Cobaltnak ezen az éjjelen is élénk álmai voltak az anyjáról és a Messzeségről.

Ebben a pillanatban a lány éppen a nyolc éves énjének a testében találta magát, aki boldogan énekelt egy születésnapi köszöntőt az anyukájával.

Azonban a vidám hangulat ellenére Cobalt megmagyarázhatatlan szorongást és félelmet érzett.

Lehet, a gyertya fényének a falra vetülése okozta ezt a rettegést. De az is lehet, hogy a vérvörös függöny folyamatos lebegése az esti szellőben okozta a nyugtalan hangulatot. A helyzeten pedig az se segített, hogy az egyedüli fényforrást a sápadt Hold világítása jelentette.

A következő pillanatban Cobalt balsejtelmei beigazolódtak, ugyanis váratlanul az egyik maszkos beszállító betörte az ablakot, majd azon keresztül beugrott a házba.

Amikor a kék szemű lány a tekintetét a beszállítóra emelte, az anyja füstté vált mellette, ami miatt Cobalt rémülten remegni kezdett.

Miközben a fiatal lány lassanként ismét visszaváltozott a tizenhárom éves énjévé, rájött arra, hogy a többi két beszállító nem jelent meg a házban.

Amíg a születésnapi torta lassan szétfolyt az asztalon, a beszállító óvatosan levette a maszkját.

Emiatt Cobalt felismerte a jégkék szemű férfit, akinek az arcát korábban már látta a titkos járatban és a könyvtárban is, de mivel tudta, hogy az alak mennyire veszélyes, ezért az alak jelenléte egy másodpercnyi megnyugvást sem hozott neki.

Ebben a pillanatban a fiatal férfi közelebb lépett Cobalthoz, majd kinyitotta a száját, hogy mondjon neki valamit.

Azonban mielőtt a beszállító bármit is közölhetett volna, a ház teteje és a téglái lassan elkezdtek eltűnni.

És ez volt az a pillanat Cobalt álmában, amikor a lány felriadt.

„Már megint ugyanaz a rohadt álom" - gondolt feszülten Cobalt, miközben megpróbálta visszaszerezni a földre esett takaróját. - „Tegnap Timónak igaza volt. Muszáj lesz beszélnem Horaly tanárnővel, mert most már bárkinek a segítségét elfogadnám azért, hogy végre megértsem, miért álmodom ugyanazt újra és újra."

Ebben a pillanatban Maya morogva és enyhén álomittas hangon megszólalt a másik emeletes ágy tetejéről:

- Hálás lennék, ha befejeznéd a forgolódást, Cobalt. Aludni szeretnék!

- Bocsi! - suttogta vissza a kék szemű lány, aki nem akarta felébreszteni Afrát és Zeát.

Ezek után Cobalt a fal felé fordult, és miközben becsukta a szemét, magában reménykedett, hogy rémálma nem fog folytatódni.

*****

Amikor az utolsó óráról is kicsöngettek, Cobalt azonnal a kedvenc stégje felé vette az irányt, ugyanis ott beszélte meg a találkozót Timóval.

Miután a két diák megbeszélte, hogy aznap milyen órákat kellett végigszenvedniük, úgy döntettek, azt teszik a legjobban, ha végre elindulnak megkeresni Horaly tanárnőt.

Cobalt és Timo úgy gondolták, a kémia tanárnő valószínűleg a laborban lesz, és ezért arra felé kezdtek el sétálni.

Amikor megérkeztek, bekopogtak az ajtón, mire Hadley vidám hangon kikiáltott a helyiségből:

- Jöhetsz, Leon!

Erre a két fiatal belépett a laborba, mire Hadley meglepődötten megállapította, hogy nem a matematika tanár kereste őt.

- Hát ahogy látom, egyikőtök sem Leon - szólalt meg végül mosolyogva Hadley, aki a saját ballépésétől sem jött zavarba.

„Remek következtetés" - gondolta kissé szarkasztikusan Cobalt, aki ezt azért nem mondta ki hangosan, mert nem akart tiszteletlen lenni a tanárával.

- Az az igazság, hogy Leonon kívül nem sokan szoktak idejönni - folytatta a legnagyobb nyugalommal Hadley. - Szóval mit szeretnétek? Miért jöttetek ide?

- Hát izé... - kezdte motyogva Timo, aki egy kissé kényelmetlenül érezte magát, ugyanis úgy gondolta, a jelenléte csak zavarja a tanárját, aki jelen pillanatban biztosan inkább dolgozna.

Éppen ezért továbbra is bizonytalan hangon folytatta a mondandóját:

- Elnézést, ha zavarunk, de... Öhhm, szóval Cobaltnak mostanában rengeteg ismétlődő álma van, és izé...

De mielőtt a fekete hajú fiú befejezhette volna a mondanivalóját, Cobalt közbeszólt, ugyanis nem volt türelme kivárni a barátja motyogását:

- Azt szeretném tudni, hogy mik okozzák ezeket az álmokat. És jelent-e bármit, hogy a Messzeséggel álmodok. Meg, hogy lehet-e tenni valamit azért, hogy ezek a rémálmok megszűnjenek.

- Őszinte leszek veled, Cobalt. Te vagy az első ember, akiről azt hallottam, hogy a Messzeséggel álmodik - felelte erre meglepően komolyan Hadley. - Ez azt jelenti, valószínűleg te vagy az egyedüli, aki emlékszik a Messzeségre. A későbbiekben az álmod talán fontos információ lehet, úgyhogy kérlek, írj le mindent, amire emlékszel.

- Rendben - felelte Cobalt, aki bízott a tanára szavaiban, és ezért írni kezdett a Hadley-tól kapott papírra.

Amíg Cobalt írt, Timo a kémia tanárnőre nézve megszólalt:

- Nem veszélyes, ha írásos nyomot hagyunk a Messzeségről?

- De igen, veszélyes - bólintott Hadley, majd suttogva hozzátette. - Éppen ezért ezt az írást is elfogom rejteni a föld alatti dobozomba, ahol senki sem találhat rá.

- Értem - felelte óvatosan a fekete hajú fiú, majd motyogva hozzátette. - Én csak nem szeretném, hogy Cobaltnak valami baja essen emiatt.

- Ne aggódj Timo, mert ha a dobozomat tíz év alatt nem találták meg a beszállítók, akkor ezután se fogják - suttogta vissza Hadley, aki annak ellenére, hogy halkan beszélt, a hangja meglepően magabiztosan csengett.

- Rendben - bólintotta végül Timo. - Hiszek neked.

- Köszönöm a bizalmat - felelte komoly hangon Hadley, aki a kezét továbbra is a mindenféle foltokkal és piszokkal tarkított asztalán nyugtatta.

De aztán a barna hajú nő szokásos vidámsága ismét visszatért, és ezért izgatottan összecsapta a tenyerét, majd a diákja felé fordulva, lelkesedéstől csillogó szemekkel megszólalt:

- Na, Cobalt, készen vagy végre? Már nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit fogok megtudni az álmaidból a Messzeségről! Szerinted a Messzeségben a levegő és a föld kémiai összetétele hasonló Sutiko szigetéhez? És vannak ott is tudósok? Szerinted beszélhetnék valaha is egyel?

- Sajnálom, de az álmaim nem ennyire részletesek - mondta Cobalt a tanárára nézve. - Meg igazából kémiai anyokkal se nagyon szoktam álmodni - vallotta be a lány.

- Ezt eléggé szomorúan hallom - felelte csalódottan Hadley, majd egy kicsit szórakozottan hozzátette. - Az utóbbi mondjuk nem ártana, mert akkor talán egy kicsit jobban sikerülnének a kémia dolgozataid.

- Erre nem tudom a választ - vonta meg a vállát Cobalt, miközben a toll végét rágcsálva azon gondolkozott, hogyan tudná a legjobban megfogalmazni az álmában látottakat.

Három perccel később Cobalt befejezte az írást, ezért Hadley azonnal elvette a kék szemű lánytól a papírt, és végigolvasta az odakörmölt szavakat.

Miután Hadley befejezte az olvasást, kicsit szomorúan megszólalt:

- Hát innen nem tudtam meg sokat a Messzeségről. Sőt, úgyis mondhatnám, hogy semmit sem tudtam meg.

- Megmondtam, hogy az álmaim semmi használható információt nem tartalmaznak - felelte kissé sértődötten Cobalt. - De miért álmodom folyton ezt? Van ennek valami jelentősége?

- Sajnos Sutiko szigetén nincs sok információ az álmokról, ezért én se tudok erről olyan sokat. De ami információm van, azt elmondhatom - felelte Hadley, majd hátradőlt a széken és érdeklődve a kék szemű lányra pillantott.

- Azt megköszönném - válaszolta Cobalt, miközben a jobb kezét az asztalra helyezte.

- Az álmok leginkább akkor keletkeznek, amikor az agy aktivitása a legjobban hasonlít a nappali működéséhez. Mindez az agytörzsben alakul ki - mondta Hadley, aki ezután egyre lelkesebben hadarta tovább az információkat. - Az álmoknak általában szimbolikus jelentésük van, de ennek ellenére mindennapi cselekedeteket is tartalmazhatnak. Az álmok gyakran a tudatalatti vágyakat is megjeleníthetik, amiket gyakran az álmodó nem mer elismerni, és ezért...

- Oké oké, értem, de mi a helyzet az ismétlődő rémálmokkal? - szólt közbe türelmetlenül Cobalt, aki tudta, hogy a tanára valószínűleg erről a témáról is órákig tudna beszélni.

- Ha mindig ugyanaz szerepel a rémálmaidban, akkor az biztosan egy negatív élettapasztalatot jelenít meg újra és újra - felelte azonnal Hadley, akinek láthatóan mindenre volt válasza. - És szerintem ez a negatív tapasztalat a Messzeségben történt meg veled, mivel ezek szerint az álmaidban Sutiko szigete nem nagyon szerepel. És mivel ez egy negatív élettapasztalat volt, ezért ezek az álmok eléggé sokáig kísérteni fognak téged, még annak ellenére is, hogy mindez csak a tudatalatti emlékeidben maradt meg.

Miután Hadley ezt végigmondta, Cobalt komoran megszólalt:

- És van valami mód arra, hogy megszüntessem ezeket a rémálmokat?

- Igen - felelte Hadley, majd leemelt egy üvegcsét a polcról, és lehelyezte az asztalra Cobalttal szemben. - Ebben az üvegben nyugtató tabletták vannak. Ha beveszel belőlük egyet lefekvés előtt, akkor méllyebben fogsz aludni, vagyis nem fogod érzékelni az álmaidat. Viszont ha az álmaid eltűnnek, akkor lehet, hogy soha sem fogod megtudni ezeknek az álmoknak az üzenetét. Mert az biztos, hogy ezek az ismétlődő álmok a múltad egyes képkockáiból állnak össze. Valami, amit a képzeleted alkotott volna, nem jelenne meg folyamatosan az álmaidban.

Ezek a szavak eléggé gondolkodóba ejtették a kék szemű lányt.

Ugyan egy részről Cobalt szerette volna, ha a rémálmai végetérnek, és nem kísértik őt a beszállítók, azonban egy másik része kíváncsi volt arra, hogy az álmai mit akarnak neki megmutatni.

Cobalt tudta, Hadley komolyan gondolja, hogy ezek az álmok kulcsfontosságúak lehetnek ahhoz, hogy megtudja a múltját és a Messzeség titkát. És ez a tudás eléggé kísértette őt, még annak ellenére is, hogy az álmai miatt mostanában minden éjszaka szenvedett.

Cobalt arra gondolt, ha most elfogadja a nyugtatót, akkor ugyan a szenvedése véget ér. Azonban elveszíti azt az egyetlen nyomot, ami a Messzeségről és az anyjáról volt. A kék szemű lány pedig nem akarta elveszíteni azt az egyedüli dolgot, ami a családjához kötötte őt.

Így aztán meghozta a döntését:

- Inkább nem fogadom el a nyugtatót. Ha ezt megtenném, akkor elveszítenék minden nyomot, ami visszavezethetne a családomhoz.

- De Cobalt... ha nem fogadod el a nyugtatót, akkor csak tovább fogsz szenvedni! - felelte aggódva Timo.

- Hajlandó vagyok megfizetni ezt az árat, azért, hogy egy napon újra láthassam a családomat - válaszolta Cobalt eltökélten.

- Én öööhm nem szeretném elvenni a kedvedet, de szerintem soha sem fogunk kijutni Sutiko szigetéről - válaszolta csendesen a fekete hajú fiú, miközben az asztalt bámulta, ugyanis nem volt bátorsága mindezt a lány szeme közé mondani.

- De igen! Egyszer biztosan kijutok innen! Veled vagy nélküled azt nem tudom, de az biztos, hogy kijutok! - felelte Cobalt, majd határozottan az asztalra csapott a tenyerével.

- Ha te mész, akkor én is megyek! - felelte lelkesen Hadley. - El se tudom képzelni, hogy mennyi tudományos izgalmat rejthet a Messzeség! Ha egyszer kijutok, mindent fel fogok ott fedezni.

A kémia tanárnő törhetetlen lelkesedése ellenére Timo továbbra is kételkedő és aggódó maradt:

- De hiszen a Messzeségben háború folyik!

- Akkor ez csak egyel több ok arra, hogy megtaláljam a családomat és megpróbáljak segíteni nekik - felelte Cobalt, majd a fiú barna szemei közé nézve tovább folytatta. - Téged tényleg ennyire nem érdekel a Messzeség? Vagy csak ennyire gyáva vagy?

- De igen, érdekel! És nem vagyok gyáva! - csattant fel Timo, akit zavart az, hogy a lány sértegetni kezdte őt. - Én csak próbálok óvatos lenni!

Timo dühös hangján Cobalt és Hadley is meglepődött, hiszen a fiú szinte soha sem szokott dühbe gurulni.

A beállt csendet végül a kémia tanárnő suttogó hangja törte meg:

- Legyetek egy kicsit csendesebbek! Nem lenne jó, ha a beszállítók meghallanák, hogy miről beszélünk.

- Sajnálom... - motyogta Timo lehajtott fejjel.

- Semmi baj - felelte Hadley, aki ezután odafordult a kék szemű lányhoz. - Akkor ahogy látom, eldöntötted, hogy nem kéred a nyugtatót.

- Igen - felelte határozottan Cobalt. - Azért köszönöm a segítséget.

- Semmiség - vonta meg a vállát Hadley, majd visszatette a nyugtatót a helyére.

- Köszönjük, hogy fogadtál minket... - mondta alig hallhatóan Timo, aki még mindig szégyenkezett és zavarban volt, amiért rákiáltott Cobaltra.

- Ugyan már, ez nem probléma! Bármikor szívesen fogadlak titeket, ha segítségre van szükségetek - felelte mosolyogva Hadley, aki úgy érezte, a feszültség elmúlt a két diák között.

Ezután Cobalt és Timo elköszöntek a tanáruktól, majd magukra hagyták őt.

Ezt követően Hadley elrejtette Cobalt írását a fehér laborköpenyének zsebébe. Miután befejezte azt a kísérletet, amin éppen dolgozott, elindult az írással a zsebében az erdő felé, hogy elássa azt a többi titkos dolga mellé.

*****

Hamarosan beköszöntött a tavasz Sutiko szigetén. Amikor pedig a tavasz a végéhez közeledett, elérkezett a vizsgaidőszak és a feszültség ideje, ugyanis az emberek ismét nagyobb számmal kezdtek eltűnni.

Az állandó fenyegetettség érzése Rhettre is hatással volt, aki ezekben az időkben az aggodalmát főként úgy vezette el, hogy leszólta a társait és piszkálta őket.

Amikor Rhett nagyon rossz kedvében volt, még a barátai számára is tartogatott néhány csípős megjegyzést.

Ennek ellenére a tizenhárom éves fiú népszerűsége töretlen maradt, ugyanis mindig akadt olyan diák, aki ezeket viccesnek gondolta.

Ebben a pillantban Rhett éppen aggódva és feszültséggel telve lépett ki a fizika teremből.

Rhett és a két legjobb barátja ugyanis most voltak túl az év végi fizika felmérőn, amit a fizika tanáruk, Mr. Davis állított össze Princeton követeléseinek megfelelően.

Miközben a vörös hajú fiú a folyosón sétálgatott a barátaival, arról beszéltek, mennyire jó, hogy túl vannak ennek a tárgynak a vizsgáján és mennyire jó, hogy végre elérkezett az ebédidő.

Amikor Rhett belépett az ebédlőbe, még két lány csatlakozott a fiú bandájához.

Miközben Rhett eldicsekedett a lányoknak azzal, hogy az egy héttel ezelőtti fegyvertan vizsgája milyen jól sikerült, váratlanul észrevette Timót.

A fekete hajú fiú éppen lehajtott fejjel sétált két asztal között a kezében egy tálcával.

Rhett azt is észrevette, hogy Cobalt még nem érkezett meg, és ezért Timo most teljesen védtelen volt.

Rhett úgy gondolta, itt a tökéletes alkalom, hogy teremthessen egy vicces helyzetet, ami ismét bebizonyíthatná a csoporttársainak, hogy rá a legérdemesebb figyelni, mert ő a legszórakoztatóbb diák egész Sutiko szigetén.

Így aztán Rhett odasétált Timo elé, majd pöffeszkedve kihúzta magát és beszélni kezdett:

- Látom, megérkezett a stréber is. Gondolom azért lógatod az orrod, mert a ronda stréber agyad nem tudja elfogadni azt a tényt, hogy az én fegyvertan vizsgám jobb lesz, mint a tiéd.

- Nem lógatom az orrom... - motyogta vissza Timo, miközben a vörös hajú fiú körül várakozó diákok közül páran felnevettek Rhett gúnyolódásán.

- Valóban? Nekem nem így tűnik - mondta vigyorogva Rhett. - Szerintem az a bajod, hogy már tudod, a mai napon nem fogsz ebédelni.

- Ezt meg hogy érted? - kérdezte félve Timo, miközben a tálcát tartó ujjai óvatosan megremegtek.

Azonban Rhett nem válaszolt semmit, hanem csak kiverte a fekete hajú fiú kezéből a tálcát.

Emiatt a két tányér csörömpölve a földre hullott, és a leves meg a tészta szétfolyt az ebédlő padlóján.

Erre a látványra Timo szíve szomorúan összeszorult. A kifolyt étel és a két törött tányér valamit a lelkében is összetört, ugyanis csak arra tudott gondolni, hogy Rhett most nem csak vele gonoszkodott, hanem azzal az emberrel is az volt, aki az ételüket nagy munkával elkészítette a sziget lakosainak.

Az, hogy így az ebédjét is elveszítette, jelen pillanatban nem zavarta annyira. A Rhett-től való félelem és a pusztítás miatti bánat egyelőre erősebb volt benne.

- Na mi az, Timo? Nem tetszik a tudat, hogy ma éhezni fogsz? - kérdezte Rhett, és amikor a barátai felnevettek mellette, a vörös hajú fiú elégedettem elvigyorodott. - De ha gondold, akár a földről is megeheted az ételt. Amúgy sem érsz többet, mint egy ostoba kóbor kutya.

Ezek a szavak és a többiek nevetése szintén bántotta Timót, de ennek ellenére a fiú összszorította az álkapcsát és megpróbált nem sírva fakadni. A fekete hajú fiú ugyanis nem akarta megadni azt az örömöt a csoporttársainak, hogy kimutatja előttük a fájdalmát.

Eközben Rhett arra gondolt, a nagyobb műsor kedvéért belenyomja Timo képét a kifolyt levesbe, ugyanis úgy gondolta, ez mindenkinek tetszene. De aztán erre nem került sor, ugyanis váratlanul néhány konyhás kiléptett az ételosztó pult mögül, ugyanis észrevették a kifolyt ételt.

Rhett tudta, a kilenc évnyi tanulást túlélt és állandó munkával rendelkező Sutiko szigeti lakosnak nagyobb a rangja, mint egy diáknak, így a fiú úgy döntött, ideje visszavonulni, mielőtt még a konyhás valami büntetést oszt rá.

Így aztán Rhett még vetett egy utolsó becsmérlő pillantást Timóra, majd inetett a barátainak, hogy induljanak.

Eközben a konyhások feltakarították Timo ebédjét a földről, miközben rosszallóan néztek hol Timo felé, hol pedig a távolodó Rhett felé.

A fekete hajú fiú hamarosan összeszedte a bátorságát és vékony hangon, félénken új ételadagot próbált kérni.

Ez azonban nem hatotta meg a konyhásokat, és ezért Timo lehajtott fejjel beletörődött, hogy étel nélkül kell kibírnia a vacsoráig.

A fekete hajú fiú egy pillanatig elgondolkozott azon, hogy esetleg kér egy keveset Cobalt ebédjéből. Azonban végül elvetette ezt az ötletet, ugyanis úgy gondolta, fél adag étellel egyikük sem lakna jól.

Így aztán Timo nagyot sóhajtva az ebédlő kijárata felé vette az irányt.

A fiatal diák alig lépett ki az ajtón, amikor észrevette a bejárat közelében Princetont.

- Jó napot kívánok, igazgató úr... - motyogta megilletődve Timo, aki nem várta volna, hogy bele fog futni Sutiko szigetének a vezérébe.

- Üdv, Timo - mosolygott rá a szőke hajú férfi a tanulóra.

Azonban a következő pillanatban a tekintete komorrá változott, majd gondterhelt hangon megszólalt:

- Láttam, mit tett veled az a vörös hajú fiú. Nem érdemelted meg, hogy az ebéded a földön kössön ki.

- Most már mindegy... - felelte halk és bánatos hangon a fekete hajú fiú, miközben a földet bámulta.

- Dehogy mindegy! - felelte felháborodottan Princeton. - Sutiko szigetén senki sem érdemli meg, hogy éhezzen. Legkevésbé egy ilyen okos és szorgalmas diák, mint te.

- Köszönöm, uram - felelte Timo, aki érezte, hogy a szíve büszkeséggel telik meg.

- Éppen ezért ha a konyhások nem hajlandóak ételt adni neked, akkor majd adok én - válaszolta kedvesen Princeton, miközben újabb mosolyt villantott a diákra.

- Ezt... komolyan mondja? - kérdezte döbbenettől tágra nyílt szemmel Timo, miközben befejezet a padló bámulását, és helyette óvatosan az igazgatóra emelte a tekintetét.

- Igen - bólintotta Princeton. - A konyhásoknak kedvesebbeknek kellett volna lenniük, és adniuk kellett volna neked új adag ételt. De ha ezt ők nem teszik meg, akkor majd adok neked ebédet én. Rendben, Timo?

- Köszönöm! - felelte hálásan a fekete hajú fiú, aki úgy tekintett Prinectonra, mintha a szőke hajú férfi a világ megváltója lett volna.

- Gyere, Timo, induljunk - válaszolta erre az igazgató, majd a fiatal diákra mosolygott.

Erre Timo visszamosolygott a férfira, majd miközben Princeton nyomába szegődött, ismét megszólalt:

- Hová megyünk?

- Az élelmiszer raktárba - válaszolta Princeton, miközben kiléptek az iskola épületéből.

Erre Timo barna szemei izgatottan felcsillantak, ugyanis a fiú tudta, engedély nélkül szigorúan tilos volt belépni a raktárba.

Emiatt a fekete hajú fiú váratlanul büszkeséget érzett a mellkasában, ugyanis kitüntetve érezte magát, amiért a sziget vezére megbízott benne annyira, hogy elvezesse őt egy ilyen szigorúan őrzött helyiségbe.

Timo annak külön örült, hogy tudta, ezt a megtiszteltetést Rhett és a barátai soha sem fogják megtapasztalni.

Az élelmiszer raktár a lovak istállója mögött helyezkedett el. A több kilométeres mező egyik határa szintén itt húzódott, amit éppen szélben lengedező árvalányhaj és zsenge, zöld fű borított.

Princeton és Timo húsz perces sétát követően érték el ezt a helyet.

Miközben megközelítették a minden irányból őrökkel védett élelmiszer raktárat, Timo magában arra gondolt, a beszállítóknak biztosan nehéz lehet a kikötőből idáig elcipelni a Messzeségből érkező élelmiszereket.

Ekkor Princeton megszólította az őrök vezérét, mire varázsütés szerűen megnyílt Timo előtt az élelmiszer raktár ajtaja.

- Gyere, Timo. Menjünk be - mondta barátságosan Princeton, miközben a széles tenyerét egy pillanatig bátorítóan és szinte atyaian a fiú hátára helyezte.

- Rendben - felelte a fekete hajú fiú, majd belépett a helyiségbe, ahol egészen addig nem látott semmit, amíg Princeton fel nem kapcsolta a villanyt.

Miután Timo szeme hozzászokott a fényforráshoz, azonnal észrevette, hogy körülöttük mindenhol felcímkézett dobozok hevertek. A címkén a fiú ki tudta venni az étel vagy a fűszer nevét, valamint a szigetre beérkezés idejét és a lejárati dátumot.

A dobozokon kívül a földet néhány centis por borította, míg a sarkokban pókokat és pókhálókat lehetett látni.

Amikor Timo megunta a nézelődést, ismét Princetonra pillantott, érdeklődve várva, hogy a sziget vezetője megszólaljon.

Amikor a szőke hajú férfi megérezte Timo tekintetét, azonnal lemosolygott a fiúra, majd kedveskedő hangon megszólalt:

- Nyugodtan nézz körül, és után válassz innen valamit.

- Köszönöm, igazgató úr! - mondta boldogan Timo, aki még mindig nem akarta elhinni, hogy ekkora szerencséje legyen, és választhasson magának ételt.

Így aztán Timo óvatosan lépkedni kezdett a dobozok között, miközben mindnek áttanulmányozta a címkéjét.

A fiú néha hátrapillantott Princetonhoz azért, hogy megbizonyosodhasson arról, az igazgató még mindig a közelében van és nem hagyta őt magára a halvány sárga fénnyel megvilágított raktárban.

A szőke hajú férfi érezte Timo bizonytalanságát, és ezért amíg a fiú a dobozok között sétált, addig ő is nyomában maradt és figyelte őt.

Végül is Timo megállt a Messzeségből beszállított, szárított húsokat tartalmazó doboz előtt, majd óvatosan Princetonra nézve megszólalt:

- Ezt is választhatom? - kérdeze halk és félénk hangon Timo, aki tudta, Sutiko szigetének lakosai milyen ritkán jutottak húshoz, és ezért azt is tudta, hogy ez a hatalmas doboz mekkora értékkel rendelkezdett.

- Természetesen - felelte bíztatóan Princeton. - Hiszen azt mondtam, akármit kaphatsz. Én pedig tartom magamat a szavamhoz. De csak a hús nem lesz elég ebédre - közölte Princeton, majd elővett egy kenyérszeletet egy másik dobozból, aminek a cetlije azt hirdette, hogy ezt másfél hete készítették Sutiko szigetén.

- Köszönöm - mondta hálásan Timo, most már maga sem tudta hányadjára.

Miután a fekete hajú fiú elfogadta a kenyérszeletet, Princeton elővett egy szelet húst a ládából, és azt is odaadta Timónak, aki ezután boldogan enni kezdett.

Az evésről Prinectonnak eszébe jutott Sutiko szigetének a legújabb problémája, ami a lassanként kialakuló élelmiszer hiány volt.

Ennek oka pedig az volt, hogy az egyik állattenyésztő túl későn vette észre, hogy a disznók közül néhány állat fertőző betegséget kapott el. Azonban mire meg tudták állítani a betegséget, addigra a disznók többsége már meghalt.

Princeton tudta, a nyarat még ki fogja húzni valahogy a sziget lakossága, azonban őszre biztos, hogy mindenki érezni fogja az étel hiányát.

Éppen ezért Princeton úgy gondolta, megoszthatja ezt az információt Timóval. A szőke hajú férfi magában arra gondolt, ha egy látszólag bizalmas információt elmondana neki, akkor utána a fiatal diák biztosan jobban megbízna benne.

Éppen ezért Prinecton végül megszólalt:

- Azoknak a diákoknak nem kellett volna így elpazarolni az ételt azzal, hogy kiütötték azt a kezedből... De úgy néz ki, ők még csak nem is sejtik, mekkora veszély fenyegeti Sutiko szigetét.

- Milyen veszély? - kérdezte aggodalmasan a fekete hajú fiú, aki még az evést is befejezte, hogy egy pillanatra az igazgató szemébe nézhessen.

Ekkor Princeton rájött, hogy sikerült elnyernie Timo érdeklődését, és ezért elkezdte elmagyarázni a fiúnak a helyzetet a közelgő ételhiánnyal kapcsolatban.

Miután az igazgató befejezte a mondandóját, hamis aggodalommal a hangjában megszólalt:

- Azonban ezek az információk szigorúan titkosak. Neked is csak azért mondtam el, mert megbízom benned. Úgyhogy kérlek, Timo ezt ne add tovább senkinek se.

- Ne aggódjon, uram, nem fogok senkinek sem mondani semmit - felelte lelkesen Timo, aki magában majd kicsattant a boldogságtól, amiért az igazgató rábízta ezt az információt.

Ettől ugyanis Timo fontos és hasznos embernek érezte magát, akit végre megbecsülnek. A fekete hajú fiú pedig nem akarta eljátszani az igazgató bizalmát, és ezért elhatározta, erről még Cobaltnak sem fog szólni.

- Köszönöm, Timo - felelte Princeton, majd rámosolygott a diákra, aki bologan viszonozta a sziget vezetőjének mosolyát.

Ezután a szőke hajú férfi közölte Timóval, hogy mivel most már a fiú megebédelt, el kellene indulniuk visszafelé.

Két perccel később Timo és Princeton útja külön vált, ugyanis az igazgató szeretett volna beszélni az állattenyésztők vezetőjével.

Így aztán Timo egyedül baktatott vissza az iskola épületébe. Ennek ellenére a fekete hajú fiú örömöt érzett, ugyanis úgy érezte, ő egy különleges ember a diákok között, hiszen ő volt az egyedüli, akire az igazgató rábízott egy titkot.

*****

Egy héttel később a vizsgaidőszak véget ért, és ezért nem csak Cobalt, hanem az összes többi diák is megkönnyebbülten dőlt hátra a székében még annak ellenére is, hogy mind tudták, nyáron sem lesz teljes a szabadságuk, hiszen akkor majd nyári munkát kell végezniük Sutiko szigetén.

Újabb egy héttel később a diákok meg is kapták az eredményeiket.

Ugyan Cobalt néhány tárgyból nem kapott olyan jó jegyeket év végén, de ez végső soron nem érdekelte őt, ugyanis számára csak az volt a fontos, hogy az összes barátja sikeresen teljesítette a vizsgákat, és egyikük sem került az eltűntek közé.

Így aztán Cobalt arra gondolt, ez az év sikerrel zárult. A következő évi veszélyekről pedig egyelőre fogalma sem volt.