Rose

"Nem." Ez volt az egyetlen szó, ami kibukott az ajkaim közül. Nem tudtam tisztán gondolkodni. Az érzéseim túl ellentmondóak voltak, elviselhetetlenek és azonnal le kellett ülnöm, mielőtt kiestem volna  a teraszról a korláton keresztül.

Szóval a beton födémnek támaszkodtam, ami által a város felett voltam. Egyik kezemet a homlokomra simítottam, ahogy próbáltam felfogni az információt, amit a szavai jelentettek. Lehetséges, hogy hazudott, de a nézése alapján nem gondolnám.

Ha ez egy vicc, akkor nagyon kegyetlen.

"Hazudsz." Mondtam végül, amikor felmertem nézni rá.

Szemei összeszűkültek és kezeit összecsapta. "Annyira sajnálom, Rose. Tudom, hogy nem tűnik igaznak, de sosem hazudnék az egyetlen lányomnak."

Nem volt időm egy szeszélyes válaszra, az agyam majd fel robbant és a szívem őrült tempóba dobogott.

"Mondd el." Kértem. "Azt akarom, hogy mondj el minden részletet."

És megtette.

De először élesen szívta be a levegőt, aztán kerülte a szemkontaktust. "Marcus Violával volt - Harry anyjával - amikor találkoztunk. Tudott az erőmről és magának akarta. De átvert, elrejtette az igazi céljait és én pozitívan gondolkodva azt hittem szeret engem." Sóhajtott és egy tincset a füle mögé tűrt és rájöttem, honnan származik a rossz szokásom.

"Viola terhes volt Harryvel két hónapja, amikor rájöttem, hogy én is terhes vagyok veled. Ezért vagytok ennyire hasonló korúak. Nem tudtam mit tehettem volna és bepánikoltam. Így találtam egy új férjet, hogy az életem újra normálissá váljon. Működött, nagyrészt, amíg Marcus vissza nem jött hozzám.

"Az erőmet akarta, és akkor határoztam el, hogy beszélek neki rólad. És nos, nem volt izgatott mikor tudomást szerzett a harmadik gyerekéről - egy lányról. Marcus mindig is gyengének tartotta a nőket, és ezért nem bízott meg bennem sem. Szóval megszerzett, és ezért az apád-"

"Alakváltó." Vágtam közbe, de a hangom gyenge volt.

"Azt mondta neked, hogy elmenekültem." Fejezte be figyelmen kívül hagyva engem. "Látod, Rose. Mindenemmel szeretlek, de nem maradhattam anélkül, hogy veszélyeztetnélek téged. És ezért akar téged annyira Marcus. Végül megtudta mire vagy képes."

A halántékomat dörzsöltem, kezdett fájni a fejem. "Azt hiszem van értelme, de....de..."

Kifogytam a szavakból. Mindketten tudtuk, hogy az igazság ellen harcoltam, egy magyarázat, aminek nem akartam hinni. Hogy lehetne Harry a bátyám? Talán féltestvérek, de különböző a vérünk. És én megcsókoltam őt.

És Jessiet is, erőltetve, de akkor is.

Előrehajolva hirtelen úgy éreztem elhányom magam. A vérfertőzés szörnyű. Garantált a vérfertőzés szexuális téren, de még a gondolat is halálra rémít. Nem csak azért, mert a baba deformitásokkal születhet, de a társadalom is elítéli őket. Korlátoltak lesznek a szellemi képességeik és retardáltak lesznek. Ez egy szörnyű dolog, és szomorú, hogy vannak olyan kultúrák, ahol ez normális dolog.

Bekönnyezett a szemem, de anya gyorsan próbált megvigasztalni. "Oh, drágám. Nem tudom kifejezni mennyire sajnálom, de tudnod kell mielőtt úgy döntenél, hogy életed hátralévő részét - vagy éveket - töltesz vele."

Lassan bólintottam, és szipogtam a sírást elutasítva. "Tudom. Csak... nem tudom mit mondhatnék.."

Anya gyengén rám mosolygott és hátrasepert egy kis hajat a vállamról. "Mindig a legjobbat akarom neked."

Nem válaszoltam.

És nem sokkal később két őr volt az ajtónál, készen arra, hogy visszavigyenek a börtönbe, ahol szembe kell néznem a valósággal.

Harry

"Daniel, tartsd a hátad!"

"Nem vagyok a legmegfelelőbb alkat erre, ha nem vetted volna észre." Csattant rám egy rosszkedvű morgással. "Miért ilyen nehéz ez a szar?"

A szemeimet forgattam. "Varázstéglák, azt hitted könnyen kijönnek?"

"Nos, igen. Úgy értem, jó lenne."

Rengeteg próbálkozás után egy kis lyukat sikerült kialakítanunk, az előtérben kinyílt az ajtó. Daniel morogva káromkodott, ahogy hátra esett, és hallottam, ahogy a földre esett. Én csak visszahátráltam a cellám hátuljába, lefeküdtem az ágyra és a gyűrűmet tekergettem az ujjamon, mintha egész nap azt csináltam volna.

És akkor láttam, hogy Roset visszahozták a cellájába. Ugyanaz a két őr.

Fejemet felkaptam, szívem gyorsan dobogott, amíg meg nem láttam. Összetörtnek tűnt. Szemei enyhén puffadtak voltak, de összességében csak kimerültnek tűnt. Úgy nézett ki, mint aki lefutotta a maratont, és ez kiakasztott tekintve, hogy fogalmam sem volt arról, hogy mit tehettek vele.

Miután az őrök elmentek, Rose leült az ágyára és térdeit a mellkasához szorította. Nem mert rám nézni; csak a falat bámulta. Homlokomat ráncoltam, szemöldökömet összehúztam. Agymosást végeztek rajta? Megkínozták? De nem láttam jelét és egy darabban volt...

"Rose?" Suttogtam, körbe néztem, hogy meggyőződjek arról, hogy az őrök elmentek. "Rose, nézz rám."

Nem mozdult.

"Mi a baja?" Kérdezte Daniel a mellettem lévő cellából, hangja tompa volt, amilyen halkan beszélt.

"Miért engem kérdezel?" Csattantam rá, belül rettegtem, ahogy újra Rosera néztem. Még mindig ott ült és az élettelen falat nézte. Robotszerűen. "Rose, jól vagy? Mit tettek veled?"

És akkor megláttam, hogy egy könnycsepp folyt végig arcán és arcát térdébe temette.

A szívem szakadt meg, egy kis boldogság is volt bennem. Amire semmi okom nem volt, csak annyi, hogy újra láttam. De így látni, olyan volt, mintha arcon csaptak volna. Mintha megbuktam volna az egyetlen feladatomban, hogy megmosolyogtassam. Mintha megbuktam volna és nem tudtam boldoggá tenni, biztonságban tartani.

És ez kurvára fájt.

"Rose, kérlek." Hangom csendes volt, annyira volt hangos, hogy hallja, miközben továbbra is őt néztem, remélve, hogy rám néz. "Csak....mondj valamit. Mondd, hogy jól vagy."

Csend, egy kis hezitálás és egy halk motyogás. "Jól vagyok."

Morogva hajtottam a fejem a falnak. "Nem azt mondtam, hogy hazudj nekem. Mondtak neked valamit rólam? Valószínűleg hazugság, Rose."

"Igen." Szólalt fel Daniel. "A Tanács hazudik, mint Marcus. Nem hihetsz nekik."

"Kérlek, Rose. Ne sírj. Nem szeretem nézni, amikor sírsz és most kurvára reménytelen vagyok, ki tudnám tépni a hajam. Csak azt akarom, hogy nézz rám."

Újabb csend, mielőtt nehéz sóhajom hallatszott.

Aztán azt kívántam bár ne szólalt volna meg.

"A bátyám vagy." Hangja halk volt, annyira csendes, hogy azt hittem rosszul hallok.

A lélegzetem a torkomon akadt és nevetésben törtem ki. "Rose, mi az ördögről beszélsz?"

Aztán kitört.

"Vérrokonok vagyunk, Harry!" Kiabált és felállva a szemembe nézett. Az apád ejtette teherbe anyát és vérrokonok vagyunk, Harry."

Úgy éreztem belém döfött és megtántorodtam, mintha meglökött volna, pedig egy másik cellában volt velem szemben. Daniel el hitetlen füttyöt eresztett ki, de nem tudtam mit mondhattam volna. Ez egy vicc? Annak kell lennie. Lehetetlen, hogy szerelmes lettem a saját....megborzongtam.

"Ez nem vicces" Mondtam neki és szemöldökömet összehúztam.

Rose mindkét kezével a hajába túrt. "Szerintem se. Nem viccelek, Harry. Az anyám kurvára él. Él és elmondott minden apró részletet, hogy miért hagyott el."

A szívem majd megszakadt és meg kellett támaszkodnom a falnál, hogy stabilan tartsam magam, ahogy Rose felemelte a fejét.

"Nem lehetünk együtt." Suttogta.

De nem tudtam elhinni. Ha ez igaz, akkor fel kell akasztanom magam, mert nem tudom elképzelni az életem nélküle. Természetesen nem akarok vérfertőzést, de nem leszek képes nem szeretni őt. Túl nehéz lenne. Lehetetlen lenne úgy rá nézni, hogy ne szeressek bele újra és újra. És ha az testvériség szétválaszt minket?

"Nem." Mondtam végül. Az öngyilkossá túlzás lenne. "Nem hiszem el, Rose."

"Elmondta az igazat."

"Tudod mit?" Húztam fel az egyik szemöldököm. "Mutatott bármilyen bizonyítékot? Egy DNS tesztet? Egy anyakönyvi kivonatot?"

Megint felemelte a fejét és motyogott.l "Nem."

"Akkor nem hiszem el, amíg nem látok bizonyítékot." Közelebb léptem a rácsokhoz és átkoztam őket, amiért távol tartottak tőle. "Nem érdekel, ha testvérek vagyunk - nos, de, de nincs rá bizonyíték. Nem érdekel, ha a Tanács valami istenverte okból nem akarja, hogy együtt legyünk, szeretlek, Rose. És ha téged szeretni bűn, akkor én vagyok a világon a legnagyobb bűnöző."

Így is az vagy.

Nem tudtam elhinni, hogy ezt mind kimondtam, de végre elmondhattam az igazi Rosenak. Végre elmondhattam neki mindent, azok után, hogy levette a karkötőt és ide kerültünk. Nem az ő hibája, de biztonságban lehetnénk a faházban, ha magán tudta volna tartani a karkötőt.

De akkor nem jöhettél volna rá, hogy milyen jól csókol.

Ne most tudatalatti, nincs erre idő.

"Aww." Mondta Daniel a cellájából. "Harry, van szíved."

Összeszorított fogaim között sziszegtem. "Fogd be, Daniel."

"Ez a legaranyosabb dolog, amit hallottam a Csillagainkban a hiba óta, szóval megismételnéd? Szükségem van valamire, hogy felvegyem vagy leírjam vagy-"

"Daniel."

"Oké, oké. Befejeztem."

Rose felnézett rám annyi idő után és minden levegő kipréselődött a tüdőmből. Szerettem, amikor rám nézett. Úgy éreztem valakinek tényleg fontos vagyok. Mintha több lennék, mint egy szánalmas bűnöző, aki bármit megtesz azért, hogy életben maradjon. Mintha több lennék, mint egy szadista rohadék. Mintha érnék valamit. Mintha megérdemelném őt.

Még a könnyei nem állíthatták meg a boldogságomat, ami szétáradt bennem, amikor kimondta azt a négy szót, amire a vallomásom óta vártam. "Én is szeretlek téged."

Köszönöm, hogy olvasod a fordításomat, ha tetszik szavazz és ha késztetést érzel írj nekem pár sort nyugodtan! (: