Borzalmasan sokat gondolkoztam Jane és Alec ajánlatán. Ha elmennék egyik este hatkor Volterrába akkor könnyedén megoldódna minden. Csak egy kis bökkenőt fedeztem fel a zseniális tervben: a családom. Velük nem tudnám megtenni, hogy otthagyom őket örökre. Vagy ha nem is örökre akkor is nagyon-nagyon sok időre. És erre még nem voltam felkészülve.

Már több hét telt el a Jane-nel való találkozás óta, amikor végre valami más kötötte le a figyelmemet, ha csak egy kis időre is. Még egy levél, otthonról:

Kedves kislányom!

A jövő hét vasárnap meglátogatnánk téged az iskolában! A húgod és Apád is úgy döntött, hogy elkísér engem, így mindenki megy, az egész család. Hát nem csodálatos? Egy különleges kirándulást is tervezünk délutánra, de az úticél meglepetés Neked. Hidd el nagyon fog tetszeni! Csodás lesz, hogy végre együtt lehetünk

Nagyon várjuk már mindnyájan, hogy újra lássunk Téged, jövő vasárnap találkozunk!

Szeretettel ölel,

Édesanyád

Igen, Anyu, már én is várom, gondoltam magamban. A gondolataim egészen elkalandoztak, így észre sem vettem, hogy szinte olvashatatlanná gyűrtem össze az értékes levelemet. Mióta eljöttem otthonról egyszer se találkoztam a családommal, és be kell vallanom az utóbbi időben én sem erőltettem nagyon. Túlságosan lefoglalt a barátaim titka ahhoz, hogy másra tudjak koncentrálni. Többször is lemondtam a találkozásokat, és hárítottam a meghívásaikat. De most másképp lesz! Most nem mondom le, sőt! Kedves leszek, és viszonylag normális, nem mint az útóbbi hetekben!  Jó társaság leszek! Olyasmi mint régen!

Így hát izgatottan ébredtem anyuék látogatásának reggelén. Kiugrottam az ágyamból, és nem a szokásos unalmas ruhámat vettem föl, hanem egy színes, virágosat. Hát ez is messze áll a mostanában hordott ruháimtól de mára ez a tökéletes, nem pedig az unalmas fekete!

Mielőtt kiviharzottam volna a szobámból, még belenéztem a tükörbe: semmi nyoma nem volt az arcomon az elmúlt hetek gyötrelmeinek. Tökéletes! Gondoltam magamban, tökéletes!

Lefutottam a lépcsőn (közben párszor majdnem orra is estem) aztán pedig lélegzet visszafojtva álltam meg az ajtó előtt.

Sóhajtottam egyet, majd kiléptem a napfénybe. Rögtön megláttam a családomat, akik egy fa alatt feszülten várakoztak. Rögtön odaszaladtam hozzájuk, és minden illemre fittyet hányva szorosan magamhoz öleltem mindannyiukat. 

- Ellis! Annyira örülök, hogy végre látlak - puszilta meg az arcomat anya. - De várjunk csak! Most már sokkal jobban nézel ki - nézett rám vizslató szemmel. 

Nyilvánvalóan látszott rajtam a változás, mióta utoljára találkoztunk. Már nem voltam feketében, és nem úgy néztem ki mint egy élőhalott. 

Anyuéknak ugyan nem mondhattam, hogy mire fel van ez a nagy változás ( azért eléggé elcsodálkoztak volna, ha kijelentem nekik, hogy Jane és Alec vámpír lett).

- Egy kicsit összeszedtem magam -bólintottam komoran. - Attól úgysem lesz jobb, ha én halálrasírom magamat - mosolyodtam el halványan, mire anyunak könny szökött a szemébe. 

- Büszkék vagyunk rád kicsim, hogy valamennyire túl tudtál lépni a dolgon.

- Igen, Ellis - lépett oda hozzánk apu és  a kishúgom, a hat éves Mila.

- Akkor indulúúúnk - rángatta meg Mila anyu kezét.

- Persze, kincsem, megyünk már - mosolygott anya, és kézen fogva Milát elindult egy lovashintó  felé.

_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-

Több mint három órát utaztunk egy elsötétített hintóban. A nagy függönyökre gondolom azért volt szükség, hogy ne találhassam ki a titkos úti célt. Nagyon sokat beszélgettünk az út alatt, így az a három óra egy pillanatként repült el. Több hónapja nem találkoztunk, így volt mit megbeszélnünk, az már biztos. 

Amikor kiszálltam a szűkös hintóból majd' megvakított a nagy napsütés. Kinyújtóztattam az elgémberedett tagjaimat és várakozóan a szüleimre néztem, ugyanis egy város kapujában álltunk, és nem tudtam beazonosítani a helyet.

- Ez itt kislányom - mutatott körbe apa - egy valóságos gyöngyszem! A neve: Volterra!

Ahogy meghallottam a nevet görcsbe rándult a gyomrom. Volterra! A város ahova akkor kellene mennem, ha vámpír akarok lenni. Nem féltem attól, hogy Jane vagy Alec kiugrik az egyik ház mögül és átváltoztat, csak... Mi van ha a családom meglátja őket? Azt hogyan magyarázzuk ki?

Az egész városlátogatás alatt feszülten nézegettem körbe, gondolataim sokszor máshol jártak. A fogadalmam miszerint nagyon jó társaság leszek kezdett dugába dőlni. De minek kellett nekik pont Volterrába hozniuk? gondoltam bosszúsan. 

- Szép napot – szólalt meg egy hang a hátunk mögül. Mindannyian megfordultunk, és egy középmagas gyönyörű nőt láttunk. Erősen ki volt sminkelve, és a ruhája is feltűnő jelenség volt.

- Önnek is, hölgyem – szólalt meg anyám. – Miben segíthetünk? – kérdezte kedvesen.

- Ó, maguk semmiben, inkább én akartam felajánlani a szolgálataimat – mosolyodott el gyönyörűen. – Egy ókori palotát fogunk meglátogatni, egy turistacsoporttal, és még jöhetne pár ember. Esetleg lenne kedvük...? – nézett végig rajtunk bíztatóan.

- Hát, nem is tudom – kezdte Apám tétován – mennyibe kerül egy jegy?

- Ingyenes a kirándulás – jelentette ki a nő. Ezt egy kicsit gyanúsnak találtam, hiszen általában az emberek mindenből pénzt akarnak csinálni, és ilyen programért szívesen fizetnének a turisták. És különben is ez a nő nagyon fura... Voltak kételyeim, de amikor elindultunk a titokzatos látványosság felé, valahogy mind elmúltak, mintha nem is lettek volna soha.

A szüleim és a húgom örültek, hogy sikerült még egy ilyen érdekesnek ígérkező programot találni, és izgatottan beszélgettek, miközben én csöndesen sétáltam mellettük.

- Meg is érkeztünk! – kiáltott fel a kísérőnk.A kis téren ahol megálltunk már több család is várakozott. Mindannyiuk arcára szinte rá volt írva mennyire szerencsésnek érzik magukat, hogy pont ők lehetnek itt. – Heidi vagyok, jó napot! – intett körbe. – Most pedig rendeződjenek kettes sorokba és indulhatunk is – jelentette ki, mire én beálltam Mila mellé, és elindultunk. 

 Amikor beértünk a várba valami megmagyarázhatatlan feszültség költözött belém. össze- vissza forgolódtam, és úgy éreztem el kellene menekülnöm. De nem tudtam. És senki más sem. Én és Mila közvetlenül Heidi mögött mentünk, így minden szavát hallottuk. Érdekes dolgokat mesélhetett a kastélyról, de én semmit nem fogtam fel a magyarázatából. Ám egyszer amikor hátrafordult, hogy megnézze mind megvagyunk e, akkor jöttem rá a igazságra. Amikor Heidi szemébe néztem. Vörös volt, pont úgy mint Jane – é. És már azt is tudtam miért volt végig olyan rossz érzésem. Heidi vámpír, pont úgy mint jane és Alec! Miért nem gondoltam rá, hogy ahol van két vámpír ott lehet három is, Vagy négy? Vagy... sok? Teljesen kétségbeestem. Tudatosult bennem, hogy mindenki aki most ámulattal nézi a falakat, és vidáman beszélget belátható időn belül vámpírok tápláléka lesz. Én is. Mila is. A szüleim is. És az a kedves néni is, aki adott nekem egy cukorkát, és azt mondta a világ legszerencsésebb emberének érzi magát! Mi mind csak bábuk vagyunk. Akiket a vámpírok órák múlva már elfelejtenek. Akik csak egyek voltak a sok közül akit megöltek. 

- És most megmutatom a vár tróntermét! - mondta mosolyogva Heidi. 

És tudtam. Tudtam, hogy ott a trónteremben fog megtörténni. De kik várnak ott ránk? Sokan? Vagy alig páran? Jane és Alec ott lesz? Ha ott lesznek megpróbálnak megmenteni, vagy észre sem veszik, hogy kinek a vérét szívják? 

Teljesen kétségbeesetten gyalogoltam, és hirtelen megfogtam Mila kezét. A húgom meglepetten nézett föl rám, de nem ellenkezett, sétáltunk tovább. Sétáltunk tovább a halál felé. 

Heidi megállt egy nagy, kétszárnyas ajtó mellett, és kitárta. Mindenkit betessékelt, ő jött be utoljára, nyilván nem akarta, hogy bárki kihátráljon.

Amikor már mindannyian bent voltunk, sietve körbe néztem, de nem láttam semmi különöset.  Anyuék éppen a mennyezetet tanulmányozták, és ámultan néztek körül a teremben. Tényleg szép hely volt, de akkor más kötötte le a figyelmemet. Hol vannak a  vámpírok? Tévedtem?

Nem. Nem tévedtem. Egy borzasztó sikítás rázta meg a termet. Odakaptam a tekintetemet, és láttam, hogy Heidi egy fiatal lány nyakából szívja a vért. A lány csak sikított, de semmit nem érte vele, a nyakán a seb egyre mélyebb lett, láttam ahogy a ruhájának a válla is vörösödik a rácsorgott vértől. Mindenki a falig hátrált, talán kezdték megérten a dolgot, vagy azt hitték álmodtak. Vámpírok? Nem hibáztatom őket, hogy nem hittek a szemüknek. Először én sem hittem. 

Aztán amikor a lány a földre esett, egy pillanatra mindenki elkapta a tekintetét a rángatózó testről. Nyílt az ajtó - és már be is csukódott. Még egy csapat vámpír jött be a terembe. Az élen három borzalmasan idős férfi, mögöttük pedig a többiek. Rögtön megláttam Jane -t és Alec - et. A szívem nagyot dobbant: ők talán megmentenek. Tévedtem. Nem is vettek észre, csak rávetették magukat a hozzájuk legközelebb álló emberre.

Még mindig Mila kezét szorítottam amikor a mészárlás elkezdődött. Láttam ahogy megtámadják a szüleimet, hallottam anya sikítását, apa ordítását, könyörgését, de semmit nem ért el vele. Én magam mögé rejtettem Milát, mintha ezel meg tudnám védeni. 

A termet páztáztam, amikor égető fájdalmat éreztem a felkaromban, nem sokkal a vállam alatt. Odanéztem, és egy vörös tekintetű nagydarab vámpír szívta a vérem. Sikítottam. 

-  Menj! Mila, menj! - és csak sikítottam. Éreztem, hogy a húgom elengedi a kezemet de nem láttam, hogy hova ment. 

Éreztem, ahogy a fogak most a nyakamnál szakítják fel a bőrömet. 

- Jane! Ment meg! - sírtam kétségbeesetten. - Jane! Alec!

Éreztem, hogy valaki ellöki tőlem a nagydarab vámpírt. Alig láttam, de a hangból ki tudtam venni, hogy ki az.

- Jane! Jane, ments meg, kérlek, kérlek - nyöszörögtem. 

- Megmenteni nem tudlak, de tudok adni valami mást - mondta komolyan, a felkaromhoz hajolt, oda ahol a másik megharapott. És ő is megharapott.

Mit csinál? Azt mondta megment? Ne! Ne, Jane, mit csinálsz? Ne ölj meg, Jane!

Majd magukkal vittek az égetőlángok, hogy napokig perzseljék a testemet.

Zene: 

 Eleje: Ross Copperman - Holding On and Letting Go

 Vége: Powerwolf - Vampires Don't Die