Az ifjú békésen üldögélt egy olajfa árnyékában, miközben unottan figyelte a birkáit. Egész álló napját ott tengette már hosszú ideje. Semmi, de semmi érdemleges nem történt ez alatt az időszak alatt, leszámítva, hogy egy-két borjú néha engedetlenül elkóborolt, ám ez messze nem számított olyasféle izgalomnak, ami Ganümédészt lekötötte volna. Fiatal volt és lázongott a vére, az mégis csaknem megalvadt az ingerszegény életmód következtében.

Éósz, aki elrabolta őt, elragadó hajnalistennő volt. A fiút könnyűszerrel elragadta és ragadtatta, csábítónak látszottak a mindig hamvasan rózsaszín orcái és pihe, rózsás ujjai, a feledhetetlen hajnalok ígérete, ám ahogy éjre éj és napra nap telt, elunta a folyamatos pásztorkodást és várakozást. Apja mellett is szívesebben dolgozott volna, mint hogy a hajnal istennőjére várjon naphosszat, míg amaz Héliosz szekerén szelte át az égboltot, ráadásul tisztában volt vele, hogy annak mindig akadt társasága, nem úgy, mint Ganümédésznek, akinek csupán bugyuta birkák jutottak. Békés, de unalmas lét.

Sokáig azt sem bánta volna, ha Éósznak szeretője lett volna mellette, hátha az felhergeli ellaposodott indulatait, ám mikor ez valóban bekövetkezett, a legizgalmasabb s egyben legmeglepőbb következménye az volt a dolognak, hogy nem érzett sem haragot, sem elárultságot, mikor látta az istennőt zilált hajjal és a szokásosnál pirosabban égő arccal hazajönni. Nem érezte megbántva magát, csak a hiúságát sértette csöppet az eset, de talán tisztában volt vele, hogy ő sem lett volna hűséges a titaniszhoz, ha van lehetősége más lányokkal enyelegni. A legegyszerűbb magyarázat talán mégis az lehetett, hogy nem fűzték gyengéd érzelmek a nőhöz, semmilyen tekintetben.

A hajnal homlokcsókja hidegen hagyta, mint ahogy később ráébredt: addig semmiféle nő iránt nem táplált romantikus érzelmeket, a fiatal hév diktálta csak belé, hogy engedjen nekik és elhiggye, hogy vonzódik hozzájuk. Ganümédészt elragadtatták a nők, de szerelmes nem volt még beléjük. Hát ezért az egy felismerésért hálás volt a cédrusos magánynak.

Amaz ugyancsak fülledtnek és eseménytelennek ígérkező délelőtt sem telt a szokottól eltérően, eltekintve egy kóbor sastól, amely arrafelé portyázott. Az ifjú nem hogy azon a környéken nem látott még sast, de ilyen fenséges kinézetűt meg főleg nem. Egy darabig csodálta csendes szárnycsapásait, ebédre szánt sajtját is majdnem kiejtette a kezéből, ám az evés hamar elterelte a gondolatait, különösen, hogy a madár lassanként kikerült a látóköréből - nem akadt több látnivaló.

A fiú szokásához híven ebéd utáni sziesztára hajtotta fejét, s átaludta magát az álmok világába - egy olyan helyre, ahol sokkal szívesebben élt volna, mint a való világban, ami bár ugyancsak tagadhatatlanul lenyűgöző volt, mégsem annyira, mint az álmai. Az ifjú nem volt sem feltaláló, sem nagynak kikiáltott filozófus, de érzéke volt hozzá, hogyan álmodjon olyan világokat, amelyekkel az ébrenlétet színesítheti - vagy éppen keserítheti meg, mikor az szürkébbnek bizonyul, mint az ifjú álomképei. Éószt ez csábította a fiú elrablására; olyasvalakinek tűnt, aki ki tudná tapintani és valósággá, mindenki számára létezővé és élővé formálni a pirkadat gyönyörűségét, az új lehetőség varázsát. Éósz festette fáradt rózsaszínre és vad narancsra a felhőket, ő ébresztette Héliosz szemében a ragyogást minden új nap kezdetén, s a titanisz azt akarta, hogy az emberek legalább annyira szeressék és tiszteljék a Nap első csókját az arcukon, mint ahogy tették azt napközben folyamatos cirógatásával, vagy utolsó lágy érintésével, mielőtt a Holdtól kapták vissza ugyanazt a fényt, amit Éósz szított fel minden áldott reggel.

Ganümédész mindezt megteremthette volna, ha érezte volna a varázst, amit az istennő szeretett volna ébreszteni benne. Költői és magasztos volt a hajnal imádata, és eleinte boldogan átadta magát neki, ám egyre inkább veszített a csodálatosságából. Ha nem így lett volna, minden bizonnyal ezúttal is parádésan öltözött, hajnali felhőkre épített Akropoliszról álmodott volna, de sejthető, hogy mindenféle álomkép kavargott benne, ami ettől távol állt. Néha-néha ráncolta homlokát, mint aki rémálmot lát, vagy nyugtalanul a másik oldalára fordult a fa méretes gyökerei között.

Hosszas mormogás után néhány pillanatra felpattantak a pillái, a hirtelen éles fény majd' kiégette a szemét, különös glóriát varázsolva ezzel az ifjú feje köré, aki fölé hajolt. Sejtelme sem volt, hogy ki a férfi, akiből csupán homályos fürtöket és ködszerű szempárt észlelt, mielőtt egy érdes tenyér el nem takarta előle a napvilágot. Ekkor ismételten sötétség következett.

Mikor legközelebb felriadt szendergéséből, megrémülve konstatálta, hogy egy madár hátán utazik a fellegek között. Hirtelenjében belekapaszkodott az állat hátába, aki erre különös hangot hallatott - Ganümédész szerint a madarak nem szoktak morogni, ám ezt betudta annak, hogy minden bizonnyal még nem szállt el szeméről az álom teljesen. Igyekezett körültekingetni, de a fejedelmi madár igen terebélyes szárnyai csak előre engedtek kilátást, a háta mögé pedig nem nagyon merészelt leskelődni; az ifjú nem ápolt jó barátságot a magassággal. Hiába töltötte életének elmúlt néhány hónapját egy égben lebegő szigeten, ahol Éószba karolva a fellegek közt járt, és mennyei gyönyöröket tapasztalhatott meg, képtelen volt elviselni a magasságból fakadó bizonytalanságot.

Amennyire meg tudta állapítani, sas volt a hátasa, talán éppen az, amelyet ebéd előtt látott feje felett kerengeni, még ha ez kósza elképzelés volt is csak. Nem igazán tudta megítélni, mennyi ideje lehettek úton, azonban észlelte, hogy Éósz nővére, Szeléné már elkezdte éji öltözetüket ölteni a felhőkre, így órák óta szárnyalhattak talán, de meglehet, hogy délutáni sziesztája nyúlt kissé hosszabbra a kelleténél.

Remegése nem akart csillapodni, tudta viszont, hogy a rettegés nem segít rajta, ezért mély levegőket vett, és megpróbált rájönni, mi is történik vele. Eszébe idézte az arcot, amit egy szekundum töredékéig vehetett csak szemügyre, a csigafürtök sziluettje és a zavaros ködpillantás. A hajkorona nem árulkodott semmiről, a legtöbb valamit magára adó görög férfi ilyesformán viselte loboncát, a különös szemszín viszont annál kevesebbszer fordult elő azon a tájon - csaknem minden ember írisze a frissen művelt földet tükrözte vissza. Ritkaságszámba ment, hogy egy gyerek kék vagy zöld szemmel szülessen, az ilyen porontyokat Zeusz vagy Posszeidón áldásának tekintették, egyes babonák nagy jövőt jövendöltek nekik. Ahogy az elméjében újra és újra felvillant az a tekintet, neki magának is felrémlett, milyen rendkívüli is egy ilyen szempárral bíró egyén, és újabb fogaskerekek lendültek mozgásba. Számba vette minden lehetőséget, minden szokatlant vagy gyanúsat, ami a közelmúltban csak szóba jöhetett, s végül egyedül a sas és az idegen férfi maradtak a körnek közepén.

Az a sziget messze olyan magasságban volt, ahol már madár sem járt, Éósz is úgy bűvölte meg az ifjút és az állataikat, hogy bírják a magaslati levegőt - neki és más istenségeknek ez nem jelentett problémát. Hogy egyszerre egy madár és egy férfi is felbukkanjon odafönt, nem lehetett véletlen; Ganümédész mélyen meg volt győződve arról, hogy férfi azonos a madárral.

Hogy ezek után ki lehetett a titokzatos személy, a fiú bele sem mert gondolni - a sas önmagában is Zeuszt szimbolizálta, márpedig az hihetetlennek tűnt, hogy ő maga ragadja el, még azok után is, hogy egy istenség korábban már szemet vetett rá. A kilátások egyáltalán nem nyugtatták meg Ganümédészt.

Hamarosan feleszmélt a feszült töprengésből, és egy meglehetősen magas csúccsal rendelkező heggyel találta magát szemben, melynek ormát ködfoszlányok takarták el a kíváncsi tekintetek elől. A szürkés lebernyegből további hegyes csúcsok meredeztek elő, akár veszélyes dárdák élei. Hasonlított az istenek hegyére, legalábbis az arról alkotott képre a fiú fejében, tekintve, hogy a szent helyet a való életben még egyszer sem volt szerencséje szemügyre venni testközelből. A szárnyas megfontoltan aláereszkedett a pelyhes ködfoltok között, a fiú pedig halkan felkuncogott, ahogy lágy permet hullott kávészínű bőrére, kellemesen lehűsítve azt; kissé olyan volt, mint egy tisztító fürdő, mielőtt megérkezett volna a halhatatlanok hegyére.

Lassanként ugyanis bizonyosságot szerzett a hely mivoltáról. Ragyogó, egyedi személyiséget tükröző paloták, és kedélyesen játszadozó szatírok és nimfák közé csöppent hirtelen - más magyarázat nem kínálkozott; különleges udvartartás tárult szeme elé, s nem győzte száját tátani. Felemelő volt maga a tudat is, hogy ezen a helyen nap mint nap istenek tapodnak, az ő szavaik csengenek vissza a völgy falairól - először Ganümédész is meglepődött, tekintve, hogy látszólag egy hegy ormát hágták meg. Odafönn azonban kiderült, hogy a masszív csúcsok egy tágas völgyet zárnak körbe, mely burjánzó kerteknek is otthont ad az összes csodálatos lény és istenség mellett.

A sas Zeusz kastélya felé vette az irányt, amit a lakosztály robosztus tornyairól lehetett megállapítani, mivel azok pontosan a mennybolt színét öltötték magukra minden pillanatban. Ha a tornyok kupolái nem mennyei bronzból készült tetőt és ugyanabból a nemes anyagból való, villámot formázó szélrózsát viseltek volna magukon, talán az egész épületegyüttes észrevétlen maradt volna avatatlan szeme előtt. Hátasa könnyűszerrel berepült a nyitva álló főkapun - ezen helyen kevés tolvajtól kellett tartani, Hermészen kívül talán senkinek nem lett volna bátorsága meglopni az istenek urát, kivívva ezzel hírhedt haragját.

Az ifjú lélegzetét visszafojtva itta magába az építészeti remekmű látványosabbnál látványosabb elemeit - az elefántcsont padlózatot, amelyről meggyőződése volt, hogy minden csempéje egy kisebb mestermű, a letisztult dór oszlopokat, és az ugyancsak lenyűgöző boltíves mennyezetet, amelyen a csillagképeket lehetett napszaktól függetlenül folyamatosan szemügyre venni. Ganümédész tetszését talán ez nyerte el a legjobban, szinte elfeledkezett a riadalomról, amitől egész úton görcs szorította a gyomrát.

Lágy zene kúszott hallójárataiba, amely szintén segített a megnyugvásban, hamarosan pedig felületes álomba merült miatta; a bölcsőhöz olyan hasonló puha szárnyalás is csak tovább álmosította.

Nehézkesen ébredt fel újra, az őt körülvevő selymesség csaknem visszaaltatta. Valaki óvón ölelte erős karjával, a fiú pedig lassan futtatta fel tekintetét először a személy mellkasán, majd szemügyre vette izmos vállát is; végül az arcán állapodott meg a tekintete, melyre mintha emlékezni vélt volna, ám fogalma sem volt, honnan. Néhány másodperc elteltével felfogta önnön testhelyzetét és a tényt, hogy egy ismeretlen, mégis furcsa mód ismerősnek tetsző férfi karjában fekszik, ami igen-igen zavarba ejtette. Megkísérelte, hogy véget vessen e kellemetlen pozíciónak, ám a másik férfi karcos morgással adta tudtára, hogy nem helyesli a szándékát.

- Hé, ne olyan hevesen, na. Megszédülsz, ha heveskedsz, fiú. Egyébként meg légy oly drága, és ne tehénkedj a combomba, köszönöm - mormolta halkan a férfi, miközben szorosabban fonta a fiú köré karját.

Ganümédész értetlenkedve meredt a karakteres ábrázatra, elméje folyamatosan azon dolgozott, hogy rájöjjön a kilétére. Sejtései akadtak, és percek elteltével korábbi spekulációi is felrémlettek előtte. De visszatértek az utazás során látott helyszínek is, többek között az istenek hegye és a fenséges palota.

- Maga... Miért... - meredt értetlenkedve a férfira.

- Mondom, hogy ssshh. Fogadj szót. Nyugodj le szépen - mondta még az előzőnél is halkabban, miközben egyik ujját a fiú ajkaira helyezte, hogy elhallgattassa. A fiú meglehetősen furcsán érezte magát, mivel az ölelés furcsamód kényelmesnek hatott, ellenben feszélyezte, hogy egy érett férfi tartja úgy karjában, mint egy kisfiút.

- Még egyet hadd kérdezzek... - merészelt szólni mégis, erre a férfi kuncogni kezdett, minthogy a puha ajkak csiklandozták mutatóujját, ami még mindig rajtuk pihent. Ez halvány pírt csalt az ifjabbik arcára, mégis kitartóan nézte a másik arcának jellegzetes vonásait.

- Mondd nyugodtan.

Ganümédész bátorságot gyűjtött, majd feltette a kérdést, ami már a repülés során nyugtalanította.

- Maga Zeusz? - nézett bátran a szemébe.

- Ez kérdés? - kuncogott szórakozottan az istenkirály. Ganümédész szeme csak egy pillanatra kerekedett el; következtetései legalább helyesnek bizonyultak.

- És miért hozott ide engem?

- Ez már a második kérdés, fiú.

- Na de... - értetlenkedett az ifjú, mire Zeusz türelmetlenül leintette és színlelt szigorral nézett rá.

- Mindent idejében meg fogsz tudni. Most pihensz. - Az ifjú szemhéja mintegy varázsütésre lezáródott, megfeszülő izmai elernyedtek. A főisten nehezen tudott betelni a látvánnyal, ahogy a fiú békésen szundikált a karjában, s kelletlenül tette le öleléséből az Olimposz legfinomabb selymeire.

Vissza kellett fognia magát, hogy ne engedjen felszínre túl sokat abból a törődő lényéből, akit megannyi szeretője közül is csak néhány tudott mogorva páncéljából előcsalogatni, de nem állhatta meg, hogy ne borítson takarót az övéhez mérten oly kicsinek ható testre, és ne mártsa ujjait még egyszer a csigás hajfürtökbe, mielőtt távozik.

Míg végigsétált az előcsarnokhoz képest nem kevésbé impozáns folyosón, visszagondolva talán túl gyengéd volt a fiúval, sokkal inkább, mint ahogy eltervezte, de meggyőzte magát, hogy az nem fogott gyanút semmiről. Ezt elkönyvelve magában elégedetten láthatott hozzá a készülődéshez.