Miután nagy nehezen előkotortam minden karácsonyi díszt a szekrény legaljáról, boci szemekkel kezdtem kérlelni Lokit, hogy varázsoljon nekünk egy karácsonyfát. Mindezt meg is tette, de miután elhalványodott a növény körüli varázs fénye, egy feldíszített fenyő tárult a szemünk elé.

- Ez így nem jó!- mutattam a nappali közepén álldogáló két méteres fára.

- Miért?- nézett rám unottan az istenség.

- Azért mert fel van díszítve! - feleltem.

- És?- értetlenkedett Loki még mindig.

- És a karácsonyfában az a jó, hogy nekünk kell feldíszíteni!- oktattam ki.

- De ez így egyszerűbb. És másra is marad időnk. - kezeit csípőmre csúsztatta és magához húzott egy csókra.

- De Loki! - bontakoztam ki a karjaiból. - Ez a karácsonyfa lényege! Kérlek!

- Borzasztó vagy! - rázta meg a fejét sóhajtva.

- De te így szeretsz. - nyomtam puszit az arcára.

- Tényleg? - húzta fel fél szemöldökét és kissé oldalra döntötte a fejét, amitől olyan volt mint egy meglepett kisfiú. - Erről nekem mikor akartál szólni?

- Na!- sértődötten vállba bokszoltam, mire felnevetett.

- Aranyos vagy mikor játszod a sértődöttet. - ölelt át nevetve, én viszont szabadulni próbáltam a karjaiból. De minél jobban próbálkoztam annál szorosabban préselt magához. - Jól van, na! Megkapod az a nyamvadt fát, feldíszítetlenül!

- Ezaz! - lelkesedtem fel azonnal és belebújtam az ölelésébe.

Pár perc múlva már a dobozokból pakoltuk ki a színesebbnél színesebb díszeket.

- Ez mi?- meredt rám értetlenül egy aranyszínű boával a kezében Loki.

- Azt boának hívják. A fa köré szokták tekerni. - aranyosnak tartottam az istenség tudatlanságát. Kintről megszólalt a csengő, mire ugrottam egyet. – Kimegyek, megnézem ki az. Te addig folytasd csak!- intettem az asgardinak, de nem is figyelt rám. Úgy méregette a színes gömböket, mintha valami halálos űrfegyver heverne előtte, ami azonnal robban, ha hozzáér.

Mosolyogva megcsóváltam a fejem és elindultam az ajtó felé. A kinti levegő körbeölelt és megborzongtam, ahogy a szél az arcomba csapott. Elfogott az öröm és a félelem egyszerre, mikor megláttam, hogy ki áll a kapuban. Tamara türelmetlenül toporgott, mikor meglátott hatalmas mosoly terült szét az ajkain. Legjobb barátnőm iránti bizalmam végül legyőzte a rettegést és boldogan ugrottam a nyakába. Miután kiölelgettük egymást, betessékeltem, mielőtt jégkockává változunk a kapuban.

- Gondoltam, hogy örülsz majd a társaságnak! Sajnos csak egy kis időre jöttem. - nézett rám bocsánatkérően.

- Neked mindig örülök!- mosolyodtam el. - Egy perc és jövök. Addig szolgáld ki magad!- intettem a konyha felé. Bólintott és már el is tűnt.

Én pedig visszasétáltam a nappaliba. Ledöbbentem a látványra, ami fogadott. Loki teljesen belegabalyodott az aranyszínű boába, ami úgy vette körbe, mint egy kígyó.

- Milyen aranyos vagy!- nevettem fel, zavart arcát látva.

- Ne nevess! Inkább segíts!- biggyesztette le ajkait durcásan.

A mosolyom letörölhetetlen lett. Nagy nehezen, de sikerült leszedni róla fogva tartóját.

- A legjobb barátnőm most jött. Szeretném elmondani neki a történteket. - halkítottam el a hangom.

- Biztos vagy benne?- fürkészte az arcomat, mire bólintottam. - Rendben.

/Loki szemszöge/

Habár nem rajongtam az ötletért, bíztam a midgardimban. Ő boldogan, mégis kisé idegesen lépkedett a konyha felé, még én úgy vonszoltam magam, mint akit kivégzésre visznek.

Amint beléptünk a kis helyiségbe, egy világosbarna hajú, soványka lányt pillantottam meg. Amikor észrevett minket, a kezében szorongatott pohár egy nagy csattanással a padlóra zuhant.

- Tamara!- szólította meg a döbbent halandót, aki most rá kapta tekintetét. - Ő itt Loki!- mutatott felém.

- Üdv. - intettem zavartan, de felesleges volt. Mintha észre sem vette volna. Teljesen lefagyott. Idegesen sandítottam a midgardimra. - Mi lett vele?- súgtam oda halkan.

- Tami!- lengette meg a kezét barátnője arca előtt, aki végre feleszmélt.

- Te... Te tényleg? - hebegett össze vissza. Bólintottam, mire hitetlenkedve megrázta a fejét. Így kénytelen voltam eljátszani vele is, amit Noémivel az első találkozásunkkor. - Ez lehetetlen... - suttogta tágra nyílt szemekkel és hátrált pár lépést.

Noémi azonnal odaugrott mellé és kedvesen mégis ellenkezést nem tűrve lenyomta egy székre. Miután feltakarítottuk az összetört pohár darabjait mindent, legalábbis majdnem mindent elmondtunk neki. Kisé nehezen jutott el a halandó agyáig, de mikor negyedszerre ismételtük el talán felfogta.

A mesedélután végére kissé feloldódott. Bár nem igazán mert rám nézni, vagy hozzám szólni. Ennek igazán örültem, nekem sem volt kedvem vele társalogni. Minden percben azt vártam, hogy mikor megy már el, hogy ismét a midgardimmal lehessek.

- Szóval neki ve... -  fordult a halandóm felé és szélesen elvigyorodott. De mielőtt befejezhette volna mondandóját, Noémi egyik kezével befogta a száját és szikrázó szemekkel illette. Én meg csak ültem mellettük, és értetlenül figyeltem a történteket.

- Egy perc!- mondta a barátnőjének és felpattant a szőkeség. Megragadta a csuklóm és bevonszolt a szobába. - Loki, szeretném, ha most itt maradnál egy kicsit. Csak amíg megbeszélünk néhány dolgot.

- Valami baj van?- nem tetszett, hogy nem akar beavatni valamibe. - Mit akart mondani az előbb?- kértem számon, élesebben a kelleténél.

- Lényegtelen. - legyintett, de nem hagytam, hogy befejezze, mert közbevágtam.

- Mond el!- parancsoltam rá, de merőn állta a pillantásom. - Mit akarsz elhallgatni előlem?

- Ez most tényleg nem fontos. Majd elmondom később. - simított végig az arcomon, de elhúzódtam. Bármenyire is jólesett az érintése, haragudtam rá. - Gyere ide!- hajolt közelebb, hogy megcsókoljon, mire hátat fordítottam neki. Még hallottam a lépteit mögöttem, majd a konyhaajtó csukódását.

/Noémi szemszöge/

Nagyon fájt, az ahogy Loki viselkedett velem. Mikor elfordult tőlem, úgy éreztem ott helyben elsírom magam. Mindennél fontosabb a számomra, ő az egyetlen, aki mindig mellettem volt. Mikor elhúzódott az érintésemtől, mintha kicsavarta volna a szívem.

Visszatérve a konyhába Tamara kíváncsi tekintetével találtam szembe magam.

- Ezt most miért kellett!? - förmedtem rá. - Mondtam, hogy azt a tőrt karácsonyi ajándéknak vettem és majd csak este adom oda neki!- zúdítottam rá a haragomat.

- Sajnálom!- emelte maga elé a kezeit védekezően. - Teljesen elfelejtettem, hogy meglepetésnek szánod. Tudod, milyen vagyok, ha izgatott leszek!

Sóhajtva megcsóváltam a fejem. Nem hibáztathatom bármennyire is szeretném. Képtelen vagyok rá.

Tamarával még beszélgettünk egy darabig. Ebédre is marasztaltam, de visszautasította, mert a szülei ígyis leharapják a fejét, hogy késik a családi ebédről. Mielőtt elment beköszönt az istenségnek, aki még csak válaszra sem méltatta.

A gondolataimba merülten melegítettem, magamnak ebédet. "Pedig olyan jól indult ez a nap. Reméltem, hogy jól is fog telni."

Loki még két óra múlva sem bukkant fel, így gondoltam visszamegyek, megnézem, mit csinál.

Beérve a nappali üresen fogadott. Végigjártam a szobákat, az egész házat, de sehol nem találtam. Kezdtem kétségbe esni.

Megpróbáltam felhívni, de kinyomta és az üzeneteimre sem válaszolt. Fel-le járkáltam a szobában. A fejem megfájdult és a gyomrom remegett az idegességtől. Már azon voltam, hogy elmegyek megkeresni, mikor visszaírt.

"Sétálni mentem."

Két szó. Két szó és mázsás kövek gurultak le a szívemről. Féltem, rettegtem, hogy baja esett. Az idegességem most sem akart alábbhagyni, de legalább tudtam, hogy jól van.

Órákon át várhattam, de nem jött. Hogy eltereljem a gondolataimat elkezdtem feldíszíteni a fát. "Milyen jó lenne, ha most együtt díszítenénk. Közbe tréfálkoznánk, elbújhatnék biztonságot nyújtó karjai között. Érezhetném, ahogy magához húz és megcsókol... De nincs itt."

Kézfejemmel letöröltem a kibuggyanó könnycseppeket, és letettem a kezemben szorongatott becsomagolt ajándékot a fa alá.

"Loki is olyan, mint ez a tőr. Egyszerre csodálatos és veszélyes. A legtöbben félnek tőle, ha meglátják. De, aki meg tanulja kezelni, legyőzhetetlennek érzi magát mellette."

Mély levegőt vettem és lassan kifújtam még odasétáltam az ablakhoz. A nap már lassan alábukott a horizonton. Néztem a havas tájat, ahogy megcsillannak rajta a nap utolsó sugarai. A szél lágyan belekapott a fák csupasz ágaiba és megcibálta őket. Tekintetem végigfuttattam a kinti képen, amíg az ablak láttatni engedte. Az egyik fánál, mintha valami pirosat láttam volna. De betudtam képzelgésnek, mert amilyen gyorsan jött el is tűnt.

/ Loki szemszöge/

Nem tudom mióta róhattam az utcákat. Csak azt vettem észre, hogy lassan sötétedik.

A haragom az idővel együtt múlt el. A hideg szél megnyugtatott. Elragadta, minden bosszúságom és messzire sodorta. Egyedül a vágy maradt. Vágytam rá, hogy ismét a midgardimmal lehessek. Vágytam az érintését, amit legutóbb hülyén visszautasítottam. Vissza akartam menni.

"Bocsánatot fogok kérni, és ha kell, a megbocsátásáért esedezem. Egy barom voltam. Nem kellett volna ennyire felkapnom a vizet. A Nornákra! Bármit megteszek, csak ismét mellette lehessek."

Gondolkodás nélkül siettem vissza. Az utcák elmosódtam és ösztönösen mentem. Mintha minden pillanatban egy erő húzna felé.

Nagyjából fél óra múlva bekanyarodva egy utcán, már láttam a házat, a kint álló nem humanoid "hóembert". Az emléktől akaratlanul is mosoly kúszott ajkaimra.

Az ajtó előtt toporogva még egyszer átgondoltam, hogy mit is fogok mondani. Sóhajtottam egy nagyot és megfogva a kilincset, lenyomtam azt.