Már hajnalodott mikor ki lépett lakása ajtaján. Hűvös szél fúj ami bele kap a kalapjából ki logó vörös tincsekbe. Kicsit összébb húzza magán fekete kabátját, két kezét ajkai elé helyezi, s egy tölcsért formál velük és bele lehel. Mindig jobban szerette a hideget, mint a meleget, de ez most túl hideg. Talán csak a magányosság teszi ezt vele. Amióta nincs vele ő azóta magányosság övezi minden egyes napját. Kivéve a mai nap. Halloween napja az egyetlen alkalom, hogy láthatja őt.

     Fáradtan felsóhajt, s igyekszik minél hamarabb elérni a temetőbe. Minden egyes másodpercét vele akarja tölteni ameddig csak lehetséges. Ám, ez a nagy gyerektömeg szinte meg sem mozdul, de ha még is akkor egyfolytában neki mennek. Ő pedig mindig ideges ilyenkor, de tudja, hogy az év ezen szakaszában a gyerekek meghülyülnek. Most is éppen ahogy haladt előre egy kislány botlik belé. Hosszú barna haja két copfba van kötve, arca pedig ki van festve, mint egy bohócnak.

-Nagyon sajnálom.-kér bocsánatot a kislány. A kalapos férfi lassan elmosolyodik. Barna szemei, mosolyáról egyből kedvese jutott eszébe. Mintha csak őt látná kislány formában.

-Nincs semmi baj. Vigyáz magadra.-kalapját jobban fejére húzza, mintha ennyi elég lenne ahhoz, hogy eltakarja szomorú arcát. Túl fájdalmas emlékek jutottak eszébe.  

    Már besötétedett mire a temetőbe ért. A távolból zene hallatszódott, minden bizonyára valahol nem messze egy Halloweeni parti van. Vajon ők ünneplik a Halloweent? Azt a tigrist ismerve, úgy is rá vette Akutagawát, hogy öltözzenek be és adjanak cukrot a kölyköknek....

-Hol vagy már?-kezd el nyugtalankodni. Tavaly is ez volt. Minél több időd vele akar tölteni mielőtt vissza menne oda ahova tartozik. Ismét megakarja ölelni. Érezni akarja ölelő karjait maga körül, pont úgy ,mint régen. Amikor egy-egy szabadnapjukon az ágyban feküdtek, a tv-ben valami hülye sorozat ment, ők pedig csak feküdtek egymásba gabalyodva. De azok az idők nem jönnek vissza többet...

-Mindig itt leszek, ügye tudod?-hümmögve fordul meg. Keserű mosollyal néz a barna hajúra. Hirtelen feltámad a szél, a madarak elrepülnek, s varjúk kárognak. Körülötte pedig fa levelek táncolnak a levegőben. Lassan sétál kedveséhez, mintha csak attól tartana, hogy gyors lépteivel megijeszti a fiatalabbat.

-Végre itt vagy.-suttogja amint lecsendesül minden. Rohanni kezd, s amin célba ér a nyakába ugrik. Szorosan vonja magához ahogy kezeit a magasabbik tarkójára csúsztatja. Dazai kezei az alacsonyabbik derekán vannak, s hüvelyk ujjával lágyan cirógatni kezdi.

-Jó újra veled lenni. -suttogja a vörös fülébe. Leheletétől ki rázza a hideg. Olyan rég érezte ilyen közel magához őt. Túl rég volt már, hogy megérintette, hogy így tartja őt. -Hogy vannak a többiek?-váll el tőle. Mosolyogva le ül a földre. Sóhajtva teszi ezt szerelme is.

-Akutagawa olyan, mint mindig. Csak még jobban magába fordult. Végül is...  Felnézett rád. A tigris már kezd túl lenni az egészen.-a barna hajú hihetetlen mosollyal néz fel az égre. Nem látni a csillagokat, ez valahogy elszomorította.

-Köszönöm, hogy rájuk nézel néha-néha. Mond, te, hogy vagy?-ez volt az a kérdés ami a szívébe facsar. Mintha valaki most tépné ki a szívét. Sosem szerette amikor valaki ezt kérdezte tőle. Utálta. Mert csak emlékeztették rá, hogy mennyire hiányzik neki Dazai...

-Jól vagyok.Miattam igazán nem kéne aggódnod.-motyogja orra alatt. Dazai felé nyúl, megragadja állát, s kényszeríti, hogy nézzen rá. Nagyot nyel a másik könnyeiben úszó tengerkék szemeitől. Ezt a tekintetet akkor látta utoljára amikor részegen rá mászott...

-Annyira sajnálom Chuu~

-Ne hívj így!-kiabál rá, s eltaszítja kezeit. Elfordítja fejét, kalapját pedig jobban magára húzza. Pedig ő is tudja, hogy nem takarhatja el azt ami nyilvánvaló. Könnyei így is jól láthatóak, amint álláról lecsorog a földre. A barna hajú be harapja asló ajkát, s mindent újra gondol. Talán jobb lett volna ha azt nem kérdezi meg...

-Bocsánat.-hajtja le bűnbánóan a fejét. -Szeretlek.-Chuuya szemei kikerekednek. Olyan rég hallotta bárkitől is ezt a szót. A barna hajú magához vonja ismét. -Nagyon szeretlek.

-F-fogd be, Dazai.-mondja szipogva, mire a másik elvigyorodik. Még mindig nem érti, hogy a halál után is, hogy tud ennyire szeretni valakit. Bár, ugyan ez igaz Chuuyára is. Szinte a szívébe van vésve Dazai. -É-én is... Szeretlek.

-Tudom.-puszilja meg feje búbját, míg az alacsonyabbik morogni kezd.

      Semmi sem szomorúbb dolog a búcsúzás. Amikor úgy érzed muszáj kimondanod, hogy viszlát, de még sem megy. Tudod, hogy nem fogsz találkozni vele, épp ezért kell a búcsúzás, még ha nem is örökre szól. Fájdalmas. Épp ezért nem szerette Chuuya sem a búcsúzást. Inkább ellökte magától az embereket ha úgy érezte kezdenek közel kerülni hozzá. (Ebben az egészben egyedül Dazai volt a kivétel.)

        Ott állt Dazai sírja előtt ami neki hála mindig szépen festett a többi sírhoz képest. Szemeiből még mindig megállíthatatlanul folytak a könnyek. Hátulról pedig Dazai ölelte magához. Szótlanul álltak a sír előtt. Ki akartak élvezni minden egyes másodpercet.

-Jövőre ugyan itt?-kérdezi halkan, lehajtott fejjel. Szemei pirosak a sírástól, ajkai pedig remegnek. Hamarosan fel kell a Nap. A Nap felbukkanásával pedig ő eltűnik.

-Chuu~ Itt lenne az ideje, hogy tovább lépj.-a vörös gyorsan fordul szembe szerelmével, szemei pedig dühösen csillannak fel.

-Mond ezt ki még egyszer és megütlek!-kiabál rá, mire Dazai kényszeredetten elmosolyodik. Tudta, hogy nehéz lesz, de ezt már ő sem bírja tovább.

-Chuu~ Itt az ideje mennem.-mondja suttogva, mire az alacsonyabbik férfi szemeiben ismét könnyek gyűlnek. Utoljára akkor sírt ennyit, amikor Dazai meghalt.

-De én nem akarom, hogy elmenj. -egész testében remegni kezd. Kezei ökölbe szorulnak, ajkait egy vonallá préseli, lábaival pedig idegesen kezd el toporogni.

-Tudom, Chuuya.

-Miért tetted meg egyáltalán? Miért ölted meg magad? Pedig megígérted, hogy sosem hagysz el!-Dazai bűnbánóan hajtja le a fejét. Őszintén szólva arra számított, hogy vörös hajú társa meg fogja menteni. De nem tette...

-Éld tovább az életed, Chuu~

-El nem merj hagyni!!-kiabál, de már késő volt. Az éjszaka eltűnésével, ő is eltűnt.

Csak egy kis levél darab maradt utána, amelyben ez állt:

"Remélem tetszett a Halloweeni ajándékom. Remélem újra megtudlak ajándékozni, ha eljön a te időd is!!"

Tudom tudom, elég depisre sikeredett, de hát mostanában elég depis is a hangulatom... Remélem mindezek ellenére tetszett nektek ez a kis (ha mondhatom így) Halloweeni sztorim. Ha igen akkor vote és komment! :D

U.t.: Ha valakit érdekel, akkor ide linkelem azt a dalt ami rá vett arra, hogy ilyen sztorit írjak.

&list=RDeg65SbqmT0s&start_radio=1

Itt meg megtalálható a magyar coverje!!