-Pinku!-kiáltottak fel négyen.
-Mi van?-nézett a többiekre a szőke a toronyház tetőjén állva.
A toronyház volt úgymond az otthonuk. Egy víztározóból lett kialakítva, még az első itt töltött évükben. Persze, sosem értették, mit keres egy ilyen dolog a hegy tetején, de különösebben egyiküket sem érdekelte. Fontosabb dolog volt figyelni a dátumot.
-Mássz le!
-Miért?-nézett barátaira Purupuru.
-Tudod te milyen nap van?-kérdezte Kuro.
-Pétek 13!-kiáltotta Kasshoku.
A lány elgondolkozott, majd tágra nyílt szemekkel belekapaszkodott a villámhárítóba. Senkinek nem volt kedve újrakezdenie az évet. Rémülten a többiekre nézett, akik csak egy megvető pillantás kíséretében arrébb vonultak.
-Most itt hagytok?!
-Miért ne?-röhögött Arubino, majd egy kis tasak valamit elővett és megszagolta.
-Drogos hülye! Senki más nem segít?
-Bocs, de per pillanat meg kell próbálnom nem megölni magam.-kiáltott fel hozzá Aka, az öngyilkos hajlamú.
-Kasshokuuuuuuuu!-vinnyogott hiába.
-Nekem is dolgom van. Sok sikert!-mosolygott a lányra.
-Nekem meg nincs hozzá kedvem. Próbálj meg nem meghalni...-sóhajtott Kuro.

Szép barátok... Tulajdonképpen nem is barátok, csak elviselik egymás jelenlétét. Amikor felébredtek a virtuális valóságból, egyetlen egy családtagjukat sem ismerték, csak egymást látták, ahogyan kiszöknek a hatalmas épületből...együtt. Semmi emlékük nem maradt. Valamit valamiért...

Arubino megtorpant. Fülelni kezdett, majd forgolódott.
-Mégis mit csinálsz?-nézett rá furcsállóan Aka.
-Kuss...
-Héka! Te ne beszélj velünk...
-AZT MONDTAM KUSS LEGYEN!

Hallott valamit, amit a többiek nem. Hiába, neki volt a legjobb hallása mindközül. Ez lehetett a múltja miatt is. Néha alvás közben különös képek villantak fel a régi világról. Egy hatalmas fadoboz, előtte fekete-fehér valamik, amikhez ha hozzáért hangot adtak ki. Két kézzel játszotta a szebbnél szebb dallamokat. Olyan is volt, hogy a fején lévő dologból szólt ugyanez a zene a fülébe, csak egy kicsit gyorsabban, meg hogy valami Beethovent is nagyon szeretett. Egy személy, az biztos, de ki? Egy távoli rokon? Vagy a szüleinek az ismerőse, aki előtt mindig jól kellett viselkedni ha átjött, mert vendéggel udvariasan kell bánni? Ki tudja...

-Ti nem...?
-Mi nem?-kérdezte Purupuru leordítva a ház tetejéről.
-Erre...-mondta, majd megindult egy irány felé.
Először még csak sétált, aztán egyre közelebb ért a hang forrásához és begyorsított. Már sprintelve haladt a romos házak között a belváros utcáin, amikor...
-Hahó!-hallottak egy halk kiáltást.
-Mi a...?!-nézett a fehér hajú lányra Kasskoku, aki csak bólintott, majd még közelebb ment a hang irányába.
Lassan haladtak előre, szinte már csak álltak, amikor meglátták a zaj forrását. Egy kb 160 centi magas,(lófarokban) fenék alá érő koromfekete hajú, velük egykorú kamasz lány állt az út közepén. Két ősz tincse volt, amelyből az egyik az arcába lógott, a másikat pedig belefogta a copfjába. Rövidnadrágot és egy vállat nem takaró megviselt pólót viselt, ami alól tökéletesen kilátszott fekete trikója és a bőrét borító horzsolások. Mezítláb sétált, cipőjét a kezében vitte, mivel már nagyon feltörte a bokáját és lábujjait. Első ránézésre semmi ijesztő nem volt a megjelenésében, ám amikor megfordult, látni lehetett, hogy egy nagyon különös fegyvert cipel a hátán. Egy kaszához lehetett volna hasonlítani, aminek az éle úgy volt kialakítva, mint egy fűrésznek.
-Halihó...!-kiáltotta magas kicsit őrültes hangon, amitől még ők is megborzongtak.
-Most mi legyen?-nézett a többiekre Aka.
-Szerintem én odamegyek, bemutatkozom, körbevezetem, ti meg leszeditek a tetőről Purupuru-t, mert ahhoz képest, hogy péntek 13 van, eléggé összeszedetlenek vagyunk.-válaszolt egyszerűen Arubino.
-Miért nekünk kell elintéznünk Pinkut?
-Csak mert én azt mondtam. Amúgymeg én vagyok most az egyetlen használható lány a csapatban, szóval...-intett a többieknek.
És... egyedül volt. Vagyis... itt az a másik csajszi, de... Biztos jó ötlet ez? Lehet, hogy amint meglátja, azonnal levágja a fejét, vagy halálra veri, de még az is megtörténhet, hogy ijedtében elfut egy random irányba, aztán soha többet nem látják. Bizonytalan ez az egész...
Arubino befutott egy rozsdás autó mögé, hogy onnan figyelje tovább a lányt. Megfogott egy követ, amit az út szélén talált, majd közvetlenül a másik lábai mellé hajította. Nem ijedt meg, csak felvette a darabkát, majd mosolyogva körbenézett.
-Merre vagy?-kérdezte felvont szemöldökkel.
-Titok!-kiáltott vissza az albínó.
-Hát... Mostmár nem az.-haladt a lány a hang irányába.
Érdeklődve benézett a kocsi mögé, majd vigyorogva leült új barátja mellé. Levette a kaszáját, majd lerakva maga mellé simított végig a pengéjén. Megvágta az ujját, de mintha semmit sem érzett volna az egészből, folytatta a műveletet. Elért a hegyéig, majd megálltak ujjai.
-Mizu?
,,Ez mégis milyen kérdés?'' arccal nézett Arubino az idegenre. Aztán válaszolt:
-Semmi... Poénból jöttem ki a zombik közé, hogy naponta húszszor meghaljak.-aztán eszébe jutott valami-Amúgy, te meg ki vagy és mit keresel itt?
A lány felnevetett. Az egész utca visszhangtól zengett. Olyan jóízűen tette mindezt, mintha nem lennének egy apokalipszis kellős közepén úgy, hogy közben nap mint nap újra és újra meghalnak.
-Az a poén, hogy egyiket sem tudom.
-Akkor mondom én. Arubino vagyok, tizen...-itt számolt egy keveset-...tizennégy éves. Rajtam kívül még ott vannak a hegytetőn négyen. Kasshoku, Purupuru vagy Burondo, Kuro és Aka. Nem nehéz megjegyezni, hajszínt kell csak nézned és tudnod kell ezeket japánul, de nekünk alapból volt valami tudásunk belőle. Amúgymeg valamiért folyékonyan beszéljük a magyart. Lehet, hogy még az előző énjeink tanultak különböző nyelveket. Mindegy, a lényeg, hogy akkor neked is kell egy név...
Az idegen gondolkozásba kezdett, de egy kis időre megtorpant.
-Miért nem lettél Shiro, azaz fehér?
-Eredetileg így hívtak volna, de mondtam, hogy ez túlságosan emlékeztet arra, hogy albínó vagyok, ezért rátettek egy dupla lapáttal és Arubino-nak kezdtek nevezni. Neeem volt idegesítő...-mondta szarkasztikusan.
Ránézett a másikra, akinek két ősz tincs virított a hajában.
-Shiro...

Shiro-fehér