"I lost a sister."

Harry sóhajtva nézett körbe a temetőben. Egész hűvös volt már, hiszen október 31-én jött el ide. Ez már négy éve szokása volt, amióta megtalálta ezt a helyet Hermione-val.
Bár tény, nem volt mindig egyedül, ugyanis a párja sokszor kísérte el. Hiába nem dúlt már háború, hiába volt már csendes az élet, a denevér nem hagyta becsapni magát. Tudta, hogy a megmaradt Halálfalók mind-mind az ő kedvese fejét akarja.

Harry csak megrázta a fejét erre a gondolatra, ugyanis Perselus nagyon aggódó és birtokló tudott lenni vele szemben. Sok esetben a kedvére való volt a helyzet, azonban egyes pillanatokban a falra mászott tőle és addig veszekedett az idősebb férfival, amíg már berekedt. Nem volt már egy gyenge gyerek, akinek mindig a nyomában kellett járni, nehogy megölesse magát. Már egy erős, független férfi, aki ugyan nem aurorként dolgozik, hanem mint gyógyító, de attól még nem szabad lebecsülni!
Igazából, ezért is volt most egyedül. A mai műszakja után egy kicsit később ért haza a bájital mesterhez, aki már a talárjában járkált fel és alá a nappaliban, azon gondolkodva, hogy elindul keresni fiatal szeretőjét. Ez pedig az amúgy is fáradt Harrynek egyáltalán nem tetszett és nem volt ínyére.

"- Nem kellene ennyire túllihegni azt, hogy tizenöt perccel később érek haza.

- Áruld már el, miért ne kellene aggódnom a testi épséged miatt, amikor még több fanatikus Halálfaló azért bujkál, hogy a fejed vegye a mestere halála miatt?

- Mondjuk, mert meg tudom védeni magam? Nagyszerű tanárom volt...

- Persze - horkantott fel erre Piton, olyan ironikus képpel, ami kihúzta Harrynél a gyufát.

- Rád gondoltam! Most elmegyek anyámék sírjához, de addig ne merészelj a szemem elé kerülni, amíg nem fogod fel, hogy így nem élhetünk!"

Most pedig itt volt. A temetőben, üres kézzel. Túl ideges volt ahhoz, hogy bármi virágot vegyen, pedig szeretett friss virágokat hozni anyjának, nem pedig varázsoltakat. Biztos volt benne, hogy az apját semmi ilyesmi nem érdekelné, hogy vágott vagy varázsolt virággal állít ide. Mégis, az anyjának örömet akart okozni.

Azonban hatalmas meglepetés érte, mikor a sírok között lavírozva elérte szülei nyughelyét.
A sírkő körül ki volt gazolva, el volt takarítva és még a márvány követ is valaki gondosan lemosta. Ez ugyanis nem lehetett az a rend, amit ő a születésnapján hagyott itt Perselus-szal.
Mikor letérdelt vette észre a liliom csokrot, és az abba fűzött képeket.
Képeket, amiket sose látott, pedig őt magát ábrázolták.

Még kisbaba korából, ahogy Dudley mellett ül egy takarón. Vagy sír, vagy nevet.
Öt évesen, amikor mosogatni kezdett, mert ráparancsolt a nagybátyja.
Amikor a kertben gyomlált, és a nagybátyja kiadott neki egy pohár vizet, mivel a szomszédok látták, hogy két órája a tűző napon dolgozik. Akkor olyan hálás volt...
Ahogy alszik a matracán a lépcső alatti gardróbban. Magához ölelve egy rongyos mackót, amit Dudley kidobott. Azt sose vették el tőle.
Mikor izgatottan várta már, hogy elérkezzen a pillanat és eljusson a Roxfortba, ott a kis gardróbban húzta a rublikát a elcsent naptárba.
Amikor másodikban megkapta Dudley másik szobáját, és rácsodálkozott az ágyra, és a holmijára...
De voltak ott még számos más képek is. Minden róla készült, az életéről, ilyen apró, de fontos pillanatokról, amelyeket egy szülő is szívesen látna, vagy nézegetne, mikor már idősebb a csemetéje.

Értetlenül térdelt a sárban, ahogy a képeket szedte össze, amelyeknek a létezéséről se tudott. Soha nem készült róla fotó Dursley-éknél. Őt ott nem vették ember számba, ezért is lepődött meg, mikor ötödik évét kezdve ugye a dementor miatt ki akarták dobni. Petunia néni viszont biztonságban tartotta ott maguknál. A koloncot...

Az egyik kép viszont nem róla készült, de még csak nem is Dudleyról. Az az anyját és Petunia nénikéjét őrizte meg az általános iskola elején. Fogták egymás kezét, mosolyogtak. Igazán látszott ezen a képen, hogy ez a testvérpár szereti egymást. Törődnek egymással, még a ló fejű néni is.

Annyira különös érzés fogta el, hogy inkább megfordította a képet. De bár ne tette volna meg!
Ugyanis a hátulján egy pár szavas üzenet állt. Nem neki, hanem Lily Potternek. A nőnek, aki nem csupán egy anya volt...

Húsz év óta is hiányzol, Lily... P. D.

- Elvesztette a testvérét... - nézett maga elé Harry. Azok a szavak most csengtek vissza a fülébe igazán. Elvesztette Petunia nénikéje a húgát. Az egyetlen testvérét. Az egyetlen vérrokonát, akije még megmaradhatott volna a szülei halála után. Akire feltétel nélkül tudott volna támaszkodni, minden gyűlölet és sérelem ellenére.

Nem foglalkozott már semmivel, a csokor liliomot visszaejtette a sír mellé, míg a képeket rezignált állapotban tömködte a zsebei rejtekébe.
Nem is igazán tudta megmondani, hogyan jutott haza.
Haza...

Már csak a nappaliban fogta fel, hogy valóban otthon volt. A közös otthonában, amelyet Perselus Pitonnal alakított ki.

Nem volt hatalmas egyik helyiség sem. Főleg, mivel Piton továbbra is az iskolában tanított. A konyhában közösen főztek általában vacsorát, vagy reggelit, attól függően, hogy Harry milyen beosztással dolgozott. Volt, hogy hajnalban ért haza, fáradtan. Általában addigra Piton már felkelt és reggelit készített neki. Nagyon ügyelt arra, hogy a fiatal szeretője ne szenvedhessen hiányt semmiben.

A nappali apró volt, csak egy kanapé és ég, fotel a kandalló előtt, meg egy ocsmány szőnyeg - griffendéles színei miatt nem is értette Harry, hogy választotta meg ezt Perselus -, de arra pont megfelelő lett, hogy az üveg dohányzóasztal rákerüljön.

Volt még a lakosztályukban egy dolgozó szoba Pitonnak és egy hálójuk. Ez pedig bőven elég volt.
Tekintetével újra bejárta az összes pontját a lakásuknak, és csak ekkor vette észre a kandalló mellett ácsorgó, őt vizslató szerelmét.

Harry azonnal odalépett hozzá és szorosan ölelve fúrta fejét Perselus talárjába.

– Ne haragudj, kérlek.

– Történt valami? Megsérültél? – vált aggódóvá a bájitalok mestere, miközben összefonta karjait a fiatal férfi teste körül. Valójában nagyon aggódott érte mióta csak újra eltűnt a szeme elől. De nem mert utána menni, ugyanis ismerte már annyira Harryt, hogy tudja milyen temperamentumos tud lenni.

– Most értettem meg... Mit jelent egy testvér.

– Harry? – kérdezte teljesen értetlenül Piton. Pedig ő aztán általában mindent felfog! De egyszerűen nem tudta hova tenni ezt.
Kedvese végül csak megrázta a fejét és egy halvány mosollyal ajándékozta meg.

– Sajnálom, hogy aggódtál értem. Máskor küldök egy patrónust, hogy tudd rendben vagyok. Menjünk aludni.

– Megijesztessz!

– Nem szoktál félni, te egy bátor mardekáros vagy – cukkolta őt Harry Potter, amiért általában a férfi bosszús szokott lenni. Most mégis inkább csak megcsókolta ezt a makacs fiatalt és elindult vele a háló felé.

– Majd egyszer meséld el.

– Majd egyszer elmesélem.

Aznap este olyan szorosan bújt hozzá Pitonhoz Harry, mint még talán soha. A képek pedig ott pihentek a talárja zsebében.
Igen, egyszer mindent megmutat Perselusnak. De az még nem most lesz.