- Daniel -

Mit tennél egy csata közepén, amikor jól felszerelt harcosok ellen kell harcolnod kis erő birtokában? Nos, a normális ember ugyanúgy visszatámad. Azok az emberek megértik és felrúgják a harcolás szabályait. És mi a lényeg?

Ők nem olyanok, mint én.

Ahelyett, hogy bátor hősként viselkedtem volna, amint hallottam egy haldokló ember sikolyát elbújtam a mögött a bokor mögött, mint Harry,a mikor Roset mentette meg. Gyakorlatilag segítettem megmenteni Roset, nem? Harry azt mondta jó munkát végeztem. Furcsa volt ilyen szavakat hallani. Mondtam, hogy született tehetség vagyok.

Mialatt próbáltam összeszedni magam és bátorságot gyűjteni, hogy kiugorjak és megöljek néhány katonát, Louis teste repült mellém. Puffanással ért földet és morgott, mielőtt a térdére támaszkodva megállt.

"Jól vagy?" Kérdeztem.

Louis kiköpte a vért a szájából. "Nem tudom. Meghaltam?"

"Nem..."

"Akkor jól vagyok."

Ajkaimat összepréseltem, megugrottam, ahogy hallottam egy testet a fának csapódni. Mellettem verekedtek, nem segítettek abban, hogy leküzdjem az idegességem.

"Mi az ördögöt csinálsz?" Kérdezte halkan Louis, szinte morogva.

"Én?"

"Nem, a kő mögötted."

A homlokomat ráncoltam. "Bocsi..."

Louis a szemeit forgatta. "Félsz vagy mi? Először harcolsz? Erről van szó?"

"Valahogy úgy."

Louis sóhajtott és fújtatott egy kicsit. "Nos, elbújni egy hatalmas kő mögött gyávaság és nem old meg semmit. Ha hasznos akarsz lenni, akkor csinálj valamit."

"Nem nem tudok semmit tenni."

"Tudsz sétálni, nem?"

"Nos, igen."

"Tudsz beszélni, futni, enni, nevetni, sírni, mosolyogni, homlokot ráncolni, aludni, igaz?"

"Mire gondolsz? Ezek átlagos dolgok."

Louis ferdén rám mosolygott. "Néha az átlagos dolgok különlegesek is tudnak lenni."

Kiakadtam, ahogy még egy fülsiketítő sikolyt hallottam, hálás voltam Louis tanácsáért. Próbáltam erőt találni magamban, hogy felálljak és részt vegyek a tőlem nem messze zajló csatába. Úgy értem, természetfeletti erőm van. Talán nem tudok tűzlabdákat lőni a kezemből, vagy nincsenek lézer szemeim, de alakváltó vagyok.

Egy alakváltó.

Elmosolyodtam. "Köszi a beszélgetést Louis." Mondtam, miközben vállon veregettem.

Élesen szívta be a levegőt, összeszorított fogai között. "Gyengébben, haver. Pont ott talált el egy nyíl."

"Hupsz, bocsi."

Mialatt Louis erőlködve felállt, sok szerencsét kívánt nekem és belevetette magát a véres csatába. Ártalmatlannak tűntem, ahogy a csatát néztem, de ahogy Louis mondta, "az átlagos dolgok is lehetnek különlegesek." Hinnem kell benne, hogy erős vagyok.

Sajnos, dinoszaurusszá nem tudtam változni. Habár, más dolgok közül még választhattam. Nem vagyok egy erőszakos ember, de harcolok, ha van miért. Ezek az emberek sok ártatlant öltek meg. Vissza kell vágnom és a csapat részének kell lennem.

A fő cél a listán: nem meghalni.

Az átalakulás kicsit fájdalmas volt, de csak azért, mert egy állattá kellett alakulnom. A fa is elég különleges volt, de most csak furcsa. A fogaim, nem voltak többé emberiek, bundám volt, ahol nem kellett volna lennie, és a látásom homályos volt és elképesztő.

Sikeresen átváltoztam oroszlánná.

Most már csak remélhetjük, hogy a rossz hírem nem ér utol.

- Harry -

Nem tudom, hogy mióta futok, amióta ott hagytam Danielt egyedül harcolni a többiekkel, de ugyanott találtam magam, ahol Roseal voltunk éjszaka az erdőben. Amikor elmondta, hogy fél a sötétben, amikor úgy viselkedtem vele, mint egy rohadék, amikor átugrotta a folyamot, de elfelejtette a táskáját- olyan messzinek tűnik mindez.

Közel három hónap, pontosan. Hova rohan az idő?

Óvatosan letettem Roset, gyenge légzése miatt pánik söpört végig a testemen. A bal válla úgy tűnt rosszabb állapotban van, mint a jobb. De reménykedtem, hogy nem olyan szörnyű a helyzet, mint hittem elsőre. Visszatenni a helyére fájdalmas lesz, de remélhetőleg csak ennyit kell tennem.

"Annyira sajnálom." Suttogtam, miközben ajkamat izzadt homlokára helyeztem, a szívem megszakadt, ahogy megfogtam a karját.

Akár hiszitek, akár nem, van tapasztalatom a kiugrott könyökökkel kapcsolatban. Valami furcsa okból kifolyólag, de Zaynel egyszer megtörtént, amikor edzettünk és megcsúszott, amikor fel akart mászni egy fára (hogy keressen valami magas helyet, ki tudja?) és a kezét használta, hogy tompítsa az esését- Csatt. És a válla kificamodott.

A legtöbb ember orvoshoz menne, de amikor a fél város téged akar, nem a legragyogóbb ötlet feltűnni egy orvosi rendelőben, ahol azt akarják, hogy meghalj. Nem sok segítség, szóval nekem kellett visszatennem a vállát a helyére. Undorító, de hasznos.

Rose eléggé magánál volt, hogy sikítson, amikor visszatettem a vállát, az arcom eltorzult. A másik kezével is megcsináltam gyorsan, könnyek folytak le az arcán, de a szemei le voltak csukva. Még egy ideig fájni fog neki, tudtam és belülről megölt, hogy nem mulaszthattam el.

Letöröltem könnyeit a hüvelykujjammal, haját hátrasimítottam homlokáról és letéptem egy darabot a már amúgy is szakadt pólómból, bele mártottam a folyamba és a homlokára tettem.

Az ösztöneim azt kiabálták, hogy menjek vissza és segítsek a többieknek, de nem tudtam magam rávenni, hogy Roset magára hagyjam azok után, amin keresztül ment. Nem lepett volna meg, ha az őrök , akik láttak követtek volna minket. Valójában, fel voltam készülve arra, hogy valaki megtámad minket.

Nem engedném, hogy bántsanak minket - hogy bántsák Roset.

Megmagyarázhatatlan okból, az apám jutott eszembe. Megszökött, amíg velünk foglalkoztak? Vagy még mindig fogva tartják a legnagyobb biztonságban, a gondolatai felfalják élve, mint egyszer velem is megtörtént? Közel jár a józan esze elvesztéséhez, mint egyszer én?

Furcsa, de azt hittem apa erősebb, mint én- egy túlélő.

Összeszorítottam az ökleimet, ideges voltam magamra, hogy egyáltalán rá gondoltam. Még nem kaptam vissza a nyakláncot, ami a tervem volt. Elkapta Roset és abban a pillanatban ő volt a fontosabb.

Mit tehetett a nyaklánccal?

Ugyanazok a kérdések fognak megölni, ha valaki meg nem teszi hamarabb.

***

Órákkal ezelőtt elvesztettem az időérzékem - vagy csak percek voltak? Annyit tudtam, hogy a folyam mellett ültem a gondolataimba mélyedve, mialatt Rose szorosan mellettem volt. Folytattam a rongy nézegetését, hogy elé hideg-e ahhoz, hogy segítsen neki. És ezen kívül, a gondolataim gyötörtek és nem tudtam semmit sem tenni ellenük.

Rose nyögött egyet mellettem, a fejemet rögtön felé kaptam azt gondolva, hogy végre felkelt. Az arckifejezése elkínzott volt, ahogy kinyitotta szemeit, fájdalom suhant át arcán. Mellé siettem azonnal és elvettem a vizes ruhát a homlokáról.

"Hála Istennek." Motyogtam inkább magamnak. "A szart is kiijesztetted belőlem, Rose."

Rose köhögött és rögtön utána nyöszörgött. "Úgy érzem magam, mint egy szemétkupac." Motyogta, a hangja alig volt hallható és nagyon rekedt.

Elmosolyodtam és végigsimítottam arcán kezemmel. "Jobban leszel, remélhetőleg. A vállaid nem voltak olyan rossz állapotban, mint hittem."

"Még fájnak."

"Igen, nos..."

Rose szenvedve elmosolyodott. "Köszönöm."

"Nem kell megköszönnöd, Rose."

Majdnem nevetni akartam azon, hogy hálás volt nekem, de magamban tartottam a kuncogást. Csak Rose volt - elismerő ( a bogarakat leszámítva) és nehezen vesz bármit is természetesnek. Ez egy olyan tulajdonság, amit sosem fogok megszokni.

"De, mert sokkal többel tartozom neked, Harry," Ismét köhögött és remegve vett levegőt. "Többször mentettél meg, mint ahányszor én téged."

"Ez nem igaz." Ráncoltam össze a szemöldököm és megfogtam a kezét. "Megmentettél attól, hogy nagyobb seggfej legyek, nem igaz?"

Próbáltam javítani a helyzetet, de Rose szörnyű hangulatban volt és csak morgott nevetés helyett.

És aztán nagyon halványan, de elvigyorodott. "Gyere ide." Mondta rekedt hangon.

Lekötelezett.

Megcsókolta az arcom, mielőtt azt suttogta, "Szeretlek, Harry Styles."

A torkom összeszorult és a szemeim tágra nyíltak. Azelőtt egyszer mondta ezt nekem, és most sokkal jobb volt hallani, mint akkor. Amikor először elmondta, hogy szeret, azt hittük testvérek vagyunk. De most, minden akadály nélkül szerethetjük egymást.

Olyan szélesen vigyorogtam, hogy az arcom kezdett fájni tőle.

"Én is szeretlek, Rose Parker."

- Daniel -

"Daniel, ugye tudod, hogy a csata véget ért két órája, igaz?" Kérdezte Ryan, miközben az erdőben sétáltunk.

"Duh, minek nézel engem? Idiótának?"

"Határozottan nem géniusznak." Motyogta.

Oké, engedjétek meg, hogy elmondjam az egész oroszlános terv jól működött. Valójában, azt gondoltam mesés, hogy nem változtam vissza. És miért tettem volna?

"Nem vinnél? A lábaim nagyon fájnak." Morgott Niall.

"Hogy nézek ki? Mint, aki visz bárkit? Sétálj tovább, szöszi."

Niall csak morgott válaszként.

"Tudod, valójában lehet Augustus Watersé kéne változnom."

Mindenki egyszerre nyögött fel, "Oh istenem, kérlek ne kezdjük előröl" és "valaki kösse ki egy fához",ilyenek hallatszottak körülöttem.

És őszintén, csak nevettem.

Mert ki a ragadozó a csapatban? Egyikük sem.

Daniel király ölt megint.

Köszönöm, hogy olvasod a fordításomat, ha tetszik szavazz és ha késztetést érzel írj nekem pár sort nyugodtan! (: