Az egyetlen, ami hallatszott a folyosón Daniel imitálása volt, ahogy Miley Cyrustól a Climbot énekelte. Nehezen láttam az arckifejezését, de amikor egy pillanatra megláttam, akkor a kezemet a szám elé kellett kapnom, hogy ne törjek ki nevetésben. Harry számtalanszor mondta, hogy fogja be, de Daniel figyelmen kívül hagyta mindig.

Nem voltam benne biztos hányan lehettek az előtérben, de csak úgy tűnt mi vagyunk a helyiségben. Lehet, hogy több rab is volt messzebb, de mi voltunk legközelebb az ajtóhoz, és kiláttunk. Talán azért, mert mi voltunk a "legveszélyesebb" kategória, habár azt sem tudtam, hogy irányítsam az erőm. Épp hogy csak rájöttem, hogy van, de talán ez tett veszélyessé.

Jelenleg az ócska tárgyon feküdtem, amit ők ágynak neveztek, üres tekintettel bámultam a plafont. Harry az erejét használta a saját szórakoztatására; tűzgömböket dobott a levegőbe és mielőtt elkapta őket megismételte az akciót. A tűz gyönyörű volt, elegánsan gomolygott, mialatt a levegőben volt. Ez olyan dolog volt, amit megnyugtató volt nézni, és valami őrült módon megnyugtató volt.

Nem adtak nekünk órát, vagy akármit, így nem tudtam az idő mennyire telik. Lehet éjfél volt vagy kora reggel, amikor az ég sötét volt és a csillagok előjöttek. Mindössze annyit tudtam, hogy a lámpák kialudtak, ami azt jelentette nekünk, hogy a "bűnözőknek" ideje aludni.

A semmiből nyílt ki a nagy ajtó nyikorogva, aminek hatására a könyökömre támaszkodtam. Kettő eléggé nagy őr lépett elő, Harry figyelmét is megragadták, ahogy szemöldökét ráncolta. Először azt hittem miatta jöttek, de aztán megálltak az én cellám előtt.

"Miss Parker, utasítottak minket, hogy vigyük le a tárgyaló terembe, a tárgyalására. Ajánlott, hogy együtt működjön velünk, vagy nem fogunk hezitálni, ha fizikai erőszakot kell alkalmaznunk. Megértette?"

Szemöldökeimet felhúztam és nyeltem, bólintottam lassan, ahogy felálltam az ágyból. Harry a cellája rácsainál állt, szemeit összeszűkítette a két férfira, akik nekem beszéltek. Tudtam, hogy csak védeni akart, de a gyanakodása mindig aggódásra késztetett. Olyan dolgokat érez, amikre én nem vagyok képes.

Mielőtt tudtam volna, a rácsok kinyíltak. Daniel most már nézte, ahogy a két férfi a kezemet a hátam mögé szorította és megbilincseltek.. Harryre néztem tágra nyílt szemekkel, de túlságosan elfoglalt volt, azzal, hogy a két hatalmas őrt bámulta.

"Bocsássanak meg, de hova az ördögbe viszik őt?" Mondta, hangja mély volt és komoly, olyan, amire egy született uralkodótól számítanánk.

"Titkos információ, Styles. Ne üsd bele az orrod."

"Mondjátok el, hova a ku-"

"Rendben van." Szakítottam félbe, nem akartam, hogy az egész épületnek baja essen. Rá mosolyogtam kicsit. "Rendben van minden."

Harry állkapcsa leesett, de nem mondott semmi mást az őröknek, ahogy kivittek az ajtón, hangos csapódással záródott be az ajtó.

A nagy őrök durván húztak végig a fehér előtéren, a szívem minden lépéssel egyre gyorsabban vert. Azt mondták nemsokára a mai napon lesz a tárgyalásom, de nem azt, hogy az éjszaka közepén. Mit fognak nekem mondani? Mit fognak tenni velem?

Nem lehet engem hibáztatni. Elrabolt egy pszichopata és kényszerített, hogy segítsek neki elfoglalni az országot az ördögi terve részeként. Nem tudtam uralni az erőmet, és nem tudtam uralni az érzéseim Harry iránt.

Várjunk csak...

Hosszú meséket hallottam arról, hogy volt egy pár, akik a Tanács ellen harcoltak, hogy együtt lehessenek. Sötétség nem keveredhet a tisztasággal, de aztán.... kik vagyunk, mi hogy eldöntsük, mi tiszta és mi nem? A bűnök azok bűnök, még ha csak hazudunk is a szüleinknek, vagy megölünk egy ártatlan embert. Nem kötelező ezt tennünk, de a természetünkben van. Szóval miért nem szerethetünk egy általunk választott személyt?

Többször is megbotlottam a saját lábamba, ahogy az őrök egyre távolabb és távolabb hurcoltak a biztonságos mennyországomtól. Nem, nem a cellámtól. Harrytől. Többször mentette meg az életem, mint meg tudnám számolni a két kezemen és távol tőle mindig veszélyeztetve éreztem magam. Az én hibám volt, hogy elraboltak. Hallgatnom kellett volna rá és a karkötőt magamon hagyni. Nem tudom mi ütött belém. Csak annyit tudok, hogy abban a  pillanatban meg akartam csókolni és meg is tettem.

És nézd hova jutottál most....

A gondolataim félbeszakítottak, ahogy megláttam egy liftet, az ajtók kinyíltak, hogy beléphessünk. A szívem a torkomba ugrott, egyre idegesebb lett, ahogy a csend elnyelt. Amikor a lift ajtaja kinyílt, a nyolcadik emeleten voltunk, gyakorlatilag kilöktek a liftből, majd mielőtt lehetőségem lett volna menekülni újra megragadtak. Próbáltam minden irányba nézni, egy fegyveres hadsereget láttam, akik éhező szemekkel néztek ránk.

"Tudnának mondani valamit, mi fog itt történni? Mivel vádolnak első sorban?" Kérdeztem félénk hangon, kezeim remegni kezdtek az őrök erős szorítása alatt.

"Titkos."

Rájuk meredtem. "De ez az én ügyem. Úgy értem, nincs jogom tudni, hogy megtudjam magam védeni?"

"Nem."

Kifújtam a levegőt és pár hajszálamat elfújtam az arcomból, ahogy végre két hatalmas ajtóhoz érkeztünk. Mentálisan próbáltam felkészíteni magam arra, hogy bármi történhet, próbáltam pozitív dolgokra gondolni. Mint például hogy fogunk megszökni és leszünk együtt, mint egy normális pár. Hogy megismerhetem majd Danielt és lehetünk együtt Augustus Waters fanok. (Oké, azt mondtam olvastam a könyvet, de emlékeztek a diszlexia dologra? Igen, meg kellett hallgatnom Audiblon.com-on, de ezt senkinek sem kell tudnia.)

"Miss Parker, kész van arra, hogy megvédje magát?" Kérdezte az egyik őr hivatalosan, miközben egyik keze a kilincsen volt.

Felhúztam az egyik szemöldököm. "Ez egy beugratós kérdés?"

"Csodálatos, menjünk be,"

Visszatartva egy mormogást követtem a  két őrt a nagy tárgyaló terembe, de majdnem üres volt. Néhány ember, akik alkalmazottaknak tűntek ültek egy-egy padnál, de azt hiszem ezek privát dolgok voltak a közönségnek. Velem szembe, a szoba hátuljába négy széken ülő ember bámult rám és azt hiszem ott ültek a fontos vezetők. Balra a kis padnál voltak az emberek, akik rögzítettek mindent, és jobbra egy ügyész ült öltönyben.

Nem volt védőügyvéd a bal oldalt.

Egyedül voltam.

Nyeltem egyet és hagytam, hogy az őrök az asztalhoz vezessenek, ahol egyedül kellett lennem. A kezeim még mindig össze voltak kötve a hátam mögött, így kényelmetlen volt leülni, de próbáltam a  legkisebb jelét sem mutatni. Ha látnák, hogy fáj, tudnák, hogy gyenge vagyok. Most olyan bátornak kell lennem, amennyire csak tudok. A saját érdekembe.

A két őr az asztal egy-egy végénél álltak és hamarosan páran a négy fő vezető előtt álltunk. A lélegzetem a torkomon akadt, ahogy minden mozdulatukat néztem, miközben leültek, úgy ültek, mintha már csendben megvádoltak volna. Szemeik olyanok voltak, mintha a fejembe láttak volna és mintha semmi lettem volna csak egy véres rongy a földön.

Ahogy leültünk, a jobb oldalamon lévő őr felkuncogott valószínűleg a sápadtságomon, de nem tudtam mást tenni. El fognak ítélni isten tudja milyen okból és halványlila gőzöm sem volt, hogy hogyan védhetném meg magam, mikor még azt sem tudom mi a bűnöm. Annyira összezavaró és imádkozom, hogy kikerüljek belőle valahogy. 

Bármi is legyen az.

A velem szemben lévő nő volt a legidősebb, azt hiszem, tekintve arca ráncosságát. Haja durván ősz volt, csontos ujjai a kalapácsra kulcsolódtak. Állkapcsom megfeszült, ahogy néztem, ahogy kettőt ütött vele az asztalra, mielőtt jeges tekintete találkozott az én aggódó tekintetemmel. Nehéz volt tartani a szemkontaktust olyasvalakivel, aki annyival bölcsebb volt nálam.

"Rose Parker, tisztában van, azzal miért kerül ide?" Kérdezte, hangja rekedt volt, mintha dohányzott volna élete nagy részében.

Nyeltem egyet és lassan ráztam a fejem. "N-nem igazán.."

Az idős hölgy felhúzta az egyik szemöldökét, mielőtt az egyik őrhöz fordult. "Nem voltam világos, amikor azt mondtam világosítsák fel Miss Parkert az ügyéről?"

Az őr elsápadt. "Minden tisztelem, de nem azt az utasítást kaptam és—"

"Csend." Emelte fel kezét és leintette, mielőtt rám nézett. Akkor tudtam a kis névtáblájára hunyorítani. A Tanács vezetője Cecilia Larkin. "Rosalie, megszegted az egyik legalapvetőbb törvényt. Tudod mi az a törvény?"

A fejemet ráztam.

Cecilia sóhajtott és halántékát dörzsölte. "Több tag is tájékoztatott a közelségedről Harry Styleshoz. Utálok a rossz fiú lenni, de a szabály szigorúan kimondja, hogy két különböző boszorkány nem létesíthet kapcsolatot egymással. Oka van annak, hogy különbözőek vagyunk, és ez tart minket biztonságban. Ha engednénk a sötétséget az utca minden sarkán, nem lennének városaink. Érted?"

"Részben....?"

Mialatt Cecilia folytatta a magyarázatot nekem, hogy miért rossz az, hogy közel kerültem Harryhez, futó pillantást vetettem egy fiatal férfira, aki messze ült tőlem az asztal jobb oldalán. A Tanács tagja volt, Jordan Marx, ahogy láttam a névtábláján. Libabőrös lettem, ahogy láttam cinikus mosolyát elterülni ajkán, és kényszerítettem magam, hogy félrenézzek, mielőtt megtörök erős tekintete alatt.

"Most felteszek pár kérdést és ajánlott, hogy őszintén válaszolj. Ha hazugságon kapunk rajta, akkor a saját módszereink szerint büntetünk meg." Cecilia feltette a kis szemüvegét és az előtte lévő papírt nézte. "Igaz, hogy nem rég jöttél rá a személyazonosságodra?"

"Ha arra gondol, hogy majdnem megöltem mindenkit körülöttem egy idegen erő hatására, akkor igen."

Cecilia horkantott, de folytatta. " Igaz, hogy közvetlen kapcsolatot létesítettél a számkivetett Harry Stylesal?"

Megfeszítettem az állkapcsom, kikényszerítettem összeszorított fogaim között. "Igen, de csak egyszer és—"

"Kiváló." Cecilia levette a szemüvegét, mielőtt szemei összeszűkítette. "Miss Parker, nem akarom megbüntetni az egyik saját gyerekem. De szükségem van a titoktartásodra, mert elmondok egy információt. Ha nem tartod meg a titkomat, akkor nem kívánt intézkedéseket kellesz hoznom."

A szívem megdobbant. "Nem vagyok benne biztos, hogy tudni akarom."

"De azt hiszem igen."

Szemöldökeimet összehúztam, ahogy ránéztem, aztán a Tanács többi tagjára. Jordan még mindig vigyorgott, ahogy engem nézett, de a másik három tag úgy látszott félt. Semmi nem tudtam kiolvasni arckifejezésükből. Azt akartam, hogy a titok titok maradjon, és ne legyen benne részem.

De Cecilia beszélni kezdett.

"Rose, biztos vagyok benne, hogy tudod édesanyád elmenekült tőled és apukádtól évekkel ezelőtt, igaz?" Kényszerítettem magam, hogy bólintsak és Cecilia gyengéden rám mosolygott. "Nos, az édesanyád egyességet kötött Marcus Stylesal, egy másik veszélyes és körözött bűnözővel. Erős boszorkány volt, igen. Mindannyian olyan erőt kívánnánk. De az élete nem volt tündérmese. Úgy tudjuk végezni akart vele, el akarta törölni a föld színéről. De nem történt meg. Látod, az édesanyád elmenekült előle, mielőtt bármilyen erőszakot elkövethetett volna vele szemben. Hozzánk fordult segítségért." Cecilia mosolya eltűnt, ahogy kerülte a szemkontaktust. 

"Az anyukád már egy imádni való tagja a Tanácsnak, és hallott az érkezésedről. Rose, az édesanyád szeretne beszélni veled."

Kezem erősebben fontam a szék keretére, a levegő kipréselődött a mellkasomból, ahogy a szavak kibuktak Cecilia ajkain. Nehéz volt feldolgozni, elhinni és akarni. Ott hagyott egy erőszakos apával. Minden üzenet nélkül ott hagyott. Nem akart engem és most annyi év után látni akart engem.

Nem.

Nem fogok találkozni vele.

Nem akartam látni.

Nem érdemelte meg, hogy találkozzon velem, vagy, hogy beszéljen velem. Lett volna lehetősége a hosszú évek során, amikor elment és soha nem használta ki a lehetőséget. Akkor én miért adjak neki?

De egy makacs részem mindig is akart egy anyát az életembe. Azt akarta, hogy legyen egy nő, akihez haza futhatok mindennap és a vacsorához megterített volna. Akartam egy rendes szobát, nem pedig lezárva lenni egy pincébe, ahol megszámlálhatatlan bogár volt. Takarítania kellett volna, főznie rám, nevelne engem.... általánosságban mellettem lennie. Szükségem lett volna valakire, aki vigyázott volna rám. Törődött volna velem.

És akkor rájöttem, hogy már volt valakim, aki törődött velem.

Harry.

És még csak közel két hónapja ismertem, de  mindig ott volt nekem,  többször, mint bárki más egész életem során. Nem engedte, hogy bármi is történjen velem (kivéve az egész karkötő levevős dolgot és a Marcuszost). Harcolt az apja ellen miattam. A bátyjával miattam. Letért az útjáról, hogy megtaláljon engem.

És ez az, amire anya nem gondolt sosem.

"Nem." Mondtam végül, hangom felismerhetetlenül határozott volt. "Nem akarom látni."

Cecilia sóhajtott és együtt érzően nézett rám. "Azt hiszem hallani akarod, amit mondani fog neked."

"Nem." Mondtam újra, hangom hangosabb lett. "Nem, nem akarom a közelembe tudni! Nem akarom látni, beszélni vele vagy akár csak rá gondolni sem! Elhagyott engem. Nem törődött velem és most azt gondolja, az életem része lehet újra? Nem.. Nem akarom." A szoba elhomályosodott, ahogy bekönnyezett a szemem.

Felugrottam a székemből, de a két őr gyors volt és megragadta a két karom. Vergődtem, ahogy próbáltam visszatartani a könnyeimet és küzdöttem ellenük. És a semmiből a bilincs elpattant. A kezeim kiszabadultak. És a két őr elrepült a közelemből, mindketten a  falnak csapódtak. Erősen csapódtak neki, nyomot hagytak a téglában.

A térdeimre rogytam, hirtelen óvatossá váltam és rájöttem, hogy tudatomon kívül ismét használtam az erőm. Rájöttem, hogy a rettegéssel együtt jön elő. Aggódással és rémülettel. És ez az, amit nem hiszem, hogy valaha képes leszek kontrollálni, mert ki tudja kontrollálni mi fog történni az életemben?

Lábamra álltam és az asztalt használtam, hogy stabilan tartsam magam. A szoba forgott, a szívem gyorsan dobogott és a homlokom izzadni kezdett. A szemeim kezdtek lecsukódni, aztán hirtelen megláttam, hogy a Tanács többi tagja is kirepült a székéből miattam.

A földre rogytam.

Mielőtt a szemeim lecsukódtak volna, egy női alak került a látóterembe.

Az anyám.

Köszönöm, hogy olvasod a fordításomat, ha tetszik szavazz és ha késztetést érzel írj nekem pár sort nyugodtan! (: