„Kedves Saci!

Tudom, hogy mostanában nem hívtalak fel, és alig írtam, de elég elfoglalt voltam. Azért természetesen érdekel a hogyléted, hogy mivel foglalkozol mostanában, hogy megy az iskola, hogy mi van a régi bandával, ilyesmik.
Én megvagyok. Sőt, úgy néz ki, hogy januárban visszaköltözünk Fehérvárra Siófokról, mit szólsz hozzá? Ha kihevertem a költözést, és te is találsz egy alkalmas időpontot, találkozhatnánk.

Hűséges barátod:

Marosi Imre"

„Kedves Jimmy!

Nem mostanában nem hívtál, hanem a költözés óta egyszer sem. Örülök, hogy visszajössz, legalább lesz alkalmam szétrúgni a segged.

Velem minden rendben, csak szinte unom magam halálra. De kis izgalom a mindennapokban, hogy egyik barátnőnek hála (Wittner Gina, két emelettel lakik fölöttünk) az iskolában engem valami félprofi magánnyomozónak néznek. Legalább van min törnöm a fejemet, de időm sajnos nem sok van. Ha gondolod, gyere el hozzánk, és vagy itthon leszek, vagy nem.

A „hűséges barátot" kicsit túlzásnak érzem, tekintve hogy másfél hétig feküdtem kórházban tüdőgyulladással, miután utolsó találkozásunkkor belelöktél a városi tóba:

Halmos Saci"

„Kedves Saci!

Nekem úgy tűnik, folyton otthon ülsz. Valamikor majd megyek, és szerintem otthon leszel. Alig várom a találkozást.

Mégis hűséges barátodnak tartanám magam, mivel ha nem emlékeznél, magaddal rántottál a tóba, és másfél hétig a szomszéd ágyon lábadoztam:

Marosi Imre"

Aznap iskola után, amikor már a panelház előterében bíbelődtem a lépcsőház zárjával, Saci hívott telefonon.

– Ha hazaérsz, húzd le a redőnyöket a szobádban, és gyere át hozzám! – mondta, majd letette. Valószínűleg az ablakából leste, hogy mikor érek haza. Ez egyébként kellemetlen lett volna, de most örültem, hogy ő hívott át magához, nem fordítva, ugyanis volt egy problémám, amit minél hamarabb el akartam mesélni neki.

– Ugye lehúztad a redőnyödet?! Ez nagyon fontos lépés! – mondta köszönés helyett, mikor átértem hozzá. – Ne! Ne csukd be! – kiáltott rám, amikor be akartam húzni a bejárati ajtót. Félrelökött, kihúzta a kulcsát a zárból, és a külső kulcslyukba dugta, hogy úgy nézzen ki, mintha szórakozottságában felejtette volna kint, majd hátat fordítva a félig nyitott ajtónak visszaviharzott a szobájába.

– Magyarázd meg, kérlek – mondtam, ahogy feldúlt arcára és a szokásosnál jóval kevésbé rendetlen szobájára néztem.

– Marosi hazaköltözött, és ma meg fog látogatni minket.

– Az e-mailekből, amit mutattál, egyáltalán nem biztos, hogy ma jön.

– De igen. Ma van kedd.

Nem kérdeztem, hogy ez miért fontos Marosinak, mert sokkal jobban lekötött az, hogy összeszedjem a bátorságomat, hogy elmeséljem Sacinak az ügyemet.

– Abból indul ki, hogy el akarok előle bújni. Pontosabban abból, hogy át akarom verni, hogy azt akarom, hogy ne találjon meg elsőre. Ezért az lenne a logikus, ha átmennék hozzád, és bezárkóznánk, mint ahogy most látszik... ugye leengedted a redőnyöket?! Tudja, hogy ezt kéne csinálnom, ezért arra számít, hogy éppen nem ezt fogom tenni, hanem itthon maradok. Viszont tudja, hogy tudom, hogy így gondolkozik, ezért mégis nálad fog keresni először... Ugye ennek így van értelme? – kérdezte hirtelen hozzám fordulva.

– A legkevésbé sincs – feleltem szórakozottan.

Saci matatott egy darabig a laptopján, mire egy ajtó jelent meg a képernyőn.

– Hát ez mi az ördög? – suttogtam, ahogy felismertem a saját bejárati ajtónkat.

– Webkamera.

– De miért kukkolod az ajtónkat?!

– Nyugi, ha Marosi elment, leszedem. Csak látni akarom az arcát, amikor benyit hozzátok, és nem talál ott senkit.

– És az... nem probléma, hogy bezártam?

– A legkevésbé sem – vigyorgott a barátnőm.

Nem is kellett sokáig várnunk, hogy a képernyőn megjelenjen egy fekete kabátos alak, éppen, ahogy Saci megjósolta. Rövid ideig babrált a zárammal, fájdalmasan könnyen kinyitotta, majd eltűnt az ajtó mögött. Alig fél perccel később ugyanaz az ember feldúltan rontott ki a lakásomból, és most már az arcát is felismertem. Természetesen, mint mi is, ő is öregedett pár évet, már nem úgy nézett ki, mint egy mérges hörcsög, de a lényeg nem sokat változott.

– Ez az! Láttad a fejét?! Istenem, ezt a felvételt felrakom Youtube-ra! – lelkendezett Saci

– Ez tulajdonképpen szerencsejáték volt – mentegetőzött Marosi, amikor végre megtalált minket. A kabátját hanyagul az ágyra dobta, és látszott rajta, hogy zavarja barátnőm önelégült kuncogása. – Ötven százalék esélyem volt, hogy eltalálom, hol vagytok, ez nem bizonyít semmit.

– Hát, ha te így gondolod...

– Csak ne vigyorognál úgy, mint aki...

– Miért, inkább úgy, mint aki...

– Hát inkább!

Ez volt az első alkalom, hogy megfigyelhettem, hogy amikor Marosi és Saci beszélgetnek, azt egyszerű halandó nem mindig érti.

Számukra biztos nagyon érdekes dolgokról csevegtek egy darabig, míg én még mindig azon törtem a fejem, hogy hogyan mondjam el Sacinak a problémámat, amit sejtésem szerint egyedül ő tudott megoldani.

– Szóval félprofi magánnyomozó, mi? – húzta el a száját Marosi. – És miféle ügyeid vannak?

– Érdekesek. Gina le is írt egy-kettőt a blogjába, bár szerintem túlságosan kiszínezi őket.

– Nem annyira – szabadkoztam. – És egyébként is, a legérdekesebb eseteidet nem engedted leírni! – Ebben az időben még csak nem is sejtettük, hogy a Négy halott jeléhez hasonló események megtörténhetnek, tehát az ügyek, amikről itt szó volt, messze nem voltak olyan durvák, mint néhány, ami még ránk várt, de Saci valamiért nem szerette, ha mindent leírok róla.

–Még szép, hogy nem. – kacagott. – Azok lennének a legagybetegebb történetek, amiket valaha látott az internet...

– És most éppen mivel foglalkozol?

– Most? Most éppen nincs ügyem...

– Ez így nem teljesen igaz – mondtam félénken. – Tulajdonképpen szeretném a segítségedet kérni. Van egy lány, aki fura dolgokat írogat Balázsnak, a pasimnak. Gondoltam, segíthetnél leállítani, vagy... valami...

– Internetes zaklatás? – fintorgott. – Nem hangzik túl érdekesen.

– Szerintem viszont igenis az – ellenkezett Marosi. – Mit szólnál, ha együtt derítenénk ki, ki az a hölgy?

– Nincs az az isten, hogy együtt dolgozzak veled!

– Akkor versenyezzünk. Az győz, aki előbb találja meg a lányt.

– Jó ötlet – mondta Saci gonoszul vigyorogva. – És tekintettel eddigi gyenge teljesítményedre, kapsz annyi előnyt, hogy én csak a telefonomat használom.

– Gyenge teljesítmény... Jól van. De bizonyítékot akarok, hogy nem nyúlsz a számítógéphez!

– Livestreamen nézheted, hogy a közelébe sem megyek.

– Megegyeztünk – mondta Marosi, és megszorította Saci kezét. Bár a gesztus a barátságostól igen messze állt, mégis mosolyt csalt barátnőm arcára.

– Nos, Gina, addig is, elmesélhetnéd a részleteket. Nem találhatjuk meg a zaklatót, amíg nem árulod el a nevét.

– Facebookon bonyolódik az egész – kezdtem. – A lány felhasználóneve az, hogy Kaposi Bianca. Ismerősnek jelölte Balázst, folyton írta neki, hogy milyen aranyos, meg szép, meg ilyesmik. Erre ráírtam, hogy hagyja abba, mert Balázsnak barátnője van, és azóta nekem is ír, majdnem minden nap, olyasmiket, hogy „kussolj, úgyis engem kúrogat éjjelente".

– Kellemetlen... de nem nehéz eset. Estére megtalálom.

– Megtaláljuk – tette hozzá Marosi, kivívva ezzel Saci szúrós pillantását.

Csak amikor a vendég végre elment, mertem felszabadultan beszélni Sacival.

– Igazából egyszerűbb lenne, ha letiltanám Biancát. Nem kellene ezen törnötök a fejeteket.

– Már mindegy. Versenyt csinált az ügyből, amit meg kell nyernem.

Hazaszaladtam vacsorázni, és anyukám már meg sem kérdezte, miért Sacinál töltöm az éjszakát. Már megszokta.

– Add ide a mobilodat, gyorsan! – mondta barátnőm, amikor visszaértem hozzá. A karosszékében ült, jó három méterre az íróasztalától, hogy a gépe még véletlenül se legyen kartávolságban. Átnyújtottam a telefonom, mire magyarázni kezdett. – Anyámét is elkértem, mert egy készülék nem lesz elég. Van rajta internetelérés, ugye?

– Nem úgy volt, hogy nem használod az internetet? – sistergett Marosi enyhén torz hangja a laptop felől. Elégedetten vigyorgott a képernyőn, és őszintén nem voltam kíváncsi, hogy miről beszélgettek, amíg otthon voltam.

– Nem, szívem. Úgy volt, hogy a gépemet nem használom, és amint látod, esélyem sincs csalni. Kezdhetjük végre?

Marosi bólintott, és ezek után hosszú percekig némán ült mindkettő. Saci mindkét kezével egy-egy telefont nyomkodott, bár fogalmam sem volt, hogyan tud két különböző szöveget gépelni egyszerre, Marosi pedig homlokráncolva görnyedt a kamerája előtt. Egy darabig szórakoztatott, hogy szinte hallottam a fogaskerekek kattogását az agyukban, de aztán eluntam magam, és a CD-lejátszóval kezdtem babrálni. Egy 2CHELLOS-lemez volt a tárban, és már három szám is lement, mire Marosi megszólalt:

– Lenyomoztam a képeket, és van egy nevem.

– Van egy nevem és egy iskolám – felelte Saci. – De halljuk először a tieidet.

– A lányka profilképe és az összes fényképe ugyan azt a svéd modellt ábrázolja, a művészneve Shanon Rose-Lane.

– Erre hogy jöttél rá? – kérdeztem, de rögtön meg is bántam. Marosi úgy mosolygott rám, mint egy türelmes tanár a nagyon buta nebulóra.

– Tudod, a Google tud kép alapján keresni, ehhez nem kell különös tehetség. – Éreztem a hangján, hogy legszívesebben valami olyasmit mondana, hogy „Ez nyilvánvaló". – A név pedig Kiss Eszter, a Facebookra ezen a néven regisztrált... mielőtt megkérdeznéd, kedves Gina, az URL alapján tudom. A profilod címét nem tudod megváltoztatni, akkor sem, ha a neved más lesz.

– Ez sem jelent semmit – felelte Saci. – Az a név ugyan úgy lehet hamis, mint a Bianca, vagy mint amit én találtam, a Kovács Dorina. Ez amúgy onnan jött, hogy láttam három embert is, aki írt a hölgy profiljára, ilyen teljesen átlagos üzeneteket, mint „szeretlek", „hiányzol" vagy „találkoznunk kell". Írtam nekik, és megkérdeztem kik ők, és képzeljétek, mind a hárman ugyan azt válaszolták: hogy nemrég feltörték a fiókjukat, és az írt a lánynak, aki feltörte.

– Vagyis feltöri mások fiókját, hogy hihetőbbnek tűnjön a saját hamis profilja?

– Pontosan. És mindhárman úgy emlékeztek, hogy a lány neve Kovács Dorina, Kaposi Biancáról még csak nem is hallottak soha.

– És az iskola? – kérdezte Marosi.

– Az egyszerű volt. Ez a hölgy engem is ismerősnek jelölt fél évvel ezelőtt, és a Facebook aszerint osztályozza az ismerősöket, hogy mi bennünk a közös. És hogy, hogy nem, Biancát a „középiskolai ismerősök" közé tette.

Saci is és én is a Táncsics gimibe jártunk, és ettől a hírtől elég feszült lettem. Mert ez azt jelenti, hogy a tyúk, aki meg akarja környékezni a fiúmat, és fenyegető üzeneteket írogat nekem egy olyan lány, aki talán minden nap elmegy mellettem a folyosón.

– Van egy iskolánk, és három nevünk – foglalta össze Marosi. – Ebből már eljuthatunk hozzá...

– És mégis hogy? Végigkérdezed a suliban az összes lányt, hogy „Bocsi, te vagy Bianca?", vagy mi? Mert azt nem gondolhatod, hogy akármelyik név is valóságos!

– Ezt még végiggondolom...

– Talán nem is kell kiderítenünk, hogy ki az – mondta Saci. – Talán elég lenne csak elhitetni vele, hogy kiderítettük.

– És ezt hogy tervezed? – kérdeztem.

– Ez nyilvánvaló – felelte. – Írd meg neki, amit mondok, de pontosan, szóról szóra!

Odadobta az ágyra a telefonomat, majd diktálni kezdett. – „Hagyj minket békén és kezeltesd magad Bianca, vagy Dorina, vagy Eszter, vagy amelyik jobban tetszik!" Leírtad?

– Igen – mondtam, ahogy lenyomtam a küldés gombot.

– Rendben. Még ha egyik sem a valódi neve, meg fog ijedni. Azt fogja hinni, hogy rájöttünk, ki ő, ha egyszer az összes álnevét tudjuk, és le fog állni. – mondta, majd a laptopja felé fordult. – Na, Marosi? Kiegyezünk egy döntetlenben?

Ezek után Bianca valóban eltűnt, soha többet nem írt, és amennyire láttam, a profilt sem használta már. Egy ideig még figyeltem az iskolában a lányokat, hogy melyikük néz rám szokatlanul, vagy kerüli a tekintetemet, de nem szúrtam ki semmi furcsát. Saci talán észrevett volna valamit, ha kereste volna még, de úgy vettem észre, hogy már nem foglalkoztatja a dolog. Eleve nem is az eset érdekelte, csak a verseny Marosival.

Két héttel később az egyik iskolai szünetben találkoztunk. Az épület mögött állt, cigizett, és a gondolataiba merülve bámulta a városi tavat. Azt a tavat, ahova évekkel ezelőtt Marosi belelökte.

– Valami nem hagy nyugodni, Gina – mondta anélkül, hogy felém fordult volna. – Tegyük fel, hogy én vagyok Bianca. Megtetszik egy fiú, és álnéven írogatni kezdek neki. De ehhez miért csinálnék ilyen átkozottul jó hamis profilt? Persze lehetett látni, hogy hamis, de a profil már két éves, négyszáz ismerőse volt, és feltörte mások fiókját, hogy hihetőbbé tegye a... – nagyot szippantott a cigiből, és megrázta a fejét. – Mindegy. Örülök, hogy leszállt rólatok, de ennek így akkor sincs értelme. Úgy érzem, hogy inkább a szerencse segített most, mint az eszem... De a lényeg, hogy legyőztem Marosit!

2014.02.14
Wittner Gina
Székesfehérvár