A hét többi részében minden zökkenőmentesen ment, aminek Matt kifejezetten örült. Dylan a délelőttjeit vele, a délutánjait Audrey-val töltötte. Remélte, hogy amint Audrey meggyógyul, Dylan nem fogja az órák közötti szüneteket is a lánnyal tölteni.

Szombaton reggel nyolckor a telefonja ébresztőjére kelt fel. Eljött a nagy nap, a második randi, ahol végre elmondhatja James-nek, hogy szereti. Még akkor is, ha ez nem teljesen volt így. Illetve még ő maga sem tudta pontosan, hogy hogy is van ez az egész.

- Van valamiféle jelentősége a szeretlek szónak a mai világban? – tűnődött félhangosan a tükör előtt. – Olyan könnyen kimondjak az emberek, még akkor is, ha nem gondolják úgy. – Nem sokáig gondolkozott ezen, túl fáradtnak érezte még magát az ilyen komoly témákon való elmélkedéshez.

Soha életében nem készülődött olyan lassan, mint akkor. Mintha azt hitte volna, hogy azzal, hogy ő maga lassan készülődik, az idő is lelassulna. Azonban ez nem így volt, és mire észbe kapott, már futhatott is a buszra.

James már a bejáratnál várta, arcán hatalmas mosoly terült el. Látszott rajta, hogy nagyon várta ezt a találkozót. Matt nem tudta ezt nem észrevenni.

- Sokat késtem? – kérdezte, mikor James-hez ért.

- Nem, igazából én is csak 3-4 perce vagyok itt. – Zsebre tette a kezét.

Matt elmosolyodott. – Mehetünk?

James bólintott.

Nemsokkal később már mindketten a korcsolyapályán szenvedtek. Szenvedtek. Találóbb szóval le sem lehetett volna írni.

- Nem azt mondtad a telefonba tegnap este, hogy tudsz korcsolyázni? – kérdezte Matt, miközben karjaival hevesen legyezett, hogy megtartsa egyensúlyát.

- De. Azt hittem, könnyebb lesz, és nem fog feltűnni, hogy hazudtam – nevetett James. – Borzalmasan korcsolyázol! – A korlátra támaszkodott.

- Én próbálkozom – odasiklott James mellé.

- Van egy ötltetem! – James egy könnyed mozdulattal ellökte magát a korláttól, mire Matt-ben egy pillanatra megfordult, hogy James talán ráérzett, és már menni fog neki. De a nagy puffanás és a földön ülő fiú elhessegette ezt a téves gondolatot.

- Mi az a nagy ötlet? – Matt végignézte, ahogy egy idősebb házaspár felsegíti barátját a földről.

- Gyere ide, és fogd meg a kezem! Próbáljuk meg ketten! – Matt felé nyújtotta kezeit, aki vonakodva ugyan, de beleegyezett.

Senki nem foglalkozott különösebben a párral. Úgy tekintettek rájuk, mint két barátra, akik elmentek korcsolyázni. Vagy ha nem is, hát megpróbálták ezt bemesélni maguknak. Sokan inkább a hazugságot választották, minthogy szembesüljenek a valósággal. De így volt ez mindig is.

- Egyre jobban megy! – James óvatosan megpördült a tengelye körül.

- Ezt mondod már egy órája – forgatta meg a szemeit Matt, aki semmiféle változást nem látott a fiú mostani és egy órával ezelőtti korcsolyatudása közt.

Tettek még egy kört, majd Matt javaslatára megálltak pihenni. James elgondolkodva nézte a korcsolyázókat, akiknek többsége boldogan enyelgő szerelmespár volt. Eltűnődött azon, hogy vajon ők is így nézhetnek ki. Mármint azok szemében, akik elég nyitottak.

- Látsz valami érdekeset? - Matt is körülnézett.

- Nem – felelte, majd megfogta Matt kezét, és behúzta a korcsolyázók közé.

- Komolyan mondom, te visszafejlődsz! - Matt nevetve figyelte a fiút.

- Ez nem igaz! Tudom jól, hogy valahol mélyen egy profi műkorcsolyázó veszett el bennem.

Miután beleuntak, úgy döntöttek, hogy átmennek Matt-hez, és főznek valamit. Útközben a régi időket emlegették fel. Elmesélték, mi volt az első benyomásuk egymásról, illetve, hogy miként változott ez az évek alatt. Beszélgettek a megismerkedésük előtti évekről, a gyerekkorukról, a családjukról.

Ezt a beszélgetést folytatták azután is, hogy beértek a házba, és leültek egymás mellé Matt ágyán. Mindketten az ágytámlának dőltek, Matt felhúzott lábakkal, James kinyújtott lábakkal, fejét Matt vállára döntve. Boldog volt. Nem felhőtlenül boldog, de boldog. Élvezte Matt társaságát, és meglepően könnyen találtak témát.

- Ideje mennem – mondta öt óra tájt. Még mindig annyi mindenről el szeretett volna beszélgetni barátjával, de úgy érezte, ideje befejezni a randijukat, még mielőtt túlságosan is beleéli magát.

Matt kikísérte az ajtóig, majd egy csókkal búcsúztak egymástól. James a távolból még visszafordult, és intett Matt-nek, aztán befordult a sarkon, és eltűnt szem elől.

Fel kellett dolgozni, mi is történt az elmúlt órákban. Sok új dolgot megtudott Matt-ről, és ez örömmel töltötte el, de nem tudta figyelmen kívül hagyni, hogy annyi történetnek volt a részese Dylan. Ahányszor meghallotta Dylan és Matt nevét egy mondatban, az első gondolata mindig is az volt, hogy legjobb barátok. Mostanra már minden más eszébe jutott róluk, csak a legjobb barát nem.

Útközben bement a boltba. Ő maga sem tudta, mit akar venni, de még ki akarta bogozni a saját érzéseit, ehhez pedig arra volt szüksége, hogy kiszellőztesse a fejét. Egy vásárlás pedig jó ötletnek tűnt.

Egy gondolat foglalkoztatta azóta, hogy leléptek a korcsolyapályáról: Tényleg szerelem az, amit érez? Kezdett elbizonytalanodni, és már-már azon volt, hogy felhívja Tristant, mikor észrevett valakit. Valakit, akiről abban a pillanatban úgy érezte, az ég küldte.

- Negyed óra, és otthon vagyok – mondta a telefonba Audrey. – Utána jöhetsz.

- Oké, imádlak – mondta Dylan. – Nem akarok sokáig maradni, csak unatkozok, és gondoltam, beszélgethetnénk.

- Másfél órája beszélünk – forgatta meg a szemeit. – Látom, belőlem sose elég – sóhajtott színpadiasan.

- Biztos nincs másfél órája. – Zörgést hallott. – De, mégis. Megnéztem.

- Tanulj inkább! – Audrey teletette a kosarát popcornnal. – Én is egész délelőtt tanultam.

- Hogy állsz a pótlással? – érdeklődött. – Segítsek valamit?

- Szerintem előrébb járok, mint te. – Audrey befordult a chipsekhez, és elkezdte pakolni a zacskókat a kosarába. Bár ő maga nem volt oda az ilyenekért, jól tudta, hogy Lara gyomra olyan, mint egy fekete lyuk, és sose tud jóllakni.

- Az lehet – nevetett fel Dylan.  - Akkor segíts te!

Audrey elfordult, és már indult volna az üdítőkhöz, mikor egy ismerős arcot látott meg a sor végén, ahogy széles mosollyal az arcán őt bámulja. Megforgatta szemeit, és átkozta az eget, amiért pont most kellett összefutnia vele.

- Kotnyeles hercegnő! – James mindkét kezét a magasba emelve integetett.

- Most le kell tennem – mondta a telefonba Audrey. – Akkor majd gyere! – azzal kinyomta a telefont, és zsebre tette. – James! – Arcán széles mosoly terült el, és még a vak is látta, hogy mennyire megjátszott. Ez persze nem azt jelentette, hogy nem örül James-nek. De a Dylan-nel folytatott másfél órás telefonbeszélgetés fele mással sem telt, csak azzal, hogy Dylan azt találgatta, mit csinálhat a két szerelmes a randijukon. Úgy érezte, ezzel megkapta a napi James-adagját, és határozottan nem kért repetát.

James odasietett hozzá, és belelesett a kosárba. – Popcorn és chips?

- Csajos estét tartunk – mondta. – Lara átjön – tette hozzá. Azt kihagyta, hogy előtte még Dylan is benéz hozzá. – Te is szeretnél hozzánk csatlakozni?

- Kösz, talán máskor.

Audrey nem tudta eldönteni, hogy James komolyan beszél-e. A hangja és az arckifejezése azt a benyomást keltette, hogy tényleg szándékában áll máskor csatlakozni hozzájuk.

- Segíthetek valamit? – vonta össze a szemöldökét Audrey, és csak remélhette, hogy nem. Eleget hallotta már Dylan panaszkodását, és úgy érezte, ezzel a napi Mylan-Mames-akármi feladata ki is van pipálva.

- Nem, csak megláttalak, és gondoltam, köszönök neked – felelte a fiú, de Audrey-t nem tudta becsapni. Látta rajta, hogy valamit szeretne kérdezni, szinte hallotta a segélykérő kiáltást.

- Oké, örülök, hogy találkoztunk – mondta, és elindult az italokhoz.

- Várj, ne segítsek? – sietett utána James.

Audrey felsóhajtott. – Szóval mégiscsak szeretnél valamit. – Megállt az italok előtt, háttal a sornak, és várakozva végigmérte James-t.

James hezitált. – Nem, csak arra gondoltam, hogy alig ismerlek. Kíváncsi vagyok, milyen ember is vagy.

- Szóval jobban meg akarsz ismerni?

- Igen – vágta rá. Bár ez nem így volt. Eredetileg a segítségét akarta kérni, vagy legalább csak azt, hogy meghallgassa, de az utolsó pillanatban beijedt.

- Mi az? Talán szakítottatok? – Az üdítőkhöz fordult.

James nem szólt semmit, csak lehajtotta a fejét.

Audrey kíváncsian fordult felé. – James. James, minden rendben? – kérdezte aggódva. – James – Szabad kezét a fiú vállára tette. – James – James megborzongott attól a gyengédségtől, amellyel Audrey a nevét ejtette ki. Annyira vágyott erre a gyengédségre. – Hallod, ha bármi van, nekem elmondhatod, oké? – Audrey el is feledkezett arról, hogy a napi feladatát letudtnak tekintette az imént.

- Köszönöm – mosolyodott el James, és az üdítőkhöz ment. – Mit szeretnél venni? – kérdezte, és meg sem várva a választ, elkezdett mindenféle gyümölcslevet belepakolni a kosárba.

- James – szólalt mag Audrey. – James, ennyi elég lesz – mondta az ötödik üveg után.

James a kosárba nézett. – Kicsit túlzásba estem – állapította meg.

- Semmi gond – mosolygott megértően Audrey. – Mehetünk? Vagy valamit még venni akarsz?

- Nem, igazából nem is tudom, minek jöttem be. – Játékosan rákacsintott Audrey-ra. – Talán a sors akarta így.

- A pasidra kacsintgass így, ne rám! – mondta a lány, és otthagyva James, a pénztárhoz ment. A fiú természetesen rögtön utána futott. Mivel egyből sorra kerültek, nem szóltak egymáshoz. James segített elpakolni, míg a lány fizetett, majd kimentek a boltból, ahol aztán elköszöntek egymástól.