A tárgyaláson végig ott voltam. A szekta jó néhány tagja öngyilkos lett, amikor megtudták, hogy mi történt a tetőn, de az életben maradtak mind tanúskodtak, és a vallomásaik hátborzongatóak voltak.

A második napon Saci is megjelent, bár bal karja még mindig be volt gipszelve. Az első levél megérkezésétől kezdve elmesélte, hogyan találtuk meg apránként a nyomokat. A rendőrség inkompetenciáját minden különösebb aggály nélkül elemezte szanaszét, és a bíró nem állította le. Miután ahhoz a részhez ért, hogy a Diáknapok előtti estén, amikor bevitték tanúskodni, mindent, amit akkor tudtunk, elmondott a nyomozóknak, akik mégsem vették komolyan, a teremben ülő újságírók között sem maradt senki, aki még a rendőröket védte volna.

Nekem is tanúskodnom kellett, de nagyrészt csak azt tudtam ismételni, amit barátnőm mondott. Csak Ábelről tudtam újat mondani, hogy az élete árán segített nekünk a nyomozásban, míg a hivatásosak fél órát sem áldoztak az ügyre a szabadidejükből, amíg meg nem találták Reiter Sára darabjait a városi tóban.

A bíró azt mondta, hogy ez valóban enyhítő körülménynek számítana, de Ábel ellen nem folyik eljárás, mivel nem él.

A tárgyalás negyedik napján Marosi magához tért a kórházban, és bár a lábait nem tudta mozgatni, ragaszkodott hozzá, hogy beszélhessen. A tetőn történtekről például Saci egyáltalán nem beszélt, ő viszont elég részletesen... de barátnőm nem engedte, hogy leírjam, amit Marosi mondott.

Tolószékben jelent meg a tárgyalóteremben, a tárgyalás második hetében. Amikor betolta az egyik ápoló, a szekta megmaradt tagjai a vádlottak padján felálltak, és lehajtott fejjel, lesütött szemmel várták, hogy a tolószék megálljon. Nem néztek Marosira, és a fiú sem nézett rájuk - ő csak Sacit bámulta, amíg a bíró meg nem szólította.

A vallomásában voltak ugyan számunkra még ismeretlen apró részletek, de Saci utolérhetetlen logikájával szinte mindent sejtettünk, mit mondott.

Viszont amikor ahhoz a részhez ért, hogy hogyan választotta ki az áldozatait, nem szégyellem, elsírtam magam.

„Az egésznek Sarolta volt a mozgatórugója. Érte volt minden. Az egész terv körülötte forgott. – Marosi meg sem próbálta tagadni, amit tett. Inkább úgy tűnt, mintha hencegne vele. – Azt akartam, hogy féljen, hogy jöjjön rá, hogy ő lesz a negyedik áldozat. Mindegyik áldozatnak fiatal, alacsony barna hajú lánynak kellett volna lennie. Kézenfekvő volt, hogy az első a követőim közül kerüljön ki. – „Követőknek" hívta a szektát, ami minden alkalommal ideges mormogást váltott ki a közönségből, amit mellesleg meg tudok érteni. – A második... másodiknak olyat akartam, akinek híre lesz. Mert be kell látnunk, hogy Katalin egy senki volt. De Reiter Sára egy finom művésznő. Ráadásul Sarolta látta aznap este a színpadon, tudtam, hogy ő lesz a legjobb. A harmadik áldozatnál történt egy kis malőr. Nem Ábelnek kellett volna meghalnia, de sajnos muszáj volt megtennem. Eredetileg Ginát szemeltem ki... – Ahogy ezt mondta, rám mutatott, és az újságírók felém fordultak, de akkor nem érdekelt. – Tökéletes lett volna. Saroltának soha nem voltak barátai rajtam és Ginán kívül, magányos lett volna... de fél siker, hogy Gina így is használhatatlan lett.

– Mi történt Ábellel? – kérdezte az ügyész, mert...

... mert még azóta sem találták meg a holttestét.

– Nem tudom. Bélát és Csabát utasítottam, hogy végezzék ki, de ahogy látom, egyikük sincs ma itt, hogy megkérdezhetnénk őket a részletekről..."

Az ítélethirdetés szörnyen hosszú volt, többször kellett szünetet tartani, miközben a bíró azokat a vádpontokat sorolta, mikben bűnössé nyilvánították Marosit.

Azt mondta, hogy ha a magyar jogrend ismerné „szerelemféltésből elkövetett terrorizmust", abban találná bűnösnek a fiút, így „csak" „bűnszervezetben elkövetett sorozatgyilkosság, többrendbeli csalás, többrendbeli zsarolás..."

Saci nem volt bent a tárgyalás összes napján, csak amikor ő tanúskodott, és az utolsó napon. Rezzenéstelen arccal hallgatta végig a vádpontokat, és amikor a bíró kimondta, hogy bűnös, ő kezdett el először tapsolni, majd lassan az összes újságíró, és az egész közönség csatlakozott.

Amikor a tömeg elkezdett kiáramlani a tárgyalóból, Saci megragadta a karomat, valami olyasmit mondott, hogy ez kelleni fog a könyvedbe, majd magával rángatott a folyosóra, ahol a tömeggel ellentétesen a hátsókijárat felé vettük utunkat.

Éppen sikerült elérnünk Marosit, mielőtt a tolókocsiját felgördítették volna a rabszállítóra, ami a büntetés-végrehajtás Kozma utcai Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetébe, majd onnan a siófoki intézetbe viszi majd.

– Csak nem hiányzom máris? – kérdezte, de a régi, jól ismert modorát beárnyékolta, hogy a törött állkapcsa miatt nem kicsit selypített.

– Csak azt akartam mondani, hogy tévedtél. Élek, te viszont lebénultál és örökre a siófoki intézetben fogsz rohadni! – Barátnőm egyébként nem volt agresszív alkat, de Marosi akárkit ki tudott hozni a sodrából (bár azt hiszem, ezek egyike sem újdonság). Akkor felmerült bennem a gyanú, hogy Saci örül, hogy Marosi életben maradt, mert így van kit cseszegetnie (rajtam ívül persze).

– Az „örökre" csak annyit jelent, hogy hosszú időre. A meccset talán megnyerted, de a bajnokság az enyém lesz.

– Még mindig azt hiszed, hogy ez csak egy játék? Sebaj, Siófokon, remélem, ezt is kikezelik belőled.

– Hát nem bízol bennem, hogy kijutok? – mondta, majd a csuklójánál kezdett babrálni. Akkor vettem észre, hogy nem volt rajta bilincs - bár miért is lett volna, ha deréktól lefelé egyébként is megbénult a zuhanás miatt. Lecsatolta a karóráját, és Saci felé nyújtotta, barátnőm viszont nem akarta elfogadni, ezért a fiú egyszerűen leejtette a földre. – Azért még visszajövök.

Ezek voltak az utolsó szavak, amiket valaha hallottam Marosi szájából.

Végül én tettem el a karórát, de csak akkor néztem meg alaposabban, amikor visszaértünk Saciékhoz.

Az óra egy drága, Reichenbach márkájú karóra volt, finom bőrszíjjal. A számlapján körbe római számok voltak, két belső tárcsáról a napot és a hónapot lehetett leolvasni, egy ablakban pedig az évszám látszódott. A külső rész a belső számlapok között fogaskerékre emlékeztető minta volt, az óraszerkezet rozsdamentes acélból készült, a felhúzó és a hátlap színezüstből.

A hátlapjára két betűt véstek:
MI

– Ez mit jelent? – kérdeztem Sacit. – Talán „eljön még a MI időnk"?

– Túl sok romantikus regényt olvasol – mondta csipkelődve. Örültem, hogy jobb lett a kedve, mert ez azt jelentette, hogy végleg lezártnak tekinti az ügyet. – Az MI egyszerűen a monogramja, tudod, Marosi Imre.

– Áh...

– És hogy több ilyen butaság ne jusson eszedbe, kérem ezt az idióta órát! – azzal minden tiltakozásom ellenére elmarta a karórát, és az egyik lommal teli fiókja mélyére süllyesztette.