Magyarország, Debrecen:

Vannak, akik azért sírnak, mert nincs telefonjuk. Vannak, akik azért sírnak, mert bántják őket. Vannak, akik azért sírnak, mert meghalt valakijük. De arra egyikük se gondol arra, hogy mi az igazi fájdalom. Amikor már semminek se látod értelmét és kiállsz a tető szélére, de még nem csinálsz semmit. Az az igazi fájdalom. Abban a szent pillanatban érzed magadon a legjobban, hogy milyen kis jelentéktelen porszem vagy a világon. Abban a szent pillanatban gondolod végig a cselekedeteid. Abban a szent pillanatban jössz rá, hogy a menny csak hasonlat a pokolra. Abban a szent pillanatban, amikor még nem félsz a haláltól és abban a szent pillanatban, amikor pedig már sírógörcstől szenvedsz. Vannak emberek, akik sohasem tudják meg milyen a fájdalom. És itt nem arról beszélek, amikor eltörik a karod, vagy beütöd a lábadat az ágy sarkába. Van, hogy a léleknek jut a több szenvedés.

Egy fekete hajú, fekete szemű fiú-névszerint Dániel-ült már vagy két órája a számítógép előtt. Nem online játékokkal foglalkozott, nem is csetelt. Tulajdonképpen kísérletet végzett. Már negyedszerre ütötte be unalmában a gépbe, hogy 0÷0, de még mindig nem történt semmi. Nagyon furcsának találta az egész világot, főleg azt ahogyan bizonyos emberek viselkednek. Mindigis azt hitte, vele van a baj, hiszen tudta magáról, hogy depressziós, viszont ez még így is fura volt.
-Fönt, fönt, lent lent, bal, jobb, bal, jobb, b, a, start...-suttogta maga elé a legelső dolgot ami eszébe jutott, majd beleverte a fejét a billentyűzetébe-Istenit, hogy sehogy se jó.
Felkelt, lecsapta a laptopot, majd rádőlt az ágyra. Felvette a fejhallgatóját, de még mielőtt belehallgathatott volna akárcsak egy zenébe is, ordibálást hallott a konyhából.
-KISFIAM! LEJÖSSZ VÉGRE VACSORÁZNI, VAGY ODADOBHATOM A KUTYÁNAK?
Dani csak unottan mordult egyet, majd felkelt és kirontott a szobájából.
-JÖVÖK!-kiáltott vissza anyjának.
Bebotladozott a helyiségbe, majd leült egy asztalnak kinéző valamihez. Apránként kanalazta a tojást, ami már enyhén kihűlt állapotban volt, de ez zavarta most a legkevésbé. Kinézett az ablakon, ahol látni lehetett az utcán elhaladó embereket és állatokat.

Egy nő éppen kutyát sétáltat...

Nagyon erősen összpontosított a személyre, de nem vett észre semmilyen különös dolgot. Fekete sapka, vörös kabát, farmer nadrág... még az arca is szinte tökéletesen kivehető volt. Pár pillanatig még figyelte, aztán folytatta a vacsoráját. Már a felénél járt, amikor egy aprócska, fehér színű kutya megrángadta a nadrágja alját.
-Mi van Lili?-nézett le a csöppségre-Ne tőlem kérj, nem én főztem.
Ám a kutya nem hagyta abba a nyüszítést. Dániel sóhajtott, majd miután meggyőződött arról, hogy nincs a közelben az anyja, egy falat szalonnát dobott le a döldre, amit a kisállat jóízűen meg is evett, majd egy vakkantás kiséretében távozott. A fiú fejcsóválva dordult vissza vacsorájához és végig nézett rajta.

Vajon milyen lehet, ha a való életben történik bug?

Kopácsolt valamit az asztalon, aminek talán semmi értelme nem volt egy átlagos ember számára, viszont a hatása annál érdekesebbnek tűnt. Egy kis idő elteltével az egyik húsdarab arrébb moccant, viszont azonnal vissza is állt a helyére. A fiú folytatta. Ugyan azt végigcsinálta háromszor és mindig ugyanaz történt. Igen, bugos a vacsorája. Megfogta a tányért és úgy ahogy van kiborította a szemetesbe.
-Na ma se alszok...-suttogta, majd bevonult a szobájába.

...

-KINCSEM! VENDÉGEINK JÖTTEK!-hallotta meg édesanyja nyivákolását Dani.
Szemforgatva kelt fel tabletje elől, majd bevonult a nappaliba. Egy fekete öltönyös férfi ült a kanapén. Először észre se vette, csak akkor emelte fel a fejét, amikor a fiú flegmán megszólalt.
-Mi kéne, ha volna?
Úgy támaszkodott az ajtófélfának, mintha egy teljes fal lenne, nem csak egy öt centi vastag faléc. Haja félig belelógott a szemébe, ezzel kényszerítve a gyerek kezeit arra, hogy eltűrjön pár tincset. A férfi a tiszteletlenség ellenére nem esett ki a szerepéből. Mosolyogva válaszolt.
-Ami azt illeti, Japánnak lenne szüksége RÁD. A célunk titkos, de egy különleges osztályt szeretnénk indítani és rajtad kívül még lesz négy lány és két fiú. Igazán megtisztelő lenne, ha...
-Na várjunk csak...-szakította félbe Dani a férfi mondandóját-Ha jól értelmezem, akkor azt mondod, hogy váltsak iskolát, költözzek ki egy másik országba, hagyjam, hogy összezárjanak hat, totál ismeretlen gyerekkel és mindezt egy olyan cél érdekében, amit nem ismerek?-mondta teljesen kiakadva, de ez még mindig nem volt elég ahhoz, hogy elege legyen a férfinak.
Teljesen kifejezéstelen arccal gondolkozni kezdett, majd egy halvány mosoly kíséretében folytatta.
-Pontosan.
Dániel felsóhajtott. Most komolyan ezt kell tennie?

-És az anyám beleegyezett?-kérdezte, bár tudta, hogy az anyját érdekli ez a leglevésbé.
-Már elmomduk neki a feltételeket, tudnivalokat és minden papírmunkát elvégeztünk, szóval jobb lesz, ha pakolsz.-azzal kiment a szobából és magára hagyta a fekete hajú fiút.

...

Már megint itt tartott. Újra meglátogatta a számára már jól ismert, elhagyatott házat, ami egy köpésnyire volt attól a háztömbtől, amiben ő lakott. Itt minden sokkal egyszerűbb volt számára. Eredetileg egy közösségi házat akartak volna ide építeni, de végül nem lett befelyezve. Ennek már vagy öt éve, szóval azóta már elég sokat omlott. Dani mindigis magához, vagy inkább a lelki állapotához hasonlította az épületet. Egy egykor lehetőségekkel és életerővel teli dolog, mely egy szempillantás alatt lett teljesen magára hagyva pont akkor, amikor a legnagyobb szükség lett volna néhány segítőkész emberre. Persze lehet, hogy akkor még voltak, akik foglalkoztak az üggyel, de mára már senkit sem érdekel még annyira sem, hogy megszabaduljanak tőle.
Most viszont igazából nem gondolkozni jött ide. Talán ez az utolsó alkalom, hogy lássa ezt a helyet, ezért szerette volna, hogy biztosan emlékezzen rá, akár tíz év múlva is. Még egyszer utoljára át akarta élni a fájdalmat, amit az üvegszilánkok okoztak. Látni akarta a lassan csordogáló vörös cseppeket és érezni akarta a kínt, ami olyan jó, régi barátja volt már. De legjobban még mindig azt szerette volna, ha vége lenne ennek az egésznek. Persze sose kapta meg a kegyelemdöfést, de ilyenkor végre egy pillanatra úgy érezte...
...mindjárt felszabadul, csak várnia kell.