta volna még a mondanivalóját, azonban váratlanul szembesétált velük a folyosón az egyik fizikatanár, Mr. Davis.

Az idősödő férfiről mindenki tudta, hogy az igazgató legnagyobb hívei közé tartozik. Éppen ezért Ms. Kelly a lehető leggyorsabban megváltoztatta a témát, ugyanis se magát, se Leont nem akarta bajba sodorni.

- És képzeld, Mr. Wrigh a végzős diáklány nem zavarta el az állattenyésztőt! Ha engem kérdezel, ennek semmi jó vége sem lesz! Az a fiú össze fogja törni a tanítványom szívét.

Erre Leon bólintott egy aprót, de közben magában hálás volt az irodalom tanárnőnek, amiért ennyire gyorsan tudott reagálni és ilyen könnyen el tudta terelni a témát. A nő pletykái most az egyszer kapóra jöttek.

Ebben a pillanatban Mr. Davis megérkezett melléjük, és megszólalt:

- Üdv mind a kettőtöknek. Mi a helyzet veletek?

- Ms. Kelly éppen valami állattenyésztőről pletykál – vonta meg a vállát Leon, aki magában abban bízott, Mr. Davis nem hallotta a korábbi szavaikat.

- Oh igen, hallottam, amikor ezt mondta – felelte a fizika tanár, miközben érdeklődve az irodalom tanárnőre nézett.

- Ha gondolja, Önnek is elmesélhetem, mi történt – felelte lelkesen Ms. Kelly, akinek a lelkesedést nem kellett megjátszania, ugyanis a tanárnő bárkivel szívesen pletykált bármiről.

Ennek Leon kivételesen örült, ugyanis a férfi nem akarta a sziget problémáit Mr. Davissel megbeszélni. A fizika tanár úgyis Princeton oldalára állt volna, és csak megvádolta volna őt azzal, hogy nem elég hűséges a sziget vezéréhez.

Mivel Mr. Davist érdekelte a pletyka, ezért Ms. Kelly ismét beszélni kezdett erről. Leon pedig igyekezett azzal vígasztalni magát, hogyha végetér a felszínes csevej, akkor majd meglátogatja Hadley-t, akivel majd szabadon beszélhet bármiről.