Ébredés után Ganümédészt leverte a jeges verejték, mikor a megszokott pázsit helyett tarka selymek között találta magát, ám amint eszébe jutott, hogy hol van és ki is hozta ide, a pánikja csillapodott kissé. Az elrablás tényét nem enyhítették ezek az információk, de mégis egyszerűbb volt úgy megbirkózni a helyzettel, hogy legalább néhány részlet világos volt számára. Mégis reszketett s fogait összeszorította; legjobb lett volna azon nyomban menekülőre fogni a dolgot, ám az Olimposzról semmi módon nem szökhetett meg: ha az őröket és az egyéb hegylakókat ki is cselezi, isteni erő nélkül lehetetlen volt a különös hegyről levergődni.

Mihelyst koncentrálni tudott, egy alakra figyelt fel a szeme sarkából, aki a szobában tevékenykedett s megállás nélkül csacsogott, miközben ruhát készített elő, feltehetően Ganümédész számára. Serdült-fordult a tágas helyiségben, a hajából áradó mentaillat kellemesen kúszott a fiú orrába. Úgy döntött, a semminél mégis csak jobb volna megszólítani.

– Hogy hívnak, szép hölgyem?

– Corra vagyok – csilingelte a lányka.

– Mit tüsténkedsz itt? Ez nem Zeusz lakosztálya?

– De igen, és ő maga kért meg, hogy állítsak neked elő egy rend ruhát, mert a mai vacsorán az istenek pohárnoka leszel.

Erre Ganümédész ismét verejtékezni kezdett; hogy mit akar Zeusz?

– Corra, én nem tudom, pontosan hogyan kell egy pohárnok feladatát ellátni, és félek, nehogy feldühítsem az isteneket ügyetlenségemmel. Mi történik például, ha leöntöm valamelyikőjüket? Nem lehet, hogy valaki más csinálja? Csak volt az isteneknek eddig is pohárnoka! – Érezhetően rezgett a hangja a kétségtől, Corra viszont csak kedélyesen nevetgélt az arckifejezése láttán.

– Zeusz úr kifejezett kívánsága volt, hogy te legyél este a pohárnok, mert Hébé, aki eddig töltögette a nagyságosok poharait, most férjhez megy – csicseregte. – S egyébként sincs mitől tartani! Ennél sokkal rosszabb vétségekért is olykor csak átváltoztatják az embereket, nem hiszem, hogy ennél rád sokkal rosszabb várna – mosolygott úgy, mint aki nem is érzi egy ilyen büntetés súlyát – valószínűleg valóban nem érezte, Ganümédész viszont nem tartotta szép kilátásnak, hogy bogárként vagy faként élje le a hátralévő életét, ezért csak feszülten nyelt egyet.

– Mégis, nem tudnál valamiféle tanácsot adni?

– Nos... Ha szeretnél például Hébével beszélni, akkor valószínűleg a szobájában csinosítja magát, esetleg őt megkérdezheted. De nagyon tisztelettudó legyél ám, a kisasszony büszke arra, hogy az istenek legnagyobb urának és asszonyának a gyermeke. – Azzal a nimfa, jó kedélyéből mit sem veszítve sietősen elhagyta a szobát, hogy dolga végeztével visszaálljon nővéreihez mulatozni, a fiú pedig magára öltötte a kikészített ruhadarabokat; a sarutól kezdve a leveles fejdíszig minden passzolt hozzá.

Ganümédész nagyot sóhajtva tette be maga mögött az ajtót, amint a folyosóra lépett. A terv egészen addig kivitelezhetőnek tűnt, amíg csupán meg kellett kérdeznie Hébét, hogyan látja el a feladatát, ám abban a pillanatban, ahogy elhagyta a szobát, ráébredt, hogy bizony egyáltalán nem ismeri ki magát a kastélyban. Mégis hogyan keresse fel az isteni leányzót, ha még azt sem tudja, hogyan találjon oda hozzá?

Ganümédész legszívesebben a falba verte volna a homlokát önnön botorsága miatt; igazán megkérdezhette volna Corrát efelől is. Végső soron pedig megeshetett az is, hogy a fiatal istennő egyáltalán nem a szobájában tartózkodott, akkor pedig hiába az elővigyázatosság a nagy estélyre való tekintettel.

A folyosó végén az ifjú végül találomra kiválasztotta a jobbra vezető utat, másként nem is járhatott volna el. S ha másért nem is, azért hasznos lehetett a bolyongás, hogy a hatalmas kúria egy részét feltérképezze.

Olybá tűnt számára, mintha az egész épületet márványból faragták volna, a finom krémszínű és lágy égkékre mázolt építészeti elemek csodálattal töltötték el Ganümédészt. Egy pillanatra elöntötte a vágy, hogy ilyesféle pompában folytathassa életét, majd rögtön keserűség tolult a nyelvére, amint meggondolatlan kívánságának árnyoldalai is felrémlettek előtte.

Egy isten elrabolta – már megint. Ez az isten ráadásul ez alkalommal Zeusz volt, akinek szándékai homályosnak bizonyultak, és bármik voltak is azok, a fiatal férfi ellenszenvvel viseltetett mindahány iránt. Ellenszenvet érzett, ideges szabadságvágyat. Egyáltalán nem szeretett volna az istenek bábja lenni, akárhogy is alakult korábban Éósszal – az ő csábító mesterkedésének sem engedett volna ismét, ha visszatekerhette volna a párkák időfonalát az orsójukra egész addig, míg a titanisz magával nem ragadta. Nőttön-nőtt a dühe mindnyájuk iránt, ezen második alkalommal már nehezebben nyelte le, hogy úgy hányták-vetették, akár egy értéktelen diszkoszt.

Zeusz tervei egyébként sem jelentettek soha jót egyetlen halandóra nézve sem.

Mégis, félt az olimposzi nagyurak és -asszonyok dühödt átkaitól és féktelenségüktől, azt pedig ugyancsak nem kockáztathatta meg, hogy családjára is bajt hozzon; trappolva rótta hát tovább a csúszós márványpadlót, egyelőre elszántan keresve Hébé kisasszonyt.

Spontán döntött minden irányváltásról, abban reménykedve, hogy a megfelelő helyen köt majd ki, a kószálás azonban hosszasnak, a hatalmas épület végeláthatatlan labirintusnak érzett. Hamarosan csalódott morranást követően lassított. Kilátástalannak tűnt a helyzet, ezért lassabb tempóra váltott, sokkal inkább az elméjében lejátszódó képeket figyelve, mint a valóságot.

Hatalmas ablakok bocsátottak fényt arra az épületszakaszra, amelyben éppen sétált, jólesett neki a természetes világosság és az üveglapokon át közelinek tetsző kinti világ. Bár elmélkedései magukba szippantották, akaratlanul is felfigyelt a bársonyos gyógynövényillatra, majd pedig a folyosó közepén tornyosuló árnyékra. Értetlenkedve fordította körbe a fejét, mire gunyoros kacaj ütötte meg a fülét.

– Nagyon úgy látom, hogy el vagy veszve, halandó fiúcska. – A hang az ablak felől szólt, oda nézve pedig egy finom vonásokkal megáldott fiatalember bontakozott ki az éles fényáradatból. Leugrott a párkányról, sanda mosoly kíséretében állva meg Ganümédész előtt. Amaz hátrahőkölt a férfi közelségétől, csaknem a padlón kötve ki, még több kuncogást csalva elő a másikból.

– Ki maga? – zihálta. A büszke istenek egy ilyen kérdést halálos sértésnek is tekinthettek.

– Láthatóan elveszettnek érzed magad, és valószínűleg elképeszt, hogy lábad ezen a helyen jár, ez minden halandó természetes reakciója, ha valaha kiérdemlik, hogy itt kössenek ki. Mivel fivéreimmel és nővéreimmel ellentétben én ezt hajlandó vagyok tudomásul venni, mit szólnál ahhoz, ha felsorolnám, mely dolgok istenségeként tisztelnek, te pedig rájönnél a nevemre magadtól? Kevésbé venném zokon azt a faragatlan "ki magát?", ha bebizonyítanád, hogy rendes körülmények között tudod a nevemet. – A férfi szavaiból leplezetlenül sütött az álszerénység és a hamis együttérzés, Ganümédész mégis hálás lehetett, hogy nem átkozták el azon nyomban.

– Legyen hát, szeretném alátámasztani, hogy méltó vagyok a kegyességére – válaszolt annyira alázatosan, amennyire csak tőle telt mindazon belső viharok után, amelyeket az isteni méltóságok gőgje szított fel.

– Helyes! Ahogy azt ajánlatomból sejtheted is, igen nagylelkű isten vagyok, aki nem sajnáltam a verselés művészetével az egyszerű halandók életét megszépíteni, de még az orvoslás kényes tudását is a fejetekbe csepegtettem. Trója dicstelen történetét pedig talán magad is ismerheted; Parisz királyfi ügyetlen kezében én tartottam meg az íjat a mérgezett nyíllal, és sújtottam Akhilleusz sarkát végzetes lövéssel. Oh, szerencséjük a botor trójaiaknak, hogy hírnevemen csorba nem esett...

Ahogy az isten levegőt vett, Ganümédész megragadta az alkalmat, hogy közbevesse, mire jutott találgatásaiban.

– Helyesen gondolom, hogy Apollón isten áll előttem, uram?

Apollón először szúrós pillantással jutalmazta a férfit, ám a nevét hallva megenyhültek a vonásai.

– Helyesen gondolod, halandó ifjú. Ezek után úgy gondolom, illendő volna önmagad is bemutatnod, és felvilágosítani szerény személyem arról, hogyan is kerülsz jó apám kastélyába. Elveszettnek, de nem különösebben megszeppentnek látszol, ami meglehetősen egyedi reakció. – Ganümédész erre haloványan elhúzta az ajkát, de sikerült semleges hangnemben válaszolnia a kérdésre.

– Nevem Ganümédész, és voltaképpen magam sem tudom biztosan itt tartózkodásom pontos okát. Zeusz úr hozott ide sasmadár képében, ám a kérdésre, hogy miért tette ezt, csupán annyit felelt, hogy amikor eljön az ideje, meg fogom tudni. Mióta felébredtem, csupán egy nimfalánnyal volt szerencsém találkozni, aki szerint a mai estély során pohárnoki feladatot kell ellátnom; kétlem ugyan, hogy éppen ezért és éppen engem kellett volna idehoznia a főistennek. Éósz, a hajnal titanisza bizonyára nem veszi majd jó néven, hogy elrabolták a szeretőjét – húzta ki magát a fiú.

Apollón nem szabályozta az arcizmait, míg Ganümédész monológját hallgatta, ezért a fiú egész pontosan le tudta olvasni, mire is gondol éppen.

– Nos, fiú, Zeusz útjai kifürkészhetetlenek, ajánlom, hogy ehhez tartsd magad – húzta szép ívű száját sanda mosolyra az istenség. – Annak pedig valóban van értelme, ha Zeusz pohárnokává akar tenni téged: lánya, Hébé hamarosan frigyre lép Héraklésszel, híres, avagy hírhedt hőssel, így célszerűtlen volna, ha férje helyett továbbra is poharaink töltögetésével foglalkozna. Éósz pedig, meglehet, hogy a hajnal titanisza, mégis csupán egy közepesen fontos titanisz: ha Zeusz úgy kívánja, gond nélkül magával ragadhatja a szeretőjét. Egyébiránt pedig, ha értesüléseim helyesek, Éósz előszeretettel enyeleg más férfiakkal is; gondolod hát, hogy rózsás orcáját csupán neked fordítja szerelmes csókot kérni? Keríthet magának más pásztort és szeretőt, tízet is, ha úgy kívánja.

Nem szerette Éószt, de Apollón szavai mégis görcsösen az ifjú szívére markoltak; nem is sokkal korábban dühöngött a halhatatlanok léhasága és gőgje miatt, mégis, saját jelentéktelenségét újfent realizálni keserű élmény volt. Apollónt szórakoztatta az ifjú fanyar arcának látványa, ám mielőtt valamilyen egyéb csípős megjegyzést hozzáfűzhetett volna, Ganümédész kinyitotta a száját.

– Ha már egyszer így alakult, meg tudná mondani, hogy Hébé kisasszonyt merre találom? Meg szeretném kérdezni tőle, hogy pontosan hogyan is kell a pohárnoki feladatot ellátni.

Apollón kinevette.

– Ej, fiú! Süt az arcodról, hogy nagyon nem tetszik neked a helyzeted, s mégis milyen buzgón igyekeznél a kedvünkre tenni! Hahaha! Apámnak aztán van ízlése, meg kell hagyni. Aztán Hébét ugyan minek keresnéd fel? Hadd könnyítsem meg a helyzeted: soha nem remekelt különösebben, már ami a pohárnokságot illeti, s egyébiránt, meglehetősen kényes egy nőszemély. Nem járnál jól, ha most a szeme elé kerülnél: mindig úgy végezte a munkáját, mintha az aranygyűrű leeshetnék az ujjáról, mégis állítom, hogy... Nos meglehetősen goromba lenne veled, mert te örökölted meg a tisztségét. A feladatod pedig egyszerű: árgus szemekkel figyeled, hogy kinek ürül ki a borospohara, s amint lehet, újratöltöd. Lehetőleg ne önts ki semmit és ne beszélj túl sokat: akkor minden rendben lesz.

– Miért segít nekem? – Nem mintha Ganümédész nem lett volna hálás az isten patronáló szavaiért, de a lecke egyre intenzívebben égett bele a szívébe: egy istennek mindig vannak hátsó szándékai.

– Hát már jót sem cselekedhetek kedvemre? Azért csak vigyázz a szádra, ifjú, jobban tennéd, ha hálás lennél, amiért velem futottál össze, és nem, teszem azt, Hérával. – Ganümédész beleborzongott a gondolatba.

– Nos, mindenesetre köszönöm a jó tanácsokat. Úgy hiszem, ma még találkozunk később.

– Úgy legyen! És csak hogy tudd: a mézes bort szeretem a legjobban.

*

Néhány óra elteltével Ganümédész feszülten állt egy másik pazar csarnokban, mely étkezőül szolgált az olimposzi nagyoknak, kiknek nagysága mellett az ifjú igencsak csöppnyinek érezte magát. Az istenségek némivel magasabbra nyúltak valódi formájukban, mint emberi alattvalóik, önnön büszkeségük azonban még inkább fenségessé tette alakjukat.

A fiú feszélyezetten lézengett a nemes arcélek és izzó tekintetek kereszttüzében. Igazság szerint ha kissé fel tudott volna engedni, ráébredhetett volna, hogy valójában nincs mitől tartania, s hogy a halhatatlanok egymás között egész fesztelenek, sőt komolytalanok tudtak lenni. Ő maga azonban képtelen volt feloldódni, görcsösen komolyan vette a rábízott feladatot.

A vacsora kezdetén Ganümédész meghúzódott a fal mellett, mivel egyáltalán nem kívánta magára felhívni a figyelmet. Az első percekben tanulmányozni kezdte az istenek modorát, ám megfigyeléseiben nem jutott sokra, minthogy Dionüszosz pohara seperc alatt kiürült, a fiú pedig már ugrott is, hogy újratöltse. A mámor ura felvont szemöldökkel, de jókedvűen vizslatta az ifjút.

– No, nem gondoltam volna, hogy Hébé ilyen hamar pótolva lesz! Aztán csak ügyesen azokkal a kancsókkal, nehogy egy csepp is kárba vesszen – heherészett az isten, Ganümédész pedig azon tűnődött, hogy vajon Dionüszosz képest egyetlen pohártól spicces állapotba kerülni, vagy nem ez az első pohár ital, ami lecsúszik a torkán. Utóbbi lehetőség sokkalta valószínűbbnek tűnt. Megszólalására mindazonáltal mindenki felfigyelt az asztal körül, így tucatnyi szempár vizsgálta kíváncsian az újdosnült pohárnokot. Az ifjú zavartan hátrált néhány lépést az asztaltól, az italos kancsó fülén elfehéredtek az ujjai.

Ekkora az asztal felbolydult, akár egy addig álmatag méhkas s élénk beszélgetésbe és kérdezősködésbe kezdtek mindahányan. Egyedül Apollón és Zeusz nem szólaltak meg: előbbi szemét forgatta, utóbbi pedig sanda mosollyal figyelte a feszült fiút. Ganümédész mindenkit, de leginkább azt a kettőt gyűlölte abban a pillanatban.

Héra a szeme sarkából lesett férjére, kinek szótlansága szemet szúrt neki.

– Benne van a kezed, Zeusz? Ki ez a fiú? Hogy kerül ide? – sziszegett az istenasszony.

– Hogy lenne már benne? – kuncogott szórakozottan a főisten.

– Akkor mégis ki hozta ide ezt a satnya halandót? – Zeusz vonásai a satnya szó hallattán megkeményedtek.

– Hallgass. Valaki kell Hébé helyére.

– Egyáltalán milyen alapon veszed el a lányodtól a nemes tisztséget, amit betöltött?

– Eszednél vagy, asszony? A lányod jóformán táncot lejtett örömében, mikor megtudta, hogy azzal, hogy Héraklész hitvese lesz, megszabadul ettől az "unalmas és haszontalan" munkától. Gyorsan kerítenem kellett valakit, aki átveszi a feladatait.

– Szóval mégis benne van a kezed! Mit tagadod? – ragadta meg Héra Zeusz szavai közül azokat, amelyekkel kapcsolatban még igaza is lehetett; Hébét felhozni valóban meggondolatlan érv volt, ám keserű lett volna beismernie a tévedést.

– Tudtam, hogy így reagálnál – sóhajtott Zeusz. – Mindenből akkora ügyet csinálsz, mintha legalábbis Kronosznak adtam volna irgalmat. – Erre Héra csupán tátogni tudott, majd dühösen asztalszomszédjához fordult, hátha abban partnerre talál az új jövevény kritizálásában.

Eközben a jelenlévők többsége elvitte tekintetét a fiatal pohárnokról, ám a tény, hogy Hébét lecserélték, változatlanul téma maradt az asztalnál, ahogy az is, hogy kiféle-miféle lehet az új fiú. Ganümédész egy darabig nem is igen merészkedett az asztal közelébe, csupán amikor hangosabb morgolódások is megütötték a fülét az üres kelyheket illetően, akkor közelített ismét. Démétérnél kezdte, aki biztató félmosolyt küldött felé, ám amikor ő maga is megeresztett volna egy kis mosolyt, lelocsolta borral az istennőt. Azon nyomban szabadkozásba fogott, miközben innen is, onnan is gunyoros kacaj harsant.

– Mit nevettek? – dörögte Démétér, Ganümédész pedig meg volt győződve, hogy a felbőszült istennő átkot szór majd rá. – Mi olyan mulatságos abban, hogy szegény fiú kiönt egy kis bort? – törölgette meg tunikáját egy asztalkendővel. – Hébé talán nem locsolta össze-vissza az italt, s vágott még pofákat is mellé? Őt nem nevettétek ki.

Minden hang elült a teremben; Ganümédész zihálása szinte zajosnak tetszett a némaságban. Hálás pillantást vetett a természet istennője irányába, majd mikor ismét, ezúttal baleset nélkül teletöltötte a poharát, halkan köszönetet mondott a nőnek, aki csak kedvesen megszorította a vállát. Különös módon az istenek nem álltak bele Démétér vitájába, ám a feszültség akármikor lángra lobbanhatott még úgy is, hogy a kedélyes társalgás zavartalanul folytatódott.

Ganümédész továbbra is meg-megremegett miközben kiszolgálta a vendégeket, ám egyre kevésbé érezte úgy, hogy bármelyikőjük is vele foglalkozna. Valamelyest sikerült megnyugodnia, ám ekkor egy éles hang kizökkentette.

– Milyen pohárnok az olyan, amelyik nem veszi észre, hogy valaki szomjazik? – rikácsolt Aphrodité; Ganümédész meglepődött a hangján, mivel sokkal bársonyosabbnak képzelte. Azonnal az istennő mellett termett, hogy pótolja a kifogyott italt, s miközben töltött, valami hangosan csattant a hátsóján. A meglepetéstől és a csípő érzéstől ismét kilögybölte a bort, s meghökkenve tekintett le Aphroditéra.

– Mit bámulsz, mint valami bugyuta borjú?

– Miért vágott rá a fenekemre?

– Nyilván mert ostoba halandó vagy, és ennyit sem értesz.

Ganümédész zavartan hátrált egy lépést, miközben az istennő grimaszolva felemelte a nedves kupát; belekortyolt, majd fintorogva a padlóra öntötte az italt.

– Hozz másikat! Ezt a fajtát gyűlölöm. – A fiú gyomrát kellemetlen görcs tartotta fogva, de elszaladt, hogy másik, érintetlen kancsót hozzon. Mikor visszatérve tölteni készült, Aphrodité rácsapott az üvegre.

– Ezt sem tudod? Az újonnan hozott borból először a pohárnok iszik, hogy ellenőrizze, nem mérgezett-e.

– Adjon akkor egy kelyhet.

– Hogy mondod?

– Adjon valamit, amiből innom lehet. Számomra nem terítettek ennél az asztalnál, így nincsen mibe, italt tölthetnék magamnak. Annak pedig, úgy vélem, nem örülne, ha egyenest a kancsóból innék, mivel egy ostoba halandóval nem szívesen osztaná meg az italát.

Aphrodité eltátott szája és összeszűkült szeme elárulta: nincsen hozzászokva ahhoz, hogy visszabeszéljenek neki, Zeusz arca viszont mintha felélénkült volna, ellentétben mindenki mással, akiknek mimikája sokkal jobban hasonlított a szépség istennőjéére.

Végül Aphrodité összezárta a száját. Felkapott egy fürt szőlőt, összeszorította körötte a markát, mire a gyümölcs pohárrá változott. Az ifjú felé nyújtotta, aki félig öntötte borral, majd megfontoltan belekortyolt. Az istennő különös módon elégedett arccal figyelte minden mozdulatát.

Miután Ganümédész jelentette, hogy az ital jó minőségű, megtöltötte Aphrodité poharát, majd félreállt. Alig néhány perc telt csak el, mikor látása elhomályosult. Akármennyit hunyorgott, nem sikerült tisztán látnia, s mintha a terem is körbefordult volna a talpa alatt. Igyekezett a falnak támaszkodni, s nem térdre rogyni, még ha sokkal biztonságosabbnak is tűnt volna összekucorodni a földön. Az sem segített a helyzetén, hogy ekkorra minden vendég feltápászkodott az asztal mellől, s beengedték a szatírokat és a nimfákat is egyaránt: kezdetét vette az igazi mulatság. Ganümédész elejtette a borosüveget és a tenyerébe temette az arcát.

Lassanként mintha csillapodott volna a rosszullét, s elkezdte felfogni a világot maga körül: a lábászárára ragadó alkoholtól kezdve a mulatozó tömegen át a két finom kézig, amik a csuklójára kulcsolódtak, s határozottan elhúzták az arca elől.

Aphrodité mosolygott rá, s mosolya igen szelídnek tetszett. Az istennő arca egészen más megvilágításba került: szemében mintha csillagok ragyogtak volna, orcáit pedig élénkvörös pír árnyalta be. Göndör hajzuhatagából virágillat áradt, s miközben a fiú felé hajolt, halvány mellkasa szinte ragyogott az félhomályban, ami kettejük között keletkezett. Aphrodité kétségtelenül gyönyörű volt, ám a fiú valahogy még ragyogóbbnak látta, s alig értette az alig valamivel korábban lejátszódott közjátékot. Az istennővel minden a legnagyobb rendben volt, s bizonyára ő viselkedett faragatlanul.

– Velem te nem fogsz szórakozni, szépfiú. Nem fogsz sem visszabeszélni, sem bután nézni, amikor megérintelek, világos? Megtiszteltetés számodra, hogy érdemesnek találom a tested arra, hogy hozzáérjek. – Ganümédész lelkesen bólogatott, bár ettől ismét szédülni kezdett, így azt sem vette észre, hogy Aphrodité mindkét csuklóját a falnak préseli.

– Milyen kedvesen ostoba vagy most, miközben az előbb hogy fel volt vágva a nyelved... Azért ne aggódj, kedvelem az olyan szeretőket, akiket egy kicsit móresre lehet tanítani. – Finoman Ganümédész orcájához nyomta az ajkát. Zeusz ekkor szúrta ki a falnál meghúzódó párocskát, s mivel a férfialakban felismerte az új pohárnokot, odasietett kettőjükhöz. A szerelem istennője éppen félúton volt az ifjú ajkai felé, mikor Zeusz megkocogtatta a vállát.

– Mit akarsz, Zeusz?

– És te mit akarsz ettől a fiútól?

A válasz csupán Aphrodité rosszalló sziszegése volt, Ganümédész pedig jóformán alig fogott fel valamit a párbeszédből.

– Csak játszom egy kicsit. Tán nem szabad?

– Úgy nem, hogy mérget adsz neki! Azt hiszed, nem veszem észre, hogy virít a haja, mint az alkonyat?

– Mit foglalkozol vele? Te magad nem átvertél-e száz meg száz halandót?

– Őt nem vertem át, és nem is fogom – tolta félre a nőt a főisten, majd összefogta és végighúzta a kezét Ganümédész haján, ezzel eltüntetve róla a bordó árnyalatokat. Egyúttal a fiú elméjéről is felszállt a köd, s értetlenkedve meredt az előtte álló istenségekre, akiknek fojtogató aurájától alig kapott levegőt.

– Gyere drágám, folytassuk, amit ez a nagy marha félbeszakított – ragadta meg az istennő Ganümédész kezét, ám ő idegesen visszarántotta.

– Ne érjen hozzám! – Erre Zeusz kísérelte meg megsimogatni az arcát, de az ifjú ezelől az érintés elől is kitért. – De maga se! – Azzal rövid úton kiviharzott a teremből.