Matt megpróbált a lehető leghalkabban bemenni a házba, nehogy felébressze a szüleit. Amúgy sem nézték jó szemmel, hogy eddig kimarad, és most a legkevésbé sem vágyott arra, hogy alapos fejmosást kapjon. Miután egymás után négyszer is leejtette kulcscsomóját, ezzel egy kisebb hangzavart csapva, óvatosan kinyitotta az ajtót, ami nem meglepő módon, hangosan nyikorogni kezdett. James ott állt mögötte, száját be kellett fognia, nehogy túl hangosan nevessen.

- Kösz a segítséget - mondta Matt, és elővette a telefonját, hogy azzal világítson.

- Nincs mit - felelte James, elfojtva nevetését.

A házban sötét volt, egyedül a telefon adott némi fényt. Egymást lökdösve megindultak fel a lépcsőn.

- Mi lenne, ha most leesnénk? - kérdezte James. Matt barátja szájára tapasztotta a kezét, aki megint elkezdett nevetni.

A fiú szobája a rövidke folyosó végén volt. Halkan odalopóztak, és még halkabban kinyitotta az ajtót. James elfutott mellőle, és az ágyra vetette magát, míg Matt becsukta az ajtót és felkapcsolta a villanyt. Az ágyhoz sétált, és leült a szélére. Kezdett elbizonytalanodni.

- Hallgatlak. - James felült, ölében szorongatva Matt párnáját. - Szóval tényleg lefeküdtetek?

Matt hezitált, majd alig észrevehetően bólintott.

- Szóval lefeküdtetek - tűnődött el James. - De mikor? És hogyan? Egyáltalán mióta vagy szerelmes Dylan-be? - bombázta kérdésekkel a fiút, aki elkerekedett szemekkel nézte. - Tudod mit? Mesélj el mindent! Az elejétől kezdve mesélj el nekem mindent!

- Az elejétől? - Matt felsóhajtott.

- Onnan, hogy mikor szerettél bele. Egészen a mostani helyzetig.

Matt-nek néhány pillanatba telt, míg összeszedte a bátorságát. Belement a dologba, most már nem hátrálhat ki belőle és küldheti el James-t. Eldöntötte, hogy beavatja, akkor most nem bizonytalanodhat el.

- Mikor szerettem bele? - Eszébe jutott a két fiú a folyóparton. - Talán mikor először csókolóztunk.

- V-V-Várj! - kiáltott fel James, majd a szája elé kapta a kezét, és halkabban folytatta. - És az mikor volt?

- 12 évesek voltunk - Matt nagyot sóhajtott. - Dylan-nek tetszett egy csaj. A mi utcánkban lakott. 14 éves volt akkor. Azt mondta egyszer Dylan-nek, hogy majd akkor jár vele, ha érettebb lesz. De Dylan addig nyavalygott meg könyörgött neki, míg végül belement a csaj. Én támogattam Dylant, meg minden. De egyszer azt kérte, pont az első randijuk előtt, hogy segítsek neki. Legjobb barát módjára rögtön bele is egyeztem. És akkor mondta, hogy miben kellene segíteni. Korábban nem csókolózott még, ezért arra kért, hogy segítsek neki megtanulni csókolózni. Szokás szerint a folyóparton találkoztunk. Először azt se tudtam, mit tegyek. Két fiú csókolózzon? Na fúj! De Dylan olyan kétségbeesetten kért, hogy végül belementem. - Úgy érezte, mintha valami erős kéz összeszorítaná a szívét. - Csókolóztunk. Először csak az ilyen gyerekes szájra puszi, majd mindig kicsit több. Emlékszem, azzal viccelődtünk még, hogy talán a szüzessége elvesztésében is én segítek majd. - Lesütötte a szemeit. - Aztán azt vettem észre, hogy egyre többet gondolok a csókra. Csókokra. És valahogy nem éreztem azt, hogy Dylan a legjobb barátom. Először azt hittem, azért érzek így, mert esetleg megutáltam, amiért ilyet kellett tennem vele. De nem utáltam. Zavarba jöttem a közelében, a szívem össze-vissza vert, a tenyerem izzadt. Aztán nem sokkal később átjött a nővérem barátnője, és meghallottam, amint arról beszél, hogy mit érez, mikor a már nem emlékszem hogy hívták a srácot a közelében van. Ugyanazokat sorolta el, amiket én éreztem. Ekkor jöttem rá igazából, hogy beleszerettem Dylan-be. - Fél szemmel James-re lesett, aki kíváncsian hallgatta minden egyes szavát. - Képzelheted, mekkora sokk volt számomra, hogy nem is a lányok tetszenek nekem. Vagyis nem tudom. Vannak nagyon szép lányok, akikre azt mondanám, hogy akár még velük is összejönnék. De... - Nem tudta, mit mondjon. A fiúkat jobban szerette, ez volt az igazság. De annyi bátorsága még nem volt, hogy ezt így kimondja.

- Nincs ezzel semmi gond. - James megértően a vállára tette a kezét. - Nem a lányokért vagy oda. Na és? Ez nem változtat semmin. Attól te még ugyanúgy az a Matt vagy, aki eddig. Semmi sem változott.

- Dylan másképp gondolja ezt.

- Dylan egy hülye! - mondta kicsit hangosabban a kelleténél James. - Valószínűleg engem is meglepne, ha egyszer csak egy másik fiú mellett ébrednék fel. Főleg, ha az a legjobb barátom lenne, aki ráadásul még szerelmes is belém. De attól még nem hiszem, hogy képes lennék utálni azt a személyt. Hiszen egy csomó közös emlékünk van, és olyan sokat köszönhetek neki. - Egy pillanatra elhallgatott. - Meg aztán ki tudja. Talán még a végén én is beleszeretnék a srácba. - Elnevette magát. De ez nem az a gúnyos nevetés volt. Ez valami más. Mintha tényleg elhinné, amit mond. Mintha azon nevetne, hogy tudja magáról, hogy vele akár még ez is megeshet.

- Azt azért kétlem - mondta Matt. - Téged imádnak a lányok. Akkor mégis miért lennél meleg?

- Nem tudom. Amúgy Matt... - James beleharapott az ajkába. - Mondd, kérdezhetek tőled valamit?

- Mi lenne az?

- Hát tudod... Te azért már jártasabb vagy az ilyen dolgokban, én meg mindig is kíváncsi voltam erre. Szóval... Hát izé... - James nem nézett Matt szemébe. - Szóval... Fáj?

- Mármint mi?

- Hát fáj? Tudod, mikor két fiú... Nos, izé... Tudod mire gondolok... - hebegett James.

- Jobb lenne. ha inkább ezt Dylan-től kérdeznéd - felelte Matt. Hirtelen bűntudata lett, amiért fájdalmat okozott Dylan-nek.

- MI?! - James elkiáltotta magát. - SZÓVAL TE VOLTÁL FELÜL? EDDIG MINDIG TE VOLTÁL FELÜL?

Matt James szájára tapasztotta a kezét, és dühös tekintettel meredt rá. Annak örült volna a legkevésbé, ha James felébreszti a szüleit a kiabálásával. A másik fiú elnevette magát. Matt sem tudott dühös maradni. Visszavette a kezét, majd összekulcsolta ujjait az ölében. Elgondolkozva meredt rájuk.

Már nem is bánta, hogy elmondta James-nek, mi is ő valójában. Hogy ki is ő valójában. Az pedig végképp örömmel töltötte el, hogy James nem ítélte el ezért. Sőt, inkább bátorította. Azt éreztette vele, hogy nincs azzal semmi baj, hogy ő... Hát hogy ő meleg.

- És mit szólnál hozzá, ha egyszer csak Dylan is beléd szeretne? - tette fel a kérdést a fiú. Most komolynak tűnt. De úgy igazán komolynak. Amilyennek csak ritkán mutatkozott.

- Ez sose fog megtörténni - vágta rá rögtön Matt. - Kár lenne ilyennel áltatni magam. Csak felesleges reménykedés lenne.

- Miért van olyan érzésem, hogy ezekkel a szavakkal inkább magadat akarod meggyőzni?

- Mert talán ez a célom. - Matt elkomorodott. - Tudom, hogy esélyem sincs nála. Tudom, hogy felesleges reménykedni. De még mindig ott él bennem a remény, hogy mi van, ha. Mi van, ha Dylan belém szeret egyszer. Mi van, ha képes vagyok elérni, hogy ne csak a barátjaként tekintsen rám? Tudom, hogy mindez lehetetlen, de még akkor is reménykedek. Szánalmas vagyok.

- Nem vagy szánalmas! Ez még csak eszedbe se jusson! - szólt rá kedvesen James. - Amúgy nem mesélnél nekem arról az estéről?

Arról az estéről. Matt lehunyta a szemeit. - Én nem kényszerítettem semmire. Már hozzászoktam ahhoz, hogy ez az egész viszonzatlan. Én nem könyörögtem neki. Igazából, ő volt az, aki felráncigált magához. Én próbáltam leállítani, de ő egyre követelőzőbb lett.

James tátott szájjal hallgatta a történetet. - Szóval akkor igaz, amit Tristan mondott. Ő biztos volt benne, hogy történt valami. És én meg még le is hülyéztem. - Különös mosoly jelent meg James arcán. - Szóval akkor Dylan számára sem vagy annyira közömbös. - Matt így még bele se gondolt ebbe. Nem mert belegondolni ebbe. 

- Figyelj, James! Nem beszélnénk inkább másról? - Kezdett egyre fájdalmasabbá és kényelmetlenebbé válni a beszélgetés. 

- Mi? Ja, dehogynem! Miről lenne kedved beszélni? 

- Mondjuk arról, hogy mikor szándékozol hazamenni? - Matt szeretett volna egyedül lenni. Felzaklatták az éjjel történtek. Dylan és Nicole látványa, meg most ez a beszélgetés. Akart egy kis időt, míg kiszakadhat ebből a világból és eltűnhet a problémák elől.

- Haza? De hiszen itt alszok! - mondta értetlenül James. Mintha már ez akkor egyértelmű lett volna, mikor elindultak. 

- Itt ugyan nem! - vágta rá tüstént Matt. - Na, állj fel szépen az ágyamról, aztán indulás haza! 

James vigyorogva elfeküdt az ágyon, majd csábosan Matt-re nézett. - Velem nem szeretnél lefeküdni? 

- Nem. 

- Hát nem vagyok elég vonzó neked? 

- Nem ezzel van a baj. Csak... 

- Á, értelek. Túl helyes vagyok. De attól még egy éjszaka belefér, nem? - vonogatta a szemöldökét.

- Mondd, voltál már fiúval? - kíváncsiskodott Matt. 

- Nem, de egyszer szívesen kipróbálnám - mondta egyszerű őszinteséggel. 

Matt hátrahőkölt a döbbenettől.  Nem tudta, hogy a sok James nevű löttynek köszönhető-e, vagy James amúgy is könnyen bevallja ezeket, mindenesetre meglepte a fiú ilyesfajta őszintesége.

- Igazából még csak smárolni se smároltam fiúval - mondta James, majd felült, és közelebb hajolt Matt-hez. - Akarsz csókolózni? 

- Nem.

- Jaj, miért vagy ennyire elutasító? - James visszadőlt. A plafont bámulta. - Ennyire szereted őt? - tűnődött el, ismét elkomolyodva.

Matt szavai akaratlanul is eleredtek. - Őszintén? Kibaszottul. - Ő is eldőlt az ágyon, és James mellett fekve, ő is a fehér plafont bámulta. - Bárhogy próbálom nem szeretni, egyszerűen nem megy. És eláruljak neked egy titkot? Nyáron kavartam egy csajjal. Senki se tud róla, mert egyszerűen szégyelltem, hogy ez lett a vége. De mikor arra került volna a sor, én egyszerűen nem voltam képes semmit se tenni. Csak néztem, ahogy veszi le a pólóját, és én egyszerűen nem éreztem semmit, ami arra ösztönzött volna, hogy lefeküdjek vele. Eszembe jutott a Dylan-nel töltött éjszakám, és még annyira se kívántam a csajt, mint előtte. Úgyhogy leállítottam és elküldtem. 

- Gondolom az meg azt se tudta, mi történik - nevette el magát James. - De tudod, nincs ezzel semmi gond. Én is visszautasítottam egy-két csajt. Nincs ezzel semmi gond. Sőt, én a helyedben inkább hencegnék ezzel Dylan előtt. Hadd higgye azt, hogy nélküle is jól megvagy. Hadd legyen féltékeny, amiért ilyen hamar találtál mást. - Titokzatos mosoly jelent meg az arcán. 

- Szerinted ez működne? - Matt maga sem tudta, miért kérdezi. 

- Szerintem megvan az esélye. - James oldalra fordította a fejét, és álmosan pislogott Matt-re. - Tényleg nem akarsz csókolózni? 

Matt felvont szemöldökkel nézett a fiúra. - Nem. És te tényleg nem akarsz hazamenni? - kérdezte, bár nem gondolta komolyan. Örült, hogy James itt van vele. 

- Ha te nem csókolsz meg, én se megyek haza - jelentette ki lehunyt szemekkel James. Hirtelen olyan fáradtnak érezte magát.

- Akkor jó éjt! - Matt kihúzta maguk alól a takarót, és gondosan betakarta a másik fiút, aki már egyre egyenletesebben szuszogott.

- Dylan mindenben az első a számodra - mondta halkan, és elhallgatott. Hamarosan mély álomba merült, Matt-et pedig éber gondolkodásba taszította ezzel az egy mondatával, mely félálomban hagyta el a száját.

Igaza volt James-nek.  Dylan mindenben az első volt számára. Ő volt az első barátja az iskolában; ő volt az, akinek az első csókját adta; ő volt az első ember, akibe szerelmes lett; és most ő volt az első, akivel lefeküdt. Dylan különleges helyet foglalt el Matt szívében. Olyan helyet, melyet csak az ő számára tartott fenn. Olyan helyet, ahova senki mást sem akart engedni.