Két hónap telt el azóta, hogy kiderült, kik lesznek Cobalt csapattársai a próbán. A lány ugyan azóta nem beszélt többet Nayóval és Rhettel, viszont annál többet gyakorolt Leonnal és Hadleyval. A testnevelés tanár továbbra is harcmozdulatokat tanított neki, míg a biológia tanárnő főként különböző növények hatásait próbálta beleverni a lány fejébe.

Aznap Cobaltnak szintén volt korrepetálása Leonnal és Hadleyval, azonban a kék szemű lány nem csak ezért indult el a rozoga stég felé. Cobalt azért ment arra, mert tudta, Timo is ott fog rá várni, míg a két tanára csak később fog megérkezni, hiszen nekik még volt órájuk.

A fekete hajú fiú jelen pillanatban a stég mellett húzódó nádas közelében húzta meg magát abban a reményben, hogy így azok a fiúk akik bántani szokták őt, nen találnak rá.

Azonban amikor Timo észrevette a felé közeledő Cobaltot, a tekintetéből eltűnt az aggodalom, és a helyét öröm vette át.

- Hello, Cobalt! – mosolygott rá Timo a kék szemű lányra, amikor észrevette őt.

- Timo! – kiáltotta boldogan Cobalt, amikor észrevette a barátját. – Mi a helyzet? Mióta várakozol itt?

- Csak tíz perce. Az nem olyan sok idő – vonta meg a vállát Timo, majd ismét Cobaltra mosolygott.

A kék szemű lány viszont nem viszonozta az évfolyamtársa mosolyát. Helyette komor, de mégis indulatos hangon megszólalt:

- A rohadt életbe, csak most jöttem rá, hogy két hét múlva indulnom kell arra a rohadt próbára! Ehhez pedig rohadtul nincs kedvem! – mondta Cobalt összeráncolt szemöldökkel és ökölbe szorította kézzel.

Timónak feltűnt, hogy a lány minden egyes mondatában használta a "rohadt" szót, és így biztos lehetett abban, hogy a barátja valóban felpaprikázott hangulatban volt.

A fiúnak rosszul esett Cobaltot ennyire rosszkedvűnek látni, ezért megpróbálta felvidítani őt azzal, hogy amíg beszélni kezdett, kezét a lány vállára tette:

- Ne aggódj, hiszen az igazgató azt mondta, neked gyerekjáték lesz győztesen kikerülni a próbáról.

Erre a kijelentésre Cobalt dühösen lerázta a fiú kezét a válláról, majd ismét megszólalt:

- Egyetlen kósza másodpercig sem fogok hinni annak a mézes-mázas hangú nyálgépnek! – közölte indulatosan Cobalt, miközben a körmeit a tenyerébe mélyesztette. – Az az alak egy mocskos hazug. És az sem jelent semmj jót, hogy Wright tanár úr és Horaly tanárnő nem kedvelik őt, és nem bíznak benne.

Erre a kijelentésre Timo csendben lehajtotta a fejét, és inkább nem szólalt meg. Úgy gondolta, Cobalt úgysem értené meg, hogy Princeton a megkérdőjelezhető döntései ellenére jó ember volt. Hiszen többször is segített neki, amikor éppen rosszul érezte magát. Ez csak azt jelentheti, hogy Princeton nem rossz ember. Ezért Timo szerint az igazgató nem hazudott, és Cobalt csapata valóban könnyedén győzedelmeskedhet.

Miközben Timo elgondolkodott, nem vette észre, a barátjának a haragja csak még jobban felerősödött. Így aztán a következő pillantban azt vette észre, hogy Cobalt teljes erejéből belerúg a rozoga stégbe, miközben elordította magát:

- És nekem ennek az aljas szemétládának a kedvéért kell majd az életemért küzdenem. Mégis mi a kurva életért engem választott ki erre az ostoba próbára? – kiáltotta indulatosan Cobalt, majd ismét belerúgott a stégbe, mire az egy kissé nyikorgó hangot adott ki, és kis híján fel is fordult.

- Cobalt, kérlek hagyd békén a stéget! Tudom, hogy ideges vagy, de kérlek, kérlek, könyögöm, ne rúgd szét! – mondta rettegve Timo pár lépéssel a lány mögött, aki nem merte megközelíteni a kék szemű lányt, ugyanis attól tartott, az évfolyamtársa őt is megrúgja fékezhetetlen dühében.

Erre Cobalt dühösen felmordult, majd Timo felé fordulva megszólalt:

- Két hét és megyek meghalni, a te legnagyobb problémád pedig az a rohadt stég!? Ne haragudj, de néha olyan lehetetlen természeted van, Timo – mondta Cobalt, majd szinte hisztérikusan felnevetett.

Ettől az éles, víjogó hangtól a fekete hajú fiú még jobban megrémült, így újabb lépést tett hátrafelé.

Azonban Cobalt egy ujjal sem nyúlt Timóhoz. Helyette csak lerogyott a földre, majd összekoporodott, és a térdét átölelve, kissé szánnivalóan hüppögve próbálta nem elsírni magát.

Amikor Timo látta, hogy Cobalt haragja bánatba és félelembe váltott át, óvatosan közelebb ment a lányhoz. Végül lassan és óvatosan leült mellé, majd átölelte a barátját.

A kék szemű lány nem ölelte vissza a fiút, viszont nem is lökte el őt magától. Helyette hagyta, hogy Timo vékony karjai átkarolják a derekát, és közelebb húzzák őt magához.

Timónak nem igazán jutottak eszébe egyéb nyugtató szavak, ezért remélte, a cselekedetein keresztül a lány érzékelni fogja, hogy ő mennyire fontos volt számára.

Cobalt végült a fejét a fiú vállára hajtotta, miközben fáradtan felsóhajtott. A kék szemű lány kénytelen volt elismerni, hogy Timo közelsége nyugtató hatással volt rá, még annak ellenére is, hogy a fiú rakoncátlan fekete tincsei éppen az arcát csiklandozták.

Timo szívét pedig melegséggel töltötte el, hogy a jelenlétének köszönhetően Cobalt végre elkezdett megnyugodni.

Timo nem emlékezett rá, hogy a Messzeségen tartott-e valakit ennyire közel magához, de abban biztos volt, hogy Sutiko szigetén ez volt az első ilyen alkalom. A fekete hajú fiú abban bízott, nem ez lesz az utolsó ehhez hasonló helyzet, ugyanis a lány közelsége egyszerre nyugtatta meg, és egyszerre ébresztett fel benne egy különös, izgatott érzést.

*****

Mire Leon és Hadley odaértek a tóparthoz, Timo már nem ölelte Cobaltot. A fiú pár centire ült a lánytól, és lényegtelen dolgokról beszélgetett vele, hogy leterelje Cobalt figyelmét a közelgő próbáról. Amikor a két diák meglátta a tanáraikat, azonnal felkeltek a földről, és köszöntek nekik.

Erre Leon közölte velük, hogy üljenek le nyugodtan. Az aznapi gyakorlás úgy kezdődött, hogy Hadley kikérdezte Cobaltot néhány növénynek a hatásairól és azok felhasználásáról. A kék szemű lány kivételesen ezeket a lehető legjobban megpróbálta megtanulni, ugyanis tudta, ez a tudás életmentő lehet a próba ideje alatt.

Amíg Cobalt felmondta a napi leckét Hadleynak, addig Leon hagyta, hogy a gondolatai elkalandozzanak a próbán résztvevő tanulók felé.

Leon gyűlölte, hogy az egymás ellen harcoló diákok nagy részét ő tanította. A barna hajú férfi ugyanis nem azért adta át a tudását, hogy aztán a tanítványai egymás ellen forduljanak. A férfi azt hitte, azért erősíti ezeket a gyerekeket, hogy meg tudják védeni magukat, ha a Messzeségből a háború ide is eljutna. Arra álmában sem gondolt volna, hogy a fiatalok a képességeiket ilyen kegyetlen módon fogják majd használni. Leon bele sem akart gondolni, hogy a diákok az ő technikáit használva próbálják majd megölni egymást. Ettől ugyanis a férfi gyomra felfordult, és ezért már azt is bánta, hogy tanárként kezdett el dolgozni Sutiko szigetén.

A férfi csak akkor fejezte be a gondolkodást, amikor Hadley közölte Cobaltal, hogy minden rendben van, és mehet gyakorolni Leonnal.

Erre Leon felkelt a földről, majd Cobalt felé dobta a gyakorló botot, amit a lány egy kézzel elkapott, majd azonnal felvette az alapállást.

Timo szintén odaállt Cobalt mellé, és a kezébe vette a gyakorló botot, miközben Leon elkezdte mondani nekik, milyen mozdulatokat mutassanak. Miután a két fiatal átgyakorolta ezeket, Leon megkérte őket, küzdjenek meg egymás ellen.

Természetesen ezt a párbajt is Cobalt nyerte, és ezért Leon magában arra gondolt, jó, hogy nem Timo megy a próbára, mert a fiúnak esélye sem lenne a túlélésre ilyen szánalmas teljesítménnyel.

Leon magában örömmel állapított meg, hogy Cobalt technikája sokat fejlődött, azonban a képességei még továbbra is távol voltak egy felsőbb éves diáktól.

Ezt követően Leon arra utasította a kék szemű lányt, hogy Hadleyval küzdjön meg.

Ugyan a tanárnő legyőzte Cobaltot, de ennek ellenére Leon úgy gondolta, a kék szemű lány van annyira tehetséges, hogy egyszer eljusson erre a szintre.

Leon most nem küzdött meg Cobaltal, hiszen egyértelmű volt, hogy a férfi nyerne. Helyette inkább erősítő gyakorlatokat és állóképesség növelő feladatokat adott ki a lánynak, amibe Timo ismét becsatlakozott.

Cobalt sötétetedésig edzet, majd a többiekkel együtt elindult vissza az ebédlőbe, hogy megvacsorázzanak.

Mivel Cobalt és Timo is elfáradtak az edzésben, ezért csendben ették meg a vacsorájukat. Vacsora után elköszöntek egymástól, majd elindultak a szobájuk felé.

Aznap este Cobalt a kimerültség miatt könnyedén el tudott aludni. Ennek ellenére egész éjszaka forgolódott, ugyanis ismét rémálmai voltak a Messzeségről.

Cobalt álma most is úgy kezdődött, mint az összes többi. A lány ugyanis éppen a születésnapját készült megünnepelni az anyjával.

Azonban mielőtt Cobalt kibonthatta volna az ajándékokat, az anyja megszólalt:

- Menjünk, Cobalt.

A következő pillanatban már mind a ketten a kertben voltak. Ez meglepte a lányt, ugyanis idáig álmában még egyszer sem járt a kertjében. Azonban a füvekkel és virágokkal benőtt kert meglepően komor hangulatú volt. A fák hosszúra nőtt árnyékai beborítottak mindent. A sötétség az egész helyszínt átölelte és egyedül a Hold baljós fénye adott egy kis világosságot.

Ezen kívül Cobalt érezte, hogy figyelik őket, és emiatt a lány magában biztos volt abban, hogy a fák mögött a beszállítók várakoznak.

Cobalt és az anyja egy ideig csendben sétáltak. Viszont amerre léptek, a virágok és a bokrok elhervadtak és lehullajtották a leveleiket. Emiatt a kék szemű lányt folyamatosan a hideg rázta. Az idősebb nő viszont nem adta jelét, hogy kényelmetlenül érezné magát és nyugodtan lépkedett előre a végtelenbe nyúló kertben.

- Miért vagyunk itt? – kérdezte Cobalt, miközben a fogai összekoccantak a hideg miatt.

Erre az anyja megtorpant, majd szigorú tekintettel Cobaltra nézett:

- Vigyázz magadra a próbán, Cobalt! Hiszen egyszer vissza kell jutnod ide. Érted?

- Ígérem, anyu, vigyázni fogok magamra – mondta a kék szemű lány, majd átölelte az anyját.

Azonban amikor Cobalt megérintette az anyja hátát, a nő egy pillanat alatt köddé vált. A maszkos beszállítók pedig ezt a pillanatot választották arra, hogy előlépjenek a rejtekhelyük mögül. Lassanként egyre közelebb lépkedtek hozzá...

A következő pillanatban Cobalt izzadtságban fürödve felriadt. Azonban a lánynak csak a szeme pattant fel. A teste mozdulatlan maradt, miközben hevesen dobogó szívvel nézett fel a szobája plafonjára. Miután a szívverése lecsillapodott, gondolkodni kezdett.

„Nem hiszem, hogy ilyen beszélgetés valaha is megtörtént volna köztem, és az anyám között. Azt hiszem, az agyam most valamiért összemosta a múltat és a jelent" – gondolt Cobalt, majd felhúzta az álláig a takarót, és jobbra fordulva ismét becsukta a szemét. – „Ennek ellenére az álmomban az anyámnak igaza volt. Vissza kell jutnom a Messzeségbe. Hiszen szeretnék vele találkozni. És az apámmal is szeretnék találkozni. Ezen kívül azt is meg akarom tudni, vannak-e testvéreim. Mi van, ha van egy öcsém? Vagy egy nővérem? Remélem, egyikük sincs itt Sutiko szigetén. Remélem, nekik jobb életük van, mint nekem és Timónak. Vajon a családom kedvelné Timót? Mit gondolnának róla? Szeretném anyunak bemutatni őt..."

Erre a gondolatra Cobalt nagyot sóhajtott. A lány ugyanis tudta, ez az álma nem biztos, hogy valaha is meg fog valósulni, hiszen az emberek nem emlékeztek arra, milyen az élet a Messzeségben. Ráadásul féltek a kint tomboló háborútól, amitől Princeton állítólag megmentette őket. Az itt lakók elégedettek voltak az életükkel, és nem akartak kijutni a félelmetes és idegen Messzeségbe.

„Még Timo is fél a Messzeségtől" – gondolta csalódottan Cobalt. – „Afra, Zea és Maya csak a túlélésre és a beilleszkedésre gondolnak. Wright tanár úr nem akarja megszegni a szabályokat és nem akar az árral szemben úszni. Eddig az egyedüli lehetséges szövetségesem Horaly tanárnő, aki azt mondta, érdekli, milyen lehet a Messzeség."

Erre a gondolatra Cobalt fáradtan felsóhajtott, majd rájött, hogy abba kellene hagynia a gondolkodást, és inkább aludnia kellene.

„Először túl kellene élnem azt a rohadt próbát és utána kellene végiggondolnom, hogyan juthatnék ki a Messzeségbe" – gondolta Cobalt, miközben nyugtalanul csavargatta a takarója szélét.

Végül is a kék szemű lány elengedte a takaróját, és megpróbált ellazulni. Azonban hiába próbálta meg befejezni a gondolkodást, még így is csak egy órával később sikerült elaludnia.

*****

Két héttel később Cobalt nehéz szívvel járta az iskola folyosóit, ugyanis tudta, hogy másnap kell elindulnia a próbára.

Emiatt a lány kedvetlenül járkált egyik óráról a másikra, és egyiken sem figyelt a tananyagra. Minek is figyelt volna? Hiszen lehet, hogy soha többet nem fog tudni beülni az iskolapadba...

Cobalt fejében ilyen gondolatok cikáztak, miközben elindult a szobája felé, hogy az órák után lepihenjen. Azonban amikor megérkezett az ajtó elé, hallotta, amint beszélgetés foszlányai szűrődnek ki onnan. A hang forrása Afrától és Zeától származott, akik éppen Cobaltról beszéltek.

Így aztán a lány hegyezni kezdte a fülét, ugyanis érdekelte őt, a két barátnője mit fog mondani róla.

- Egyszerűen nem hiszem el, hogy ennyire szerencsétlenek legyünk! – mondta frusztráltan Afra, miközbenn fel alá járkált a szoba parkettáján, ami miatt egy nyikorgó hang keletkezett. – Nem elég, hogy Cobaltot elviszik erre az ostoba próbára, mindezek tetejébe még Mayát is elviszik! Maya volt a támaszunk attól a pillanattól kezdve, hogy megérkeztünk Sutiko szigetére! Mindig tőle kértünk segítséget, ha valami új dologról szereztünk tudomást!

- Nem akarom, hogy elmenjenek innen... Nem tudom elképzelni Sutiko szigetét nélkülük... – mondta Zea sírós hangon.

A következő pillanatban pedig kitört a lányból a zokogás, amit Cobalt is hallott, és ezért összeszorult a szíve.

- Ne sírj, Zea! Erőseknek kell látszódnunk! Cobaltért és Mayáért... – mondta Afra, akinek a hangja szintén elhalkult.

Most már ő is a könnyeivel küzködött. De ennek ellenére megpróbált erős lenni és tovább folytatta a mondandóját:

- Majd ha elmentek a próbára, kisírjuk magunkat, oké? Most támogatnunk kell őket, hogy ne roppanjanak össze már a kezdetekkor...

- Igazad van, Afra... Sajnálom... Annyira sajnálom... – motyogta Zea, de aztán ismét kitört belőle a zokogás, még annak ellenére is, hogy Afra vigasztalóan igyekezett a hátát simogatni.

Amikor Cobalt meghallotta, hogy a csendes barátnője ilyen szívszaggatóan hangosan sír, az ő szeméből is kibuggyantak a könnyek. Így végül megfeledkezett arról, hogy eredetileg nem akarta megzavarani a beszélgetést, és berontott a szobájába. Ezután magához húzta a két barátnőjét, miközben a könnyek megállíthatatlanul potyogtak a szeméből.

Ezt már Afra sem bírta ki sírás nélkül, és ezért végül együtt hullajtotta a könnyeit a két legjobb barátnőjével.

A csoportos sírásnak végül az vetett véget, hogy benyitott a szobába Maya, aki megszólalt:

- Szeva Cobalt! Ne bőgj, mert most nincs arra időnk. Inkább azon gondolkodj, mit csempészhetnénk el a táskánkba, ami abban az egy hónapban hasznos lehet.

- Igazad van... – felelte megsemmisülten a kék szemű lány, aki miután elengedte a barátait, letörölte a könnyeit.

- Nagy ostobaság lenne már az elején feladni a küzdelmet – közölte higgadtan és karbatett kézzel Maya. – Ha pánikolni kezdünk, már azelőtt vesztettünk, hogy beléptünk az erdőbe. Éretted, mit mondok?

- Igen – felelte Cobalt, aki kénytelen volt belátni, hogy az idősebb lánynak igaza van.

- Remek. Akkor kezdjünk el gondolkodni – felelte Maya, majd miután felment az emeletes ágya tetejére, tovább folytatta a mondandóját. – Ti ketten is segíthettek nekünk a gondolkodásban. Azzal többet segítenétek, mint a sajnálkozással – mondta Maya, miközben Afrára és Zeára nézett.

- Hát mivel eléggé hideg lesz, ezért szerintem vigyetek minél több ruhát – javasolta Zea, aki még mindig szipogott.

- Én a helyetekben megpróbálnék valahogy élelmiszert elrejteni – tette hozzá Afra. – Ugyan a beszállítók át fogják nézni a táskákat, viszont nem hiszem, hogy minden egyes ruhadarab összes zsebét átkutatnák.

- Ez nem is rossz ötlet! – felelte felvillanyozódva Cobalt, majd Mayára nézett, mire az idősebb lány is bólintott.

- Esetleg még pót fegyver kellne – ötletelt tovább Afra.

- Erre már én is gondoltam – mondta Cobalt, miközben elkezdett járkálni a szobában. – Azzal viszont az a probléma, hogy körülményes lenne elrejteni.

- Akkor jobb, ha azt nem kockáztatjátok – felelte óvatosan Zea, miközben a szemével Cobalt járkálását követte.

- Esetleg elrejthetnénk hegyes tárgyakat, amik később fegyverként is használhatóak – töprengett Maya.

- Mit szólnál a késekhez a konyhánál? – kérdezte Cobalt, miközben egy pillanatra megtorpant.

- Nem rossz ötlet – felelte Maya, miközben a lábát lógázta az emeletes ágyon. – Én egy hegyes kulcsra vagy csavarra gondoltam, mert az könnyű lenne elrejteni. Próbáljuk meg először mind a kettőt elrejteni. Aztán majd kipróbáljuk és eldöntjük, mit teszünk.

- Akkor vacsoránál megpróbálok nektek konyhakést lopni és ételt elrejteni – ajánlotta Afra, majd Zeára nézve megszólalt. – Neked is ezt kellene tenned.

Zea a szíve szerint nemet mondott volna, hiszen ez eléggé kockázatos lépés volt. De aztán meggondolta magát, ugyanis rájött, ez az egyedüli módszer, amivel segíthet a két barátjának. Így végül Zea beleegyezően bólintott.

- Rendben. Akkor ezt megbeszéltük – közölte Maya. – Most pedig induljunk, Cobalt és beszéljünk Rhettel és Nayóval. Velük is meg kell osztani a tervünket.

Amikor a kék szemű lány meghallotta Rhett nevét, a lány tekintete azonnal elsötétült. De végül nem mondott semmit, ugyanis tudta, muszáj lesz együttműködni a fiúval, ha túl akarja élni a próbát.

- Oké. Induljunk – szólalt meg végül Cobalt, mire Maya lemászott az emeletes ágya tetejéről.

Ezek után Cobalt elköszönt Afrától és Zeától, majd Maya nyomába szegődött, hogy megkeressék a két csapattársukat.

Miután Maya és Cobalt megtalálták Rhettet és Nayót, félrevonultak egy olyan helyre, ahol senki sem volt a közelükben. Ezek után Maya felvázolta a legújabb tervüket az étel és a fegyver csempészésről, mire a tizenkét éves Nayo remegni kezdett, mint a nyárfalevél. A szerencsétlen első évfolyamos lány még mindig képtelen volt elfoglalni, hogy másnaptól élet-halál harcot fog vívni a diáktársai ellen.

Rhett viszont higgadtan fogadta Maya ajánlatát és közölte, hogy segítséget fog kérni azoktól a barátaitól, akik nem vesznek részt a próbán.

Ezek után a vörös hajú fiú hozzátette:

- Én azt hallottam, néhány csapatnak sorsoltak sátrat...

- Akkor lehet kellene szereznünk majd egyet az egyik csapattól – mondta Cobalt.

- Ez majd csak a későbbi problémánk lesz – felelte Maya. – Először majd el kell menekülnünk a közvetlen tűzharc elől.

- Akkor még mindig az a terv, hogy amikor belépünk az erdőbe, igyekszünk minél messzebb rohanni? – kérdezte Nayo.

- Igen – bólintott Maya.

- Próbálj ne lemaradni, mert én eléggé gyorsan futok – közölte Rhett az elsős lánnyal, miközben büszkén kihúzta magát.

- Neked muszáj mindig beszólnod valakinek? – kérdezte dühösen Cobalt. – Timót is csak folyamatosan bántod...

- Nem tehetek róla, hogy jobb vagyok a strébernél – vonta meg a vállát lazán Rhett.

- Te kis rohadék! – kiáltotta indulatosan a kék szemű lány, aki már felkészült arra, hogy beverje Rhett képét, azonban Maya megállította őt.

- Azonnal fejezzétek ezt be, és próbáljatok meg végre csapattársakként dolgozni! – közölte a legidősebb diák.

- Nem fogom tűrni, hogy sértegesd Timót! – mondta indulatosan Cobalt a vörös hajú fiúnak.

- Inkább örülj, hogy a stréber barátodnak nem kell részt vennie a próbán – felelte Rhett, majd gúnyosan vigyorogva hozzátette. – Ő esne el legelőször, ha ő is ott lenne.

- Befognád végre? – kérdezte indulatosan Maya. – Ezzel a hozzáállással csak rontod a csapatunk túlélési esélyeit!

- Ennek a csapatnak a túlélési esélyeit Nayo rontja a legjobban. Egyes csapatok erős hatodéves fiúkból állnak, mi meg megkaptunk egy elsős kislányt – mondta frusztráltan Rhett, akit Cobaltnál sokkal jobban zavart Nayo jelenete, ugyanis tudta, hogy a tizenkét éves gyerek semmi harctudással nem rendelkezik.

Erre a kijelentésre Nayo csak szomorúan lehajtotta a fejét, miközben igyekezett nem elsírni magát.

- Nayo nem magától döntött úgy, hogy csatlakozni fog, ezért hagyd őt békén – közölte Maya, miközben szinte köpte a szavakat.

Ezek után a legidősebb diák kifújta a levegőt, majd megszólalt:

- Rendben van, azt hiszem elérkezett az idő, hogy mindannyian kibéküljünk. Hamarosan egy hónapot fogunk eltölteni együtt, és ez nem fog menni, ha gyűlöljük egymást.

- Igazad van – mondta Cobalt. – Sajnálom. Legközelebb megpróbálom észben tartani, hogy csak egy hónap múlva üthetem meg azt a felfújt hólyagot.

- Én is sajnálom – mondta gúnyosan Rhett, akinek a hangjában semmi megbánás sem volt. – Az elkövetkező egy hónapban megpróbálok semmilyen megjegyzést sem tenni Cobalt idegesítő barátjára.

- Én sajnálom, amiért ide osztottak be. De ennek ellnére igyekszem majd a lehető legjobban segíteni nektek – ígérte Nayo, miközben a legidősebb lányt figyelte.

- Rendben van. Célnak megfelel – mondta Maya, aki először Rhettre, majd Cobaltra, végül pedig Nayóra nézett. – Vacsora után ugyanitt találkozunk, hogy megbeszéljük, hogyan fogjuk elrejteni a dolgainkat.

Ezek után Maya feloszlatta a csapatot, és mindenki mehetett a dolgára.

Cobalt úgy döntött, megkeresi Timót, ugyanis szeretett volna elköszönni a fiútól. Ezen kívül a lány Hadleytól és Leontól is el akart búcsúzni, és köszönetet is szeretett volna mondani nekik, amiért ennyit segítettek neki.

Cobalt végül először a rozoga stég felé vette az irányt, ugyanis abban bízott, ott majd megtalálja Timót. Végül is igaza volt, ugyanis Timo valóban a stég közelében várakozott, és éppen a házi feladataival bajlódott.

A lány végül is megszólította a barátját, mire Timo azonnal felé pillantott.

Azonban Cobalt csak bánatot vélt felfedezni a csoporttársa tekintetében, még annak ellenére is, hogy a fiú barna szemei mindig vidámsággal szoktak megtelni, amikor meglátta Cobaltot.

Végül is Timo kedvetlenül válaszolt a lány köszönésére:

- Szia Cobalt...

A lány sejtette, hogy a csoporttársának az a baja, hamarosan búcsút kell venniük egymástól. Így aztán Cobalt nem húzta tovább az időt és beszélni kezdett:

- Ne aggódj, Timo, minden rendben lesz a próbán. Wright tanár úr kiképzett erre. Készen állok arra, hogy szembenézzek a többiekkel.

Erre a fekete hajú fiú csak bánatosan felsóhajtott. Végül halkan megszólalt:

- Nem akarom, hogy elmenj a próbára...

- Én se akarom... – válaszolta csendesen Cobalt, majd leült Timo mellé.

- Tudod, Cobalt, én továbbra is féltelek – mondta csendesen Timo, majd közelebb húzódott a lányhoz. – Még annak ellenére is, hogy Wright tanár úr és Horaly tanárnő megpróbált felkészíteni.

- Ígérem, megpróbálok magamra vigyázni. Egy hónap múlva pedig ismét itt fogunk beszélgetni, a kedvenc helyünkön – mondta Cobalt, aki nem csak Timót, hanem saját magát is szerette volna meggyőzni.

- Az igazgató szerint neked gyerekjáték lesz a próba... – motyogta Timo. – Azt kívánom, hogy ez igaz legyen... Azt szeretném, hogy épen és egészsgésen térjél vissza hozzám...

Cobalt nem akart ebben a pillanatban vitát kezdeményezni, így végül nem mondta el Timónak, hogy ő a helyében egyetlen másodpercig sem bízna Princetonban.

Így aztán inkább mást válaszolt:

- Egy hónap nem olyan sok idő... Annyit mind a ketten ki fogunk bírni...

Erre Timo nem tudott mit felelni, és ezért csak óvatosan átölelte a kék szemű lányt, miközben abban bízott, ezzel jobban ki tudja mutatni azt amit érez, mint a szavaival.

Ugyan Cobalt először meglepődött Timo mozdulatán, de aztán ő is átölelte a fiút.

Miközben Cobalt szorosan tartotta a barátját, magában azért imádkozott, hogy élve visszatérhessen. A lány ugyanis azt szerette volna, hogy Timo többször is megölelje őt.

Ennek a törékeny pillanatnak végül is a kék szemű lány vetett véget, ugyanis elengedte a fiút:

- Eljössz velem megkeresni Wright tanár urat és Horaly tanárnőt? Meg kéne köszönnöm nekik amit értem tettek...

- Szívesenen veled megyek – válaszolta Timo, miközben magában arra gondolt, jobban örülne, ha ez valóban csak egy köszönet lenne, és nem búcsúzás.

Ezek után a két tizennégy éves fiatal felkelt a földről, majd elindultak visszafelé az iskola épületébe.

A két diáknak szerencséje volt, ugyanis Hadleyt és Leont is megtalálták a nő kémia laborjában.

- Üdv, kölykök! Mit akartok itt? – kérdezte Leon, amikor Cobalt és Timo belépett Hadley laborjába.

Erre a kérdésre a kék szemű lány nagy levegőt vett, és igyekezett bátorságot gyűjteni, hogy megszólalhasson. Végül akkor kezdett el beszélni, amikor végül Hadley is felé pillantott, és végre nem a mikroszkópján keresztül figyelt egy furcsa kék anyagot.

- Csak szeretnék köszönetet mondani maguknak, amiért segítettek nekem a felkészülésben – mondta Cobalt, miközben zavarában a kifakult padlót figyelte.

Erre a kijelentésre Leon tekintete elkomorult, majd sötéten hozzátette:

- Azt kívánom, ez bár soha ne történt volna meg. Fiatal diákoknak soha az életben nem kellene egymás ellen harcolniuk.

- Ugyanezt gondolom – tette hozzá Hadley. – Bele se merek gondolni, hány diákomat fogom elveszíteni az elkövetkezendő egy hónapban.

- Gondoskodj arról, hogy Hadleynak ne kelljen meggyászolnia még egyel több kölyköt – mondta szigorúan Leon a kék szemű lánynak.

Azonban mielőtt Cobalt bármit is válaszolhatott volna, Hadley odament hozzá és megölelte őt. Miután néhány másodperccel később a kémia tanárnő elengedte a tanítványát, megszólalt:

- Ezt Leon úgy érti, nagyon vigyázz magadra. Rendben? És ha a helyzet úgy hozza, használd a tőlem tanultakat is.

- Itt a tanárnő a növényekről tanultakra gondol vagy pedig a számtalan gyakorló párbajra, ahol vesztettem maga ellen? – kérdezte Cobalt egy apró mosoly kíséretében.

- Akár mind a kettőre is – felelte mosolyogva Hadley, majd kissé komolyabb hangon hozzátette. – Én bízom benned, Cobalt. Rengeteget edzettél a próbára, és rengeteget erősödtél emiatt. Éppen ezért biztos vagyok abban, hogy vissza fogsz térni ide.

- Köszönöm – felelte meghatottan Cobalt, akinek jól esetek a bíztató szavak.

- És emlékezz arra, hogy harc közben az eszed is használd. Rendben, kölyök? – kérdezte kissé aggódva Leon. – Ha nem veszíted el a fejed, minden rendben lesz.

Erre Cobalt bólintott. A lánynak jól esett, hogy a tanárai ennyire bíztak benne, és ezért elhatározta, nem fog csalódást okozni.

„Hiába küldött az igazgató a halálba az éhínség miatt, én gondoskodni fogok arról, hogy élve térjek vissza" – gondolta határozottan Cobalt, majd nagyot sóhajtva felkészült a rá váró megpróbáltatásokra.