Rose

Zsibbadtság; az egyetlen magyarázat, ami végig futott agyamon. Nem voltam képes érezni, hallani vagy beszélni. Az után, hogy Marcus egy injekciót szúrt kegyetlenül a nyakamba. Megbénított, a gondolataimat, a mozgásomat. Az irányítása alatt voltam és ő tudta. Srácok, tudta.

A torkom száraz volt a sikolytól, ami nem rég hagyta el a torkom, de nem számított sokat, miközben Marcus durván húzott ki a szükség esetére készített házából. Úgy nézett ki, mintha a föld alatt lett volna az összes ördögi titkával. Eszméletlen nagy volt, arról nem beszélve, hogy tele volt kütyükkel. Félig össze volt csomagolva és félig üres volt, mintha bizonytalanul dobálta volna össze. Nem lepne meg, ha halott testeket tartott volna meg, hogy kísérletezzen rajtuk.

Tájékoztatott arról, hogy számtalan kísérletet végzett, hogy varázserőt nyerjen ki másokból. Mennyi Tanács tagot és ártatlan embert ölt meg a saját önzősége miatt. Magának akarta a világ összes erejét, és ezért kapott el engem is. Már mondtam neki, hogy nem tudom mi volt az, vagy hogyan uralhatnám, de azt mondta nem számít, ha nem tudom hogy működik az erőm - majd vigyáz rá.

Lefordítva; manipulál a beleegyezésem nélkül.

Nem tudtam hova visz, de tudtam, hogy semmi jóval sem fog szolgálni. Egy apró részletet sem mondott a tervéről, és őszintén, nem vagyok benne biztos, hogy tudni akarok bármit is róla. Megtarthatja magának. Inkább vagyok ostoba és választás nélküli kínzott, minthogy pontosan tudjam mit csinálok, ha valami szörnyű dolgot fog csináltatni velem. De nem tudom magam túltenni rajta. Gyakorlatilag bármire képes, és ez a szó végtelen lehetőséget takar.

Tekintve, hogy lassan három napja el vagyok rabolva, nem engedtem magam, hogy a rettenetes hely körül forogjanak gondolataim. amitől megőrülnék. Az egyetlen tiszta dologra gondoltam, és nem tudtam nem arra gondolni. Talán ejtettem pár könnyet itt-ott, de te nem tennéd a helyembe? Ha elrabolva lennél és egy őrült manipulálna, aki a világot akarja meghódítani?

Semmi feszültség.

Még mindig szeretlek.

Szüntelen ezek a szavak jártak a fejemben. Talán bolond voltam, hogy levettem a karkötőmet, de ez most lényegtelen. Elmondta mennyire idegesítettem, mennyi gondot okoztam neki, és szeret.

Szeret engem.

És sosem lesz esélyem arra, hogy elmondjam neki mit is érzek.

Az érzés, ahogy puha ajkai enyémekhez értek már olyan rég voltak, ez szívfájdító. A pillanat édes volt, szenvedélyes, és aztán úgy mosódott el, ahogy megtörtént. Lerombolta egy alacsony személy, akit nem érdekelt mennyi életet kockáztatott. Nem érdekelte, hogy mennyi test került a földre. Csak az erő érdekelte, valami, ami évszázadokra lerombolná a világot.

El akartam menekülni. Harryvel akartam lenni. El akartam felejteni mindent. El akartam futni vele, mintha csak egy szánalmas Rómeó és Júlia történetben lettünk volna. A saját sorsunkat akartam alakítani.

De sajnos, ennyire mélyen tudtam, hogy mindez sosem lesz valóság.

"Megmondtam és nincs semmi probléma." Motyogta a fülembe, cinikus kuncogás hagyta el ajkait szavai után. "Kedvesem, Rose. Így fogod elfoglalni a világot. Egyszerre egy országot. És te, szerelmem, te fogod irányítani az én oldalamon.

Harry

Csak pár más alkalom jutott eszembe, amikor pánikot éreztem. Az egyik amikor Henry és Zach masíroztak fel a domb tetejére Annabellel a kezeik között.  A másik, amikor hazaérve a földön találtam elvérezve a saját anyámat. Ez az a pillanat, amikor valójában Roset is megölik vagy agymosást végeznek rajta, vagy megkínozzák - túl sok, hogy elviseljem. Nem tudom elviselni a száguldozó gondolataimat, ezért kell biztosítanom magam, hogy nem lehetnek igazak.

Meg fogom menteni.

Meg kell.

Danielnek küzdenie kellett, hogy tartsa a hajthatatlan tempómat, de nem tudtam ráfigyelni, ahogy egyre csak gyorsultam. Több sikítás nem ütötte meg a fülemet. Semmi más csak a lépteink alatt recsegő ágak hangja. Valami sokkal rosszabb vette át a sikítás helyét.

Csend.

Épp annyira rettegtem a csendtől, minthogy elvesztem Roset. Sosem tudhatod mi fog történni, ha haláli csend van. Valakit megölhetnek, valakit megkínozhatnak, vagy csak egy kéz foghatja be a szájukat, hogy elcsitítsa őket. De utáltam a csendet. Szenvedélyesen utáltam.

Lassítottam egy kicsit, amikor elértük a tisztást, biztos voltam benne, hogy onnan jött a sikítás. Tétováztam, körül néztem sietve, amíg Daniel előregörnyedt, hogy levegőt kapjon rendesen. Visszatartottam a gúnyolódást, ami el akarta hagyni a számat azzal kapcsolatosan, hogy mennyire nem volt formában, de  azt hiszem nem mindenki tudna lépést tartani velem. Nincs okuk arra, hogy mániákusan fussanak a fák között állandóan. Nincs okuk arra, hogy kerüljék az embereket. Nincs okuk arra, hogy féljenek, elkapják őket, szimplán csak azért, mert egyikük sincs helyemben. A világ legkeresettebbje.

Eléggé rossz fiú, ha mondhatom magamra.

"Hol... gondolod... hogy lehet?" Dadogta Daniel szabálytalan légzése közben, végül rám nézett.

Az állkapcsom megfeszült, ahogy a fák sűrűjén átnéztem, próbáltam bármiféle jelet hallani. A füleim nagyon fejlettek voltak, még a legkisebb zajokat is képes voltam hallani. Ez az egyik ajándékom, azt hiszem, de most semmit sem érek vele. Semmit sem hallok.

"Nem tudom." Motyogtam csendesen, még mindig próbáltam valami kis zajt hallani közeli életformáktól.

A rohadt erdő kurva nagy.

Amikor azon voltam, hogy feladom, meghallottam egy halovány, nagyon bizonytalan hangot a sötétből. A szívem megdobbant, a szemeim összehúztam, ahogy felismertem Marcus ismerős hangját. Halkan beszélt, de elég közel volt, hogy meghalljam. Hálát adtam, hogy ilyen ajándékot kaptam, de abban a pillanatban az ünneplés hamar eltűnt, amikor rájöttem még Rose mindig nem volt a karjaimba.

"Erre." Mondtam csendesen, nem várta meg Danielt, hogy kifújja magát a sprinteléstől.

Fel tudtam nyögni és eszembe jutott valami, "a társdalomban tiltottnak kéne lennie a futásnak." de nem voltam benne biztos.

Valahogy képes volt a lépést tartani velem, ahogy a fák között futottunk, csapódó, lógó és lehullott ágak között. Határozott voltam, és kicsit megkönnyebbültem, hogy Daniel még mindig kész volt segíteni nekem. Semmi rosszat nem reagált, de azt hiszem főleg azért, mert túlságosan is félt, hogy bármivel próbálkozzon Ha csak dühösen néztem rá gyorsan bocsánatot kért, mielőtt félre nézett. De ezt kedveltem benne, valami furcsa okból. Megbízhatónak tűnt.

Természetesen sosem bíznék meg benne annyira, hogy magammal vigyem a Tanács ellen vívott harcomba, de hé, kaphat egy ötöst az erőfeszítéseiért.

Egy újabb tisztásra érve megállítottam Danielt alkarommal, amikor megláttam Marcust nem is olyan messze. Nem hallotta meg a szerencsétlen érkezésünket a fák közül, de nem voltam biztos a biztonságunkban addig, amíg egy nagy tölgyfa mögé nem bújtunk. Az egyik oldalra settenkedtem, kinéztem, hogy mi folyik, de a horizont felé volt fordulva, a nap lassan bukott le.

Könyörgöm, Rose legyen itt, könyörgöm éljen.

Ismételgettem magamban, mielőtt sóhajtottam egy nagyot, teste oldalról kicsit látszott, ahogy Marcus enyhén megfordult. A szívem őrült tempóban kezdett verni, az adrenalin szintem nőtt, miközben ki akartam ugrani és egyenesen megfojtani.  Hogy mer diadalittasan nézni, miután elrabolta életem szerelmét tőlem. Hogy merészel.

"Uh, oh." Motyogta mellettem Daniel.

Fejemet felé kaptam. "Mi az? Ne mond, hogy uh, oh. Ez sosem jelent jót. Ne mondd." Suttogtam keményen, figyelő tekintettel vizslattam, hogy többet tudjak meg arról, mitől lett olyan óvatos hirtelen.

Daniel nyelt egyet. "Már megbénította. Nem látod a puhaságot a mozdulataiban? Az arca gyakorlatilag kifejezéstelen. A terve a harmadik fázisban tart jelenleg."

Szemeim kimeredtek. "Harmadik fázis? Mennyi fázis van?"

Daniel vállat rántott. "Több mint három."

Kifújtam a levegőt és hajamba túrtam, mielőtt elmormogtam Danielnek, hogy mikorra időzítse a kiugrást. Valahogy utána lopakodhatnánk, de Daniel ügyetlen és nem is bízok benne eléggé. Úgy döntöttem csak a hátvédem lesz, habár ezt sem teljesíthette jobban. Egy alakváltó, nem egy varázsló.

A szemeim felcsillantak.

"Daniel, bármivé tudsz változni, ugye?"

Lassan bólintott, barna szemöldökeit összehúzta zavartan. '"Igen, kivéve étellé. Például nem tudok sajtburgerré válni és aztán ehetővé válni. De ez kannibalizmus--?"

"Nem számít." Szakítottam félbe, szemeim még mindig ragyogtak. "Gondolod, hogy fel tudnád venni az alakomat, vagy az egyik emberéét – már ha van neki - megtévesztésképpen?"

"És aztán te előjönnél, megtámadnád vagy valami, amíg én megtéveszteném és veszélybe sodornám az életem?"

Bólintottam.

Daniel összepréselte ajkait, aztán beleegyezően bólintott. "Igen, nem tudok olyan okot, amiért ne menne."

Amíg jó kedvem kezdett lenni, Daniel felállt egy kicsit kiegyenesedett és végig mért fentről lefelé. Szemeim tágra nyíltak egy kicsit, amikor hullámozni kezdett és teste átalakult olyanná, mint az enyém. Másodpercekig gyakorlatilag saját magammal álltam szemben, és meg kell mondanom Daniel rohadt jó munkát végzett. Még a haragos tekintetemet is lemásolta, ami nagyon nehéz lett volna másoknak.

"Francba." Mondtam hitetlenül, a mosolyom előtört. "Ez beteges, tudod?"

Daniel elvigyorodott. "Igazán? Nem gondolod, hogy király?"

Bólintottam, aztán rájöttem, hogy valószínűleg elégedettséget érez, amiért lenyűgözött engem. Nem sok embernek volt lehetősége arra, hogy beszéljen velem mielőtt, nos, tudjátok... Szóval megértem, hogy valószínűleg büszke magára. Ez a jutalma, amiért majdnem megöltem, amikor rájöttem, hogy nem az igazi Rose, de valami miatt életben hagytam, és ez most elég nyilvánvaló.

Ki ne akarna ismerni egy alakváltót?

"Rendben, csak menj és próbálj meg eljátszani engem. Ne beszélj, csak legyél merev és tudod....veszélyes kinézetű,, oké? Nem hagyom, hogy bántson, ígérem." Hülyének éreztem magam, amiatt, hogy ilyet mondtam, de kicsit megkönnyebbülten nézett rám.

"Rendben, felfogtam. Kérlek ne hagyj meghalni." Mondta csendesen, kezeit összetette maga előtt.

A szemeimet forgattam. "Nem foglak. Most menj, mielőtt bántaná Roset."

Daniel bólintott, lassan kikúszott a fa mögül. A tisztás oldalán kezdtem meg utamat, szememet Danielen tartottam. Futólag Rosera pillantottam, hogy megbizonyosodjak róla biztonságban van, de Daniel magára vonta a figyelmem, ahogy beszélni kezdett.

"Te, már megbocsáss. Megkérdezhetem, mit csinálsz?"

Mentális pofon.

Csalódottan ráztam a fejem, de gyorsabban mozogtam arra az esetre, ha Marcus gyorsan kitalálná, nem én vagyok. Tekintve, hogy Daniel milyen hülyeséget mondott hamarosan be fog következni. Marcus talán Roset tartotta, de nem volt ostoba. És biztos vagyok abban, hogy szinte bárki kitalálta volna, hogy én nem vagyok, abból, ahogy Daniel sétált.

Tényleg úgy megyek, mint aki beszart a nadrágjába?

Kiráztam a gondolatot a fejemből, Marcus a hamis énem felé sétált, szemöldökeit összehúzta, mintha kíváncsi lett volna, de nagyon óvatos volt a vendége miatt. Úgy értem, Roset egy fának döntve hagyta, kezei oldala mellett voltak és a kötél szorosnak tűnt. A szívem megszakadt érte, de harag öntött el, amiatt, ahogy Marcus bánt vele. Semmi többre nem számítottam tőle, de már a látvány is elég volt hozzá, hogy dühös legyek.

Daniel próbálta meggyőzni Marcust, hogy ő az, és én idéztem magamban. "nem egy csaló próbálta már megmenteni álmai nőjét, de jelenleg, egészséges és értékes.- nagyon is." A nap megmentésének kulcsa, Daniel. Valaki emlékeztessen rá, hogy elmondjam ő a hősöm, ha ez az egész szarság véget ér.

Most, mindössze annyit tehettem, hogy megráztam a fejem, mielőtt felmértem, hogy van-e esélyem Rosehoz futni. Amikor tiszta volt a terep, nem vesztegettem az időt és futni kezdtem a legnagyobb sebességemen egyenesen hozzá, amíg Daniel rettenetesen játszott el engem. De lekötötte Marcust és erre volt szükségem.

"Rose" Suttogtam élesen, próbáltam felkelteni a figyelmét.

A szívem elsüllyedt, amikor szemei kezdtek lecsukódni.

"Gyerünk, Rose. Maradj velem." Bátorítottam, miközben a kötél egyik csomójával ügyetlenkedtem, de aztán rájöttem, hogy a görcsölés a lúzereknek való. A kezemben nőtt a hő, ahogy elvágtam a kötelet, könnyen átégettem. El kellett kapnom Roset, mielőtt összeesett volna eszméletlen állapotban. Karjaim szorosan csavarodtak dereka köré, ahogy szembefordítottam magunkat, félúton voltam, hogy felemeljem menyasszony pózba, de esélyem sem volt.

Marcus észrevett.                                                                    

Nem tudom mire számítottam mit fog tenni, de az ellenkezőjét tette; nevetett. Sztoikusan tapsolni kezdett, mintha ha az egész egy film jelenet lett volna, amit a tévében nézett. Ajkai ravasz mosolyra húzódtak, keze csípőre csúszott, mialatt Daniel idegesen nézett rám, most már a saját testét viselte. A szívem egyre gyorsabban vert, ahogy Marcus közeledett, de csak erősebben tartottam Rose, rettegtem attól, hogy elvesztem még egyszer. Nem tudnék együtt élni a tudattal, ha megtörténne.

"Szép munka, fiam. Briliáns tréfa volt. Habár egy kis színészet segítségével sikeres lehettél volna." Mondta Marcus, ahogy Danielre vigyorgott, aki összehúzta magát.

Állkapcsom megfeszült. "Hagyd őt békén, seggfej. Csak nekem segített."

"Ezt nem nevezném sok segítségnek, mert egy zöldfülű."

A szemeimet összeszűkítettem, de erőm nem hatott az apámra. Erősebb volt, jobban felszerelt és tudta mit fogok ellene használni. Magas a védelme, tudta, hogy a támadásom erősebb lehet. Apa sosem volt idióta, ha harcról volt szó. Ebben a legokosabb volt, akit ismertem.

"Nézd, amit akarok--"

De a mondatomat félbeszakították, fegyverek hangja töltötte be a tisztást. Az öklöm nem lazult, szemeimet összeszűkítettem, ahogy körbenéztem, próbáltam megtalálni a hang forrását. Még Marcus is csendben maradt, tisztán látszott, hogy nem számított arra, hogy lecsapnak ránk. Daniel Lassan hozzám sétált, és majdnem elnevettem magam, ahogy mögém bújt. De helyette kihúztam magam, felkészülve arra, hogy megvédjem a számomra két fontos embert. Daniel az igazi testvér volt, aki sosem adatott meg nekem és Rose életem szerelme. Két ember, akiket nem adok át senkinek.

És aztán az áruló előlépve megmutatta magát.

Jessie.

Vigyor ült arcán, elégedett és szórakozott. Tudta, hogy körbevett minket, és biztos voltam benne, hogy a Tanács tagjai voltak. Pontosabban Vadászok. Kitervelte. Ezért vette komolyan a napi beszélgetéseket. Tudnia kellett pontosan mikor és hol kell lennie. A kis fasz azt hitte okos, de valójában józan eszű. Józan eszű, amire számítanom kellett volna, de átnéztem felette.

"Nos, bátyám, Apám. Örülök  a találkozásnak, ha mondhatok ilyet." Vigyorgott Jessie, ahogy kettőnkre nézett. Szemei Roseon landoltak, ajkai hamis fintorra húzódtak. "Milyen szánalomra méltó eszméletlenül. Túl rossz azt hiszem, a szó szoros értelmében."

Szemeimet összehúztam, de Jessiere nem hatott.

Átok arra a kurva pajzsára, bármi is legyen az.

"Szép próbálkozás, Harry. De attól félek túlságosan ismerem a bohóckodásod, ahhoz, hogy hassanak rám." Mondta, mintha az agyamba olvasott volna, amint hat Vadász lépett elő a fák közül, fegyverek emelkedtek. Jessie feléjük mutatott. "Látjátok, a Tanácshoz fordultam, hogy a megfelelő büntetést kapjátok. Marcusnak, kétségtelen, hogy halálra van ítélve. És szegény Rose." Jessie ártatlanul mosolygott rám. "Szegény lány nem tudta megállítani magát, hogy szerelembe essen egy balfasz ördöggel. Úgy látszik egy ideig börtönben lesz. Kár."

"Jessi, bazd--"

"Én visszafognám magam a helyedben, kedves testvérem." Jessie kezét a Vadászok felé fordította. "Kérlek. Ne tartson tovább, mint szükséges."

A szívem majdnem kiugrott a mellkasomból, ahogy hamarosan bekerítettek a vadászok, hárman kifeszítették a kezem közül Roset- újra. Bepánikoltam, próbáltam távol tartani őket tőle, de eszméletlen állapotában fogalma sem volt mi zajlott körülötte. Gyakorlatilag eszméletlen volt, de a Vadászok nem foglalkoztak azzal, hogy megfogják a lábát vagy a kezét. Kiabáltam velük, próbáltam erővel megállítani őket, de a rettegésem felülírta a lehetőségeimet. Újra elvesztettem. Elvesztettem és nem tehetek ellene semmit.

Magamhoz tértem, ahogy kitépték kezemből, és bekönyököltem az egyik Vadász orrát, az émelyítő ropogásának hangja töltötte meg a fülemet. Daniel elveszett volt, elveszett a vadászok tömegében, miközben én próbáltam a tőlem telhető maximumot megtenni. De túl késő volt, ahogy kezeimet mögém tekerték. Csak azt láttam, hogy Roset elhurcolták.

"Rose.!" Kiabáltam, hangom nyer volt, pulzusom felgyorsult a gondolatra, hogy mit fognak tenni vele. De mielőtt feldolgozhattam volna, egy vadász előkapott egy fecskendőt a kabátzsebéből és a nyakamba döfte. 

És minden elsötétült 

Köszönöm, hogy olvasod a fordításomat, ha tetszik szavazz és ha késztetést érzel írj nekem pár sort nyugodtan! (: