Oroszország, Szentpétervár:

-Utoljára kérdezem... ki kicsoda?!-nézett a két lányra az osztályfőnök.
-Ira és Kira. Kik mások lennénk?-mosolyogtak az ikrek a nőre.
Imádták megtéveszteni az embereket. Sokszor nézték végig, ahogyan becsapnak valakit, majd miután a személy rájön, hogy mi történt, még azután sem találja a megoldást.
-Felettébb szórkoztató ma tanárnő.-nézett rá kerek szemekkel az egyik iker.
-NEM SZÓRAKOZÁS CÉLJÁBÓL VAGYOK ITT!
-Az lehet, de mi igazán jól érezzük magunkat.
A nőn már látszott, hogy elege van az egészből. Legszívesebben azonnal, gondolkodás nélkül kisétált volna az osztályból, csakhogy ne kelljen még egy napot ezekkel a lányokkal töltenie. Felmondani nem akart, mert akkor nem lenne munkája, kirúgni nem lehetett őket, hiszen alapjáraton rendes gyerekek, a tanulmányik pedig messze meghaladják a társaik képességeit. Hajaj... de még mennyire!
Első osztályos korukban oldották meg a felső tagozatosok házifeladatait, de volt olyan is, hogy a gimisek kérték a segítségüket egy-egy harmadfokú egyenlet megfejtéséhez. Ám hiába voltak ekkora tehetségek, sosem vették fel őket egy magasabb szintű iskolába sem. Hiába kaptak rá ösztöndíjat, támogatást, ők mindigis csak egymás érdekeit nézték, és mivel egyik sem akart elmenni máshová, direkt elrontották a rájuk bízott feladatokat.
Egy idő után, már nem érdekelte a tanárt és úgy döntött, hogy fölösleges önmagát kínoznia. Az ajtóra nézett, majd a gyerekekre, megint az ajtóra...
-Elegem van...-suttogta maga elé a tanár majd kirontott az ajtón.
Az osztály egy emberként ugrott fel ujjongva a helyéről, mikor bezárult a terem.
-És most?
-Mi lesz?
-Ezek után nem kell nekünk tanár?
Így kérdezősködtek a gyerekek az ikrekre nézve, akik csak mosolyogva válaszoltak.
-Még nincs vége.-azzal kinyitották az ablakot és valami különleges szerkezetet kotortak elő a táskájukból.
-Az meg mi?-nézett rájuk egy kisfiú értetlen szemekkel.
A testvérek csak egy unott képet vágva tekintettek vissza.
-Az a lényeg, hogy végre szabadok leszünk!
-És senki nem fog nekünk parancsolni!
Majd az utoló mondatot együtt...
-És végre nem kell azokkal a hülye gátlásokkal élnünk és végre szabhatunk sajátos erkölcsöket és...-ám ekkor abbahagyták, mert látták, hogy ezt rajtuk kívül senki más nem érti-Ergo megszökünk.
Erre már az osztály többi része is rábólintott, viszont mindig vannak gyengébbek...
-Azt akarjátok mondani, hogy elmegyünk világgá?-nézett rájuk egy kislány hatalmas szemekkel.
-Így is lehet fogalmazni.
Szereltek valamit a már korábban elővett szerkezeten, majd az ablak rácsaihoz irányították.
-Kész vagy Ira?
-Még szép Kira!
Azzal vágni kézdték a vasdarabokat. Egyesével hullottak le a gondosan lakkozott parkettára a nagyobbnál-nagyobb rácsrészek, mígnem kilehetett férni az ablakon. Hatalmas vigyorral ugrott ki az ikerpár és azonnal futásnak eredtek volna, ha neki nem ütköznek egy fekete öltönyös embernek. Néhány értetlen pillantás után mosolyogva guggolt le a két elesett lány mellé.
-Hát ti?
-Mi...-kezdte az egyik.
-Igazából...-próbálkozott a másik.
A férfi ránézett az ablakrácsra, ami darabokban hevert mindelhol.
-Ti voltatok?
-NEM!-vágták rá egyszerre, amin csak felnevetett a férfi.
-Eddig mindegyik olyam kis aranyos volt. Nem akartok suliba járni igaz?-nézett rájuk kíváncsian.
Az ikrek bólintottak.
-És ha ott a programozás lenne a téma?
Erre már tapsikolva bólogattak. Mindennél jobban szerették a robotokat és a különböző számítógépes programokat.(Főleg, ha annak segítségével meg lehet szökni.)
-Hát, akkor beszélek az igazgatóval.-mondta, sarkonfordult és elment.
Egy ideig csak néztek maguk elé a lányok, majd végül Ira törte meg a csendet.
-Most akkor komolyan elmegyünk?
Kira semmit sem válaszolt rá, csak felállt és keresztbe tett kézzel nézt a földet, míg a másik az állát támasztotta.
-Nekem ez gyanús.-szólalt meg az idősebbik, azaz Kira-Mi értelme lenne annak, hogyha most elvisznek bennünket?

Majd meglátjátok...