A testem a  kemény falnak csapódott, oldalam sajgott a fájdalomtól, ami egyre nőtt. Ideges volt valami szuper titkos dolog miatt, valami miatt, ami nem tudott megmagyarázni. De nem volt szükség magyarázatra, amikor volt ökle, amikor volt lába, amikor volt ereje. Ezeket az előnyöket mind kihasználta, amikor le kellett vezetnie a dühét és ma is pontosan ezt tette. Én voltam neki a megfelelő bokszzsák, amibe beleüthetett.

De, kortyolt még egy nagyot a söréből mielőtt visszakézből arcon csapott, tudtam, hogy itt az idő. Az idő, hogy végleg kiszabadítsam magam a brutális és folyamatos bántalmazás alól. Nem volt okom, hogy ilyen feltételek mellett éljek, és befejeztem, hogy magyarázatot vártam a szülőmtől arra, hogy ő miért ment el. 

Az anyám.

Sosem szeretett beszélni róla, így tudtam, hogy soha nem szabad felhoznom. Annyiról szólt nekem, hogy elment, amikor négy éves voltam. Meg tudom érteni, hogy miért menekült el, ha akkor is így viselkedett ez az ember, de miért hagyta itt a lányát bokszzsákként? Miért hagyott itt szenvedni?

Miért nem akart engem?

"Kibaszott kurva el az utamból. Tedd magad hasznossá és takarítsd ki a házat vagy valami." Sziszegte a fogai között mielőtt még egyszer a földre lökött és aztán felviharzott a lépcsőn.

Vártam, amíg az ajtaja becsukódott, mielőtt a szobámba futottam az alaksorba. Látszólag túl sok terem volt élni, így hatévesen le lettem száműzve az alaksorba. Rémálmok? Természetesen túlléptem rajtuk. Túl hideg? Nos, több takaró. Magány? Nos, pár barát. Nyolcévesen végül éreztem, hogy felesleges ilyenekről kérdezni őt. Az ő szemében a kiskorúnak magát kell megvédenie. Azt hiszem, sosem értette meg, hogy a gyerekek tíz éves kor alatt még tanulnak és szükségük van segítségre a legtöbb dologban, amit tesznek. Erre jó példa a diszlexiám, de látszólag én csak megjátszom, hogy figyelmet kapjak, szerinte.

A már összepakolt táskámat kirángattam a szekrényből, az éjjeli szekrényem fiókjába kotorásztam az ötszáz dollár után, amit összespóroltam. Az utcában lévő ebédlőben csak az éjszakai műszakért fizetnek sokat és nem sok mindenki hajlandó alkalmazni egy húszéves embert, aki nehezen olvas és ír. Sosem kaptam segítséget és a suli sosem fért bele a költségvetésébe. Egy másik értelmetlen dolog a szemeiben: a tanulás.

Nem mondanám magam butának. Több dologra is megtanítottam magam, az internet segítségével. Amikor munkába volt, a számítógéphez szöktem és annyi információt szívtam magamba, amennyi lehetséges volt. De nem szerezhettem rendes állást az alacsony iskolázottságomat tekintve.

"Francba." Motyogtam, ahogy bevertem a lábujjam az ágyba. A keret eltört hónapokkal ezelőtt, de nem érdekelte annyira, hogy megjavítsa és én erre a pillanatra gyűjtöttem a pénzem. Élhetek úgy, hogy egy sima matracon alszok, de remélhetőleg találok valami helyet, ahol meghúzhatom magam. Egy nyavalyás hotel is jobb, mint ez. 

Kétszer ellenőriztem, hogy minden meg van-e, amire szükségem van, gyorsan vettem a lépcsőfokokat és mindenfelé szétnéztem, amikor felértem. Horkolás hallatszott az emeletről és a szemeimet forgattam. De már megszoktam; és küldetésem volt, szóval kizártam. 

Lábujjhegyen értem el az ajtót, még mindig biztonságosabbnak tűnt, mint a futás, szóval ezt választottam. Öt percet vett igénybe, amíg elértem a bejárati ajtót és kinyitottam olyan csendesen, ahogy tudtam. Nem hagytam neki üzenetet; nem érdekelné. Szóval elvetettem a gondolatot, óvatosan csuktam be a faajtót magam mögött. 

Mosolyom fényesen ragyogott, ahogy lesújtott rám a felismerés.

Végre szabad vagyok.

***

A paranoia elbaszott egy érzés.

Egész végig, amíg sétáltam, folyamatosan hátranéztem a vállam felett, mintha valaki követett volna. Óvatosnak kellett lennem, mert hallottam a veszélyes dolgokról, amik leselkedhetnek rám éjszaka a sötétben. Nem olyan normális társadalomban élünk, ahol a gyors kutyáktól kell félned csak. Nem; a boszorkányoktól félünk.

A Fehér boszorkányok a jó fiúk, kedvesek és gyengédek. A Fekete boszorkányokat gyakran emlegetik az "Ördög bűntársai" ként gonosz varázslatuk és sötét mágiájuk miatt. Amikor egyiküket kiszúrja egy Vadász, azonnal őrizetbe veszik, ha meg nem ölik a helyszínen. Nem tudok sokat róluk, habár tekintve, hogy több mint öt méterre voltam a háztól, csak imádkozni tudtam, hogy ne találkozzak velük.

Nagyon féltem, mert halványlila gőzöm sem volt, hogy mit kell tenni akkor.

Jelenleg a sötét fák közt sétálva, a fák egyre sötétebbnek tűntek. Ez tűnt a legjobb menekülési útvonalnak a házból, továbbá a legtrükkösebb, ha utánam akarna jönni. Ezen az úton több elbújási lehetőségem van.

Egy ág reccsent mögöttem, azonnal megálltam, ahogy fejemet hátrafordítottam a vállam fölött. Halvány fény gyúlt, de ahogy jobban megnéztem csak szentjánosbogarak voltak. 

Lélegezz, Rose.

Most már nincs visszaút.

De tudtam a visszafordulás nem lehetőség. Inkább szembe nézek az éhséggel, minthogy visszatérjek a pokol házába. Leugrani egy szikláról és a cápák áldozatául esni is jobban hangzik, mint visszamenni oda.

"Ki vagy te?" Egy mély hang ijesztett meg, ahogy visszafordultam előző pozíciómba, de a torkom elszorult. 

Kezeim a nyakamhoz kaptam, ahogy levegőért küzdöttem, a fiú velem szemben, nem nézett ki idősebbnek, mint én. Barna haja a szeme felé lógott, átható, zöld szemei összeszűkültek, ahogy engem bámult. Minden alkalommal, amikor tekintetét rám szegezte torkom összébb szorult. Egy pontban,  a térdeimre estem.

"A Tanács Vadásza vagy?" Kérdezte újra, ahogy közelebb lépett hozzám.

"K-kérlek." Krákogtam és szívem őrülten vert a mellkasomban.

"Válaszolj nekem."

"N-nem." Szenvedtem ki, még a fejemet is próbáltam rázni nagy erőfeszítés árán. "E-esküszöm."

A fiú a szemöldökét ráncolta, de a szemei az égre néztek helyettem. A levegő újra áramlott tüdőmbe, mély levegőt vettem a számon keresztül. Előre görnyedtem, hogy lehiggadjak. A szívem normál tempóban vert és a légzés is könnyebb lett, ahogy összegörnyedve maradtam.

"Szerencséd van, hogy engedtem elmondd az igazat." Mondta és még egyszer rám nézett.

"Hogy vártad, hogy válaszoljak, amikor fojtogattál?" Csattantam idegesen, a lábaimra álltam és a táskámat vállamra tettem. "És miért van brit akcentusod Amerikába?"

A fiú a szemét forgatta. "Utazásnak hívják. És ha válaszoltál volna az első alkalommal, amikor kérdeztelek, akkor nem fojtogattalak volna."

"Esélyt sem adtál!"

"Basszus, túl hangosan beszélsz." Morgott, miközben halántékát dörzsölte. "Itt állok, nem kell kiabálnod."

Fújtattam a vérem máris forrt. "Nincs szükség idegességre és erőszakra valakivel szemben, akit nem ismersz."

"Amikor széles körben keresett személy vagy, okos dolog óvatosnak lenni." Mondta, de még mindig elkeseredett volt, mintha gondot okoztam volna neki. Újra találkoztak szemeink, egy kis önelégült mosoly terült szét rózsaszín ajkain.

"Mi az?" Csattantam rá, nem voltam olyan állapotban, hogy beszéljek vele. Máris volt egy feltevésem, hogy ő egy boszorkány idióta erővel, amit használt nem egészen öt perccel ezelőtt, szóval csak olyan messze akartam tőle kerülni, amennyire lehetséges volt. Nem csak azért, mert irritáló, tisztán látszik, hogy veszélyes.

"Nyugodj le egy kicsit, Rosalie."

Ajkaim elnyíltak, de övéi csak ferde és egyben gúnyos mosolyra húzódtak. "H-honnan tudod a nevem?" Kérdeztem hitetlenkedve

Karba fonta kezeit a mellkasán a fiú és csak vállat rántott. "Sok minden tudok mondani egy személyről, ha a szemébe nézek. Különleges adottság, azt hiszem." Még egyszer a szemembe nézett és amennyire el akartam lökni, az a furcsa erő nem engedett. A fiú önelégült vigyora eltűnt és egy kis sajnálatot láttam arcán. "Egész életedben bántalmazott az apád."

Ezúttal a fejemet a föld felé fordítottam. "Ez nem a te dolgod." Morogtam.

Éreztem, hogy szemei még mindig rajtam, amikor beszélt. "Ez az apró tény akadályozza meg, hogy megöljelek."

Szemöldökömet ráncolva néztem fel rá.

Sóhajtott és egyik kezével dús hajába túrt. "Nézd, tudom milyen, ha kínoznak, rendben? Tudom, milyen, amikor nem tudsz sehova menekülni, és világos, hogy te most ebben a helyzetben vagy."

"Próbálsz valódi lenni?" Kérdeztem, felhúzva egyik szemöldököm.

A vigyora visszatért. "Az együtt érzőt nem szokták rám használni az emberek."

"Nos, ha nem ölsz meg, azt hiszem valódi vagy. " Mondtam szarkasztikusan, ahogy tartottam a szemkontaktust.

"Elég fair." Vigyorgott. "Azt hiszem, velem tarthatsz, de meg kell tartanod magadnak ezt a hangsúlyt és a kiabálást. Nem kell kiabálnod valakivel, aki öt lépésre áll tőled."

"Seggfej vagy, tudod?" Morogtam az orrom alatt, ahogy a táskám pántját igazgattam.

Önelégülten vigyorgott. "Egy seggfej, aki esélyt ad, hogy élj. Szóval köthetünk alkut? Befogod a szád és én engedem, hogy velem tarts."

"Szarkasztikusan hangzott." Motyogtam, felhúztam az egyik szemöldököm, de ő csak vállat rántott ugyanazzal a vigyorral, amit le akartam törölni az arcáról. Rámutatott, hogy nincs hova mennem. Emiatt mondtam azt, amit. "Rendben, kössünk alkut."

Szétterült arcán ferde mosolya. "Jó választás. Ha nem értesz egyet, csak abban az estben öllek meg, ha a városba akarsz menni és mindenkinek elmondani mindent."

"Én is hozhatok szabályokat?" Morogtam bosszúsan.

"A szabálytól függ."

"Mondjuk valami új dolog.. nem tudom.. lehetnél kedves."

Vigyorgott és ajkait benedvesítette mielőtt vékony vonallá préselte össze. "Nem vagyok tisztában ezzel a szóval, szerelmem. Habár, letölthetsz nekem egy szótárat?"

"Egy, nem vagyok kutya és nem fogok. Kettő, nagyokosnak lenni jó példa arra, hogy hogyne legyél kedves. Szóval talán kezdhetnéd innen." Mondtam.

"Nézd, Rosalie. Ha Isten tudja meddig velem fogsz tartani, nem hatalmaz fel arra, hogy kioktass. Nagyokos vagyok, tudom. De ez nem azt jelenti, hogy változni akarok, mert "a lelkembe gázolok.' Szóval építs egy hidat és tedd túl magad rajta. Kapis?"

Arcomat harapdáltam belülről és azon tűnődtem mibe is kevertem magam. Elsétálhatnék, és egyedül lehetnék, de ha ez a gyerek itt kint van és veszélyes, ki tudja hányan lehetnek még? Az életem kockáztatnám, ha elsétálnék, és azt mondanám ne védjen meg, de van egy olyan érzésem, hogy nem törődik más emberekkel. Főleg mióta majdnem megölt, mert nem válaszoltam a kérdésére. Nem hiszem, hogy engedi az embereket uralkodni maga felett, bármilyen értelemben is.

"Okay." Mondtam és a földet rugdostam. "Csak ne legyél annyira sekélyes, hogy a semmi közepén hagysz, kérlek?"

Mosolygott, de távol állt tőle a jó indulat. "Semmi ígéret, Rosie."

Fújtattam. "Ha már te a nevemet használod és még beceneveket is adsz, megtudhatnám én is a tiéd?"

Pár másodpercig gondolkozott, azután vállat rántott és karjait újra keresztbe fonta mellkasa előtt. "Harry. Harry Styles. Most már mehetünk? Feszes menetrendem van."

Köszönöm, hogy olvasod a fordításomat, ha tetszik szavazz és ha késztetést érzel írj nekem pár sort nyugodtan! (: