Rose-

A pánik elöntött, mint egy hideg óceáni szél végigsiklott rajtam, a csontomig hatolt és kipattantak szemeim. Sietve néztem körül, de a sötétség megakadályozta a látásom, nehézzé téve ezzel, hogy kitaláljam mivel állok szemben. De tudtam, hogy ültem és tudtam, hogy bőr kötél van a bokám és csuklóm körül, és azt is tudtam, hogy a széken ülni fáj.

Hátborzongató csend töltötte meg a szobát, amibe be voltam zárva, a szívem örülten dobogott, ahogy próbáltam kitalálni mi történik. Mindössze arra emlékszem, hogy Harry szerelmet vallott nekem, a karkötőm kikapcsolódott, Harry isteni ajakira enyéim ellen, és aztán elragadtak, Aztán minden ködös és semmire sem emlékszem tisztán.

Rémisztő léptek visszhangoztak a padlón a csend közepette, majdnem kiugrottam a bőrömből. A levegő a torkomon akadt, szemeim nagyra nőttek, ahogy idegesen pillantottam körbe a sötétben, próbáltam felmérni merről érkezett a személy, aki belépett.

"K-ki van ott?" Kérdeztem remegve, a hangom durván rekedt volt és hála istennek nem egy elcsépelt forgatókönyv volt, így a szám nem volt bekötve.

Nevetés.

Mély dörmögés hallatszott, mintha valaki mellkasából jött volna, minél jobban közeledett, annál jobban küzdöttem a kényszer ellen, hogy sikítsak. Mellkasom gyorsan mozgott, szemeim a teret pásztázták újra és újra, kétségbeesetten próbáltam magam mögé nézni, de mindhiába, mert meg voltam kötözve. Az egész szobában lehetett hallani dübörgő szívemet. Rettegtem.

Hideg levegőt éreztem a bőrömön, ahogy jeges ujjak seperték le a hajamat a vállamról, megremegtem a hirtelen cselekvésre. Idegesen haraptam alsó ajkamba, bátorítottam magam, hogy ne sírjak, mert az egyértelműen még gyengébbé tett volna. Csak lehetőséget kínálsz a fogva tartónak, hogy nevessen, esélyt, hogy sebezhetőnek tűnj. És habár nagyon érzelmes ember vagyok, meglepett, hogy mennyire nyugodt (nem igazán) tudtam maradni.

Vagy legalábbis annak tűntem.

"Kivételesen nehéz volt téged elkapni, kedvesem." A hang émelyítően ismerős volt, habár csak egyszer hallottam, mégis eléggé ismertem. Hangjából rossz indulatosság hallatszott, ami miatt akaratlanul is megugrottam.

Marcus volt a szobában.

"Látnod kellett volna a fiam milyen gyorsan futott, hogy megpróbáljon megmenteni téged." Suttogta a fülemhez közel, remegés futott végig egész testemen.

"Mit akarsz?" Sziszegtem összeszorított fogaim között, az egyetlen módja volt, hogy visszatartsam a rettegést, ami eluralkodott bennem.

Marcus addig sétált, amíg velem szembe került, önelégült vigyor jelent meg arcán, ahogy ujjai a halántékomról elindulva, a kulcscsontomig siklottak, undorító érzést és utálatot kiváltva belőlem. "Miért, azt hiszem elég egyértelmű, hogy mit akarok, hercegnő."

"Ne hívj így." Csattantam rá, meglepett a magabiztosságom.

Harry büszke lenne rám.

Marcus állkapcsa megfeszült, ahogy közelebb hajolt, keze a fegyveren volt, ahogy arca már igen közel került hozzám. "Emlékszel arra az erőre, amit kiengedtél a tisztáson?" Morogta összeszorított fogak között, egyenesen rám nézett.

Szívem gyorsan vert a mellkasomban, ahogy rám tört az emlék, ahogy kezeimet összeérintettem. Minden test hátrarepült, a fáknak vagy ki a látókörömből. De egy dolog volt a lényeg, megmentettem Harry életét. Tartoztam neki, amiért mellettem volt, még akkor is ha éppen veszekedtünk vagy nem. Valami oknál fogva, sosem engedte, hogy bántódásom essen.

Mert szerelmes beléd.

Mielőtt mélyebben elgondolkozhattam volna, Marcus nyers hangja visszahozott a jelenbe. "Azt akarom, hogy csatlakozz hozzám, Rose. Te és én, mi uralhatjuk a világot. Nézd, ismerem a benned lakozó erőt. Valójában, ismertem az anyádat."

A szemeim kiguvadtak,  a torkomban képződő gombócot próbáltam lenyelni. "I-ismerted?" Szánalmasan nyöszörögtem, anya gondolata elgyengített, a fejem lüktetni kezdett.

Marcus elvigyorodott. "Igen." Mondta és járkálni kezdett előttem. "Milyen szép nő volt. Nagyon emlékeztetsz rá. Annyira törékeny, könnyen befolyásolható. Ez tesz gyengévé egy embert, mint téged."

A szemeimet összeszűkítve néztem rá. "Emlékszem , ahogy a fának vágtalak - talán nem direkt- és nem hiszem, hogy ez okot ad arra, hogy gyengének hívj."

Marcus szórakozottan mosolygott le rám. "Nagyon erős vagy, Rose. Nem csak az idegesítő személyiséged miatt, hanem az új erő miatt, ami benned van. Kérlek, ne foglalkozz mással."

Szemöldökeimet ráncoltam. "Először is, egy székhez vagyok kötve. Másodszor, fogalmam sincs, hogy tettem."

"Hülyeség." Morogta Marcus és a fejét rázta hitetlenül. Egyik kezével hajába túrt, ami Harryre emlékeztet, amikor ideges volt, és észrevettem mennyire hasonlítanak egymásra, de mégis annyira különbözőek. Marcus még egyszer közel hajolt hozzám. "Féltetted valaki életét, Rose. Az erőd a rettegéssel jön elő, és ezért képes leszel megtalálni."

Visszagondoltam arra a pillanatra, az ismerős félelemet éreztem, ahogy láttam, hogy Harry közel volt az utolsó lélegzetvételéhez. Ahogy a feje hátracsuklott, ahogy próbált levegőt venni, miközben Marcus a könyökét torkának nyomta. Az utálat tisztán csillogott Harry szemében, amit már korábban is láttam, de nem ennyire erősen. Emlékszem milyen segítségkérően nézett, és tudtam nem lehetek a halála oka, amikor annyi minden tett értem.

"Szóval csak azt akarod, hogy maradjak?" Kérdeztem, egyenesen a lényegre térve, ahogy szemöldökömet ráncoltam és ajkaimat egyenes vonallá préseltem.

Marcus szárazon nevetett és a fejét inkább rázta szórakozottan, mint hitetlenül. "Annyira naiv vagy, Rose. Harry elmondta neked? A tény, hogy egy szánalmas lányba lett szerelmes ilyen rövid idő alatt, csalódtam benne." Marcus most már mérgesen szűkítette össze a szemeit, állkapcsa megfeszült. "És felidegesít, hogy elég hülye volt ahhoz, hogy beléd szeressen."

"Talán, ha apaként viselkedtél volna, akkor téged is szeretne."

Csattanás.

Igénybe vett pár másodpercet mire felfogtam, hogy fizikailag arcon ütött, arcom egyre jobban fájt, ahogy már könnyes tekintetem felemelve találkoztak szemeink. Nem kért bocsánatot, ami miatt még jobban rettegni kezdtem tőle.

"Ne merészelj így beszélni velem." Beszélt összeszorított fogai között, most már dühös szemeivel nézett rám. Tényleg őrültnek tűnt, ahogy mindkét kezével hajába túrt. Még egy szokás, amit Harry biztosan az elmebeteg apjától örökölt.

Marcus újra lehajolt hozzám, dühösebben nézett, mint eddig. "Figyelj rám, kis kurva. Most már teljesen a hatalmam alatt állsz, egy baklövéssel elérheted, hogy elektromos áramot vezessek beléd és meghalj. Meg van hozzá az erőm. Szóval hallgass rám és akkor nem kell a következményekkel szembe nézned. Világos voltam?"

Összezavarodtam, de bólintottam.

"Jó." Állt fel Marcus, kiegyenesítette magát. "Most, rád teszek egy nyomkövetőt a nyakadra, ami rezeg és tájékoztat engem az érzéseidről és, tudni fogom miket beszélsz. Ha rosszat mondasz, meghalsz."

Szemeim kimeredtek és ajkaim elnyíltak a félelemtől. "Belém teszel egy nyomkövetőt? Kurvára őrült vagy?"

"Elég." Csattant ridegen, szemei enyémbe mélyedtek.  "Az engedelmesség az élet első szabálya,Rose."

Horkantottam, de nem válaszoltam.

Világos volt, hogy halvány lila gőze sincs mi az engedelmesség jelentése, tekintve, hogy a Tanács ellen harcolt többször, mint azt meglehetne számolni. A fia ugyanolyan is, nem akarom elhinni, hogy Harry bármiben is olyan, mint az apja. Nem hasonlít Jessiere, őszintébb, mint hinné.

"Mint mondtam, mielőtt csúnyán félbeszakítottál" Morogta Marcus, ahogy közel hajolt még egyszer. "Most már nekem dolgozol. Ha azt mondom jelenésed van, te ott leszel. Ha arra utasítalak, hogy számolj be nekem, akkor jössz. Ha azt mondom ölj, akkor pontosan azt fogod tenni. És ha nem, meg van a módszerem, hogy rávegyelek, vagy addig kínozlak, amíg beleegyezel. Érted?"

Nem válaszoltam.

Marcus keményen ragadta meg az állam, dühös szemei enyéimbe néztek. "Azt mondtam." Mélyen morgott, remegés futott végig testemen. "Megértetted?"

Bólintottam.

"Nagyon jó." Lökte el az állam, teljesen felállt. "Arra számítok, hogy teljes erőbedobással fogsz dolgozni, Rose. Most hadd mondjam el az első szabályokat, amiket tudnod kell."

Harry-

Nincsenek szavak, amikkel leírhatnám a bennem zajló érzéseket. Düh. Fájdalom. Rettegés. Pánik. Egyikük sem szerepelt a szótáramban, kivéve a haragot, de miután kiöntöttem a lelkem Rosenak ma délután, nem tudok normálisan gondolkozni. Az elmém ködös, csak az ő biztonságáért aggódom, amiért elragadta tőlem az a rohadék, aki állítólag az apám.

Amikor elragadta a karjai közül, olyan gyorsan futottam, hogy én magam sem gondoltam, hogy képes vagyok rá. Nem érdekelt a sok faág, aminek neki mentem, amik fájdalmasan csaptak arcba. Küldetésem volt, hogy visszaszerezzem az egyetlen lányt, aki ilyen hülye erős érzelmeket váltott ki belőlem. Az egyetlen személy, aki elérte, hogy bármit érezzek.

És elbuktam.

Elárultam magam.

De mindenek előtt, elárultam Roset.

Érezem ajkai ízét ajkamon, ahogy kis karjai nyakam köré fonódtak, a melegséget, ami testből felém áradt. Hihetetlen érzés volt végre, úgy tartani őt, ahogy már egy ideje szerettem volna, de valakinek le kellett rombolni a pillanatot, nem igaz? Sosem kaphatok egy kis szünetet?

Semmi sem megy simán az elcseszett életemben.

Szóval most, mint egy szánalmas fattyú, amivé váltam, ülök az kanapén és fejemet kezeimbe temetem, aggódva túrok a hajamba. Addig akartam futni, amíg utol érem őket, de Max azt mondta, hogy ez a terv halálra van ítélve. És ő volt az egyetlen, aki hallotta a nyugtalanságot kint, ő volt az egyetlen tanácsadóm. De természetesen most, hogy az összes fiú tudja és csak kurvára sajnálkozva néznek rám, nem tudom elviselni őket.

"Csinálj egy képet, tovább tart."

Próbáltam elrejteni a szomorúságot hangomban, de a fiúk nem tűntek meggyőzöttnek. Megszokták, hogy egy fasz voltam, és nem voltak olyanok, mint Rose, amikor visszabeszélt. Büszke voltam arra, hogy a fiúk nem mertek átlépni egy határt, ha azt mondtam fogják be, de Rose nem félt, imádni való kis oroszlán, akiből nem kaptam eleget. Szóval amennyire felidegesített végül, nem tudtam tenni ellenne és beleszerettem. Istenem, annyira szánalmas vagyok, hogy kiabálni tudnék.

"Haver, biztos vagyok benne, hogy--"

"Ne kezd Liam." Felemeltem a fejem és szigorúan néztem rá, szemöldökömet összeráncoltam. "Nem akarok olyan dolgokat hallani, amik talán igazak vagy sem, és nem akarom, hogy vészmadárkodj."

Liam kifújta a levegőt, de úgy tűnt megért, ahogy ledobta magát a mellettem lévő székre. Mindenki a szobában volt és rám néztek, az ajtóra, vagy bárhová. A Rose hiánya miatti csend jobban fájt, mint gondoltam volna, a ház nem volt élvezhető. Semmi nem tűnt jónak, a mosolya nélkül.

A fali órára nézve a szívem összeszorult.

Tizenegy órája ment el és úgy viselkedsz, mint egy gyerek, akit az anyja évek óta elhagyott.

Ahogy a gondolat végig futott az agyamon, a bejárati ajtó kivágódott, azonnal talpra ugrottam. De düh öntött el, ahogy felnéztem - és egy meglehetősen véres - Rose zuhant be a szobába, a földre rogyott.

Köszönöm, hogy olvasod a fordításomat, ha tetszik szavazz és ha késztetést érzel írj nekem pár sort nyugodtan! (: