A tizenkét éves Cobalt kevés dologra emlékezett a hajóútból, ami elvitte őt a Sutiko nevű szigetre.

Egyedül a többi gyerek sírása, a tomboló vihar és a három kapucnis alak maradt meg az emlékezetében.

Cobalt az elmúlt éveiből egyedül a nevére, az életkorára és halványan az anyja arcára is emlékezett. Azonban a vele történt események teljesen kiestek az emlékezetéből, ezért gyengének és sebezhetőnek érezte magát.

De a lánynak nem jutott túl sok ideje gondolkodni, ugyanis a három maszkos alak kis csoportokba rendezte a gyerekeket, majd elvezették őket az új szobáikba, ami mostantól az új otthonukat is jelentette.

Cobalt az új szobatársaira és a szobájára a későbbiekben sokkal jobban emlékezett, mint a régi életére, és ez elég gyakran frusztrálta őt. A fiatal gyerek ugyanis tudta, hiába felejtette el az emlékeinek a többségét, valamikor volt élete a szigeten túl is.

A kék szemű lánynak elmondták, az elkövetkező években mindig ebben a szobában fogja álomra hajtani a fejét, ezért amikor először lépett be oda, mindent alaposan megvizsgált.

A szobában két emeletes ágy fogalt helyet, egymástól nem messze. Ezenkívül elhelyeztek két asztalt a szoba végeiben, és volt egy aprócska fürdőszoba is zuhanyzóval és vécével.

Ezen kívül Cobalt azt is látta, a helyiség falai korábban fehérek lehettek, mostanra viszont inkább szürkés árnyalatuk lett.

Az egyik emeletes ágy tetején egy idősebb lány ült, aki azonnal leugrott a helyéről, amikor észrevette a gyerekeket.

- Szeva három új szobatárs – köszöntötte a három új lányt Maya, miután azok kérdően felé pillantottak. – Harmadéves vagyok és a nevem Maya. Nevetek?

- Cobalt – mondta a kék szemű lány, majd a másik két lányra nézett, akik ismerősek voltak neki a titokzatos hajóútról.

- Az én nevem Afra – húzta ki magát a másik lány.

- Zea vagyok... – motyogta a harmadik.

- Nos, üdv Sutiko szigetén. Ha nem zajongtok este, akkor jóban leszünk. Na, cuccoljatok le – mondta Maya.

Ezután a három új lány elkezdte kipakolni a táskáját.

Cobalt azonnal észrevette, hogy a három táskában ugyanaz volt. Egy lepedő, egy párnahuzat és egy szendvics vacsorára.

Miután a lányok végeztek a takarókkal, legelőször Afra szólalt meg:

- Mi ez a hely, Maya?

- Sutiko szigete – vonta meg a vállát az idősebb lány.

- Na ne mondd! Ennyire én is rájöttem – mondta gúnyosan Afra.

- Hé, ne veszekedjetek! – kérte Cobalt. – Mégiscsak szobatársak leszünk...

Ezután Cobalt Mayához fordult:

- De most komolyan... Mire számíthatunk itt? Mi ez a hely? Miért nem emlékszem szinte semmire sem a korábbi életemből? Miért vagyok itt?

- Lassan a testtel, elsőéves! – mondta Maya feltartott kézzel. – Én se tudom mindenre a választ. De amit tudok, azt elmondhatom. Ezen a szigeten van egy iskola. Ott fogunk tanulni. Azért vagytok itt, mert a három beszállító a hajón idehozott titeket. Ezen a helyen senki sem emlékszik, mi történt a tengeren túl... De azt mondják, háború van és onnan menekítenek ki minket. Azt mondják a túlélésre képeznek ki minket...

Erre a kijelentésre Zea félénken közelebb húzódott Cobalt-hoz, majd suttogni kezdett:

- Nem akarok háborút...

- Én sem... – felelte Cobalt, miközben a keze alig érzékelhetően remegni kezdett a félelemtől.

- Nyugalom, újoncok. Sutiko szigetén béke van. Itt egyébként is csak a tanulással kell foglalkoznotok, mert a háború nem a mi problémánk. Egyébként legelőször egy jó kis kilenc éves kiképzésen fogtok részt venni, utána pedig eldönthetitek, mik akartok lenni. Mehettek kertésznek, állattenyésztőnek, katonának, takarítónak, szakácsnak és tanárnak – sorolta Maya. – Sőt, elvileg ha jól tanulsz beszállító is lehetsz. Én egyébként kertész akarok lenni... Oda nem kell olyan sok pont... Ohh, igen... A pontok. Vigyázzatok. Akiknek nincsen elegendő pontja, azok rejtélyes módon eltűnnek. Úgyhogy legyetek óvatosak!

Erre Afra, Cobalt és Zea rémülten összenéztek. Mind a hárman tartottak attól, hogy Maya nem viccelt.

Azonban ezen nem jutott elegendő idejük gondolkodni, ugyanis hamarosan megszólalt az alvásidőt jelző csengő.

Ez viszont nem állította meg Cobaltot abban, hogy újabb kérdéseket tegyen fel a szobatársainak. Így aztán a kék szemű lány arról kezdte faggatni a lányokat, hogy mennyire emlékeznek a szigeten túli életükre.

Azonban Cobaltnak csalódnia kellett, ugyanis az új barátai még kevesebb dologra emlékeztek, mint ő.

Mayának, Afrának és Zeának egyedül a nevük és az életkoruk maradt meg. A hajóútról csak halvány emlékképeik voltak. Azonban se a volt otthonukra, se a szüleikre, sem pedig testvéreikre nem emlékeztek.

Emiatt Cobalt szerencsésnek érezte magát, hiszen neki legalább az anyja arca megmaradt az emlékei között.

„Ez azt jelenti, ha egyszer kijutok Sutiko szigetéről, felismerném őt, és tudnék vele beszélgetni" – gondolta Cobalt reménykedve, még annak ellenére is, hogy Maya elmondta a három új diáknak, a sziget vezérén és a beszállítókon kívül senki sem jutott ki élve erről a helyről.

Azonban a felsőbbéves lány szavait hallva Afra és Zea félve összenéztek. A kék szemű lány gyomra pedig görcsbe rándult, amikor meglátta a barátai rémült tekintetét.

Ez a csomó azután sem távozott a gyomrából, hogy álomra hajtotta a fejét. Emiatt Cobalt attól kezdett félni, mostantól a rettegés állandó társa lesz a rejtélyekkel övezett szigeten.

******

Cobalt másnap reggel Maya hangjára ébredt fel.

- 'Reggelt elsősök! Megérkeztek az idei órarendek – közölte a legidősebb lány.

Erre Cobalt, Zea és Afra azonnal odarohantak Mayához, aki átadta nekik az ajtón bedobott órarendeket.

A három egyidős lány azonnal összehasonlította az órarendeket, mire Zea szeme egy pillanatra könnybe lábadt.

- A mai napon nincs veletek egy közös órám se... – motyogta csalódottan a fiatal lány.

- Semmi baj, Zea! Este úgyis mind itt fogunk találkozni – próbált Cobalt bizakodó lenni, holott őt is frusztrálta, hogy nincs közös órája Zeával és Afrával.

- Ezt a szerencsétlenséget... – motyogta Maya váratlanul.

- Mi történt? – kérdezte izgatottan Afra.

- Bioszom és kémián is Horaly tanárnővel lesz – sóhajtotta Maya. – Az a nő egy idegbeteg. Folyton kísérletezik, és mindig túlbuzgó. Ráadásul szerintem azt hiszi, ez a két tantárgy áll az univerzum középpontjában.

- Nem hangzik túl jól – felelte Cobalt, miközben megnézte Maya órarendjét is.

- Hát te se vagy sokkal szerencsésebb. Ahogy látom, neked is lesz vele órád – mondta Maya. – Na jó, mindegy. Induljunk reggelizni. Gondolom nem tudjátok merre az ebédlő, úgyhogy kövessetek, elsősök!

Ezek után a négy lány elindult az ebédlő felé. Amikor megérkeztek, Maya azonnal odarohant a kortársaihoz és a barátaihoz, ezzel magára hagyva Cobaltot, Zeát és Afrát.

Így aztán a három lány egyedül próbált meg helyet foglalni. Miután sikerült leülniük egy asztalhoz, gyorsan megreggelizek, majd elköszöntek egymástól és rohanni kezdtek az óráikra.

Ugyan a nap további részében Cobalt megpróbált barátkozni, de sajnos nem tudott túl sok emberrel beszélgetni. Ezen kívül minden órán új arcokkal találkozott, és emiatt a nap végére eléggé magányosnak kezdte érezni magát.

A hangulatán az sem javított, hogy az utolsó órája kémia volt Horaly tanárnővel, aki Maya szerint egy visszataszító tanár hírében állott.

Azonban mielőtt Cobalt elérte volna a kémia termet, a tekintete megakadt egy eléggé sovány, beesett tekintetű, sápadt arcú, fekete hajú fiún, akit három másik fiú piszkált.

Cobalt látta, hogy az áldozat szemében könnyek gyülekeznek, ezért azonnal odament a láthatóan vele egyidős fiúkhoz.

- Hagyjátok békén azt a fiút! – mondta dühösen Cobalt.

- Miért is kellene őt békén hagynunk? – kérdezte az egyikük, aki vörös hajával kitűnt a többiek közül. – Timo egy folyton okoskodó, irritáló alak.

- Menj innen, ha jót akarsz magadnak! – mondta egy másik.

Azonban a harmadik nem mondott semmit, hanem egyszerűen csak kigáncsolta Cobaltot.

- Te meg mit csinálsz?! – kiáltotta dühösen és rémülten a Timo névre hallgató fiú, majd a lányt kigáncsoló fiúra vetette magát, és ütni kezdte őt.

Ezt követően a többi két fiú is Timóra vetette magát, mire Cobalt azonnal felpattant a földről, hogy segítsen a sápadt évfolyamtársának.

Cobalt viszonylag testes volt, ezért az egyik gyengébb fiút sikerült a földbe döngölnie.

Azonban a győzelme nem tartott sokáig, ugyanis a két fiú a társuk segítségére sietett, és ezért hamarosan Cobalt ismét a földön találta magát.

A Timo névre hallgató fiú szintén a földön feküdt, és éppen a karját az orrához szorította, amiből vér szivárgott.

Amikor ezt meglátta a vörös hajú bandavezér, undorodva feléjük köpött egyet, majd intett a két barátjának, hogy kövessék őt.

Miután mind a hárman eltűntek, a két fiatal felkelt a földről, majd Timo megszólalt:

- Jól vagy?

- Hát egy kicsit fáj a kezem... Meg a lábam... meg a fejem is... – mondta Cobalt, miközben letörölte a könnyeit, amik akaratlanul is végigfolytak az arcán. – És te jól vagy?

- Igen... – vonta meg a vállát a fiú, holott egyértelmű volt, hogy neki is vannak fájdalmai.

- Az én nevem Cobalt Wilson – mondta a kék szemű lány, miközben átnyújtott egy zsebkendőt a fiúnak. – Tessék, ez a tiéd. Szorítsd az orrodra.

- Köszönöm – motyogta a vékonyka fiú, miközben úgy tett, ahogyan a lány tanácsolta. – Az én nevem Timothy Bluroy. De hívj csak nyugodtan Timónak.

- Én tegnap érkeztem a hajóval. Szóval még csak elsőéves vagyok – mondta Cobalt. – Te mióta vagy itt?

- Én is tegnap érkeztem – felelte Timo.

- És azóta piszkálnak ezek a szemetek? – kérdezte dühösen Cobalt, mire Timo komoran bólintott. – Sajnálom... – felelte erre a kék szemű lány. – Hol vannak a barátaid? Ők talán meg tudtak volna védeni...

- Nem nagyon vannak barátaim... – vallotta be szégyenkezve Timo.

- Ne aggódj, mert biztosan neked is lesznek társaid. Én a szobatársaimmal jövök ki a legjobban. De amíg nincs melletted senki, lehetek a barátod – ajánlotta fel a fiatal lány. – Így legalább nem leszel egyedül a piszkálódókkal szemben.

- Köszönöm... – felelte hálásan a fekete hajú fiú.

- Most viszont mennem kell. Mindjárt kezdődik a kémia. De ha gondolod az óra után találkozhatunk ugyanitt és akkor beszélgethetünk – mondta Cobalt, aki örült, hogy szerzett még egy barátot.

- Rendben – mondta Timo, majd a tekintetére boldog mosoly költözött. – Akkor az én irodalom és a te kémia órád után találkozzunk ugyanitt.

- Megegyeztünk – mondta Cobalt, majd ezután rohanni kezdett a folyosón.

*****

Cobalt nem érezte olyan borzasztónak a kémiát, mint ahogyan azt Maya leírta neki. Már csak azért sem, mert tudta, hogy az óra végeztével találkozni fog Timóval, az új barátjával.

A két gyerek betartotta az ígéretét és órák után valóban találkoztak a megbeszélt helyen.

Ezután a park felé vették az irányt, majd Cobalt beszélgetni kezdett a fiúval.

- Te mire emlékszel a hajóútból és a hajóút előttről? Mert én szinte semmire. A szobatársaimmal ugyanez a helyzet – mondta a lány.

- Fogalmam sincs, milyen volt az életem a sziget előtt. A legkorábbi emlékem a hajóút. Vihar, eső, félelem. A három kapucnis alak. Naponta kifli... – sorolta Timo.

- A viharra én is emlékszem – mondta Cobalt, miközben a park végében található hatalmas tóhoz vette az irányt. – De nekem szerencsére az anyukám arca is megmaradt a fejemben.

- Jó neked... – motyogta kicsit irigyen Timo, majd hozzátette. – Én azt hallottam, elvileg az igazgató áll minden mögött. Azonban mások szerint a hajóút okozott egy sokkot, és azért nem emlékszünk semmire. Megint mások a maszkos beszállítókat hibáztatják...

- De miért tennék ezt? – kérdezte elborzadva Cobalt, miközben egyre közelebb értek a tóparthoz.

A tó előtt két stég is helyet foglalt. Az egyik nagyobb és felújítottabb volt, mint a másik, éppen ezért a távolabbi stégen többen tartózkodtak.

Emiatt Timo a közelebbi, viszont rozoga stég felé vette az irányt, ugyanis ott senki sem ücsörgött vagy beszélgetett.

- Bárcsak tudnám – mondta végül Timo, miközben egyre közelebb értek a céljukhoz.

- Ráadásul én olyan pletykát is hallottam, hogy az utolsó évfolyamban, a 80 kilenced éves közül 7 maradt életben... – mondta Cobalt, miközben leültek a rozoga stégre.

- De miért? – kérdezte Timo vékony és rémült hangon.

- Lemorzsolódtak a többiek. Egyesek eltűntek, míg mások nem bírták a sok stresszt és nyomást és öngyilkosok lettek – suttogta Cobalt, miközben a hideg is kirázta őt félelmében.

Amikor ezt Timo meghallotta, közelebb húzódott Cobalthoz, és suttogva megszólalt.

- Félek... – motyogta a fiú.

- Én is... – felelte a lány. – Én is félek, Timo.

Ezek után feszült csend ereszkedett rájuk, amit végül Cobalt tört meg:

- Ígérjük meg egymásnak, hogy életben maradunk...

- Megígérem... – felelte Timo, majd méllyen a fiatal lány szemébe nézett.

- Én is megígérem... – ismételte meg Cobalt, majd kezet rázott a másik gyerekkel.

Ezek után sötétedésig a tantárgyaikról és a tanáraikról beszélgettek, majd a vacsora kezdetére visszamentek az ebédlőbe.

Ugyan Cobalt észrevette Zeát és Afrát, a két szobatársát, de ennek ellenére nem ment oda a két lányhoz, ugyanis nem akarta egyedül hagyni a megrettent Timót.

Vacsora után a két gyerek elköszönt egymástól, majd visszamentek a szobájukba. Ugyan Cobalt örült, hogy viszontláthatja a barátnőit, de ennek ellenére a lány innentől kezdve az összes étkezését Timo társaságában töltötte el.