/Loki szemszöge/

Lassan már fél órája kínzott Petra a társaságával. Csak néhány mondatfoszlány jutott el az agyamig, mert a többségére nem is tudtam figyelni. Vagy csak nem akartam, ez már részletkérdés. A halandó épp nagyban magyarázott valamiről, mikor megcsúszott, és ha nem nyúlok utána, orra bukik.

- Jól vagy? – kérdeztem, miután talpra állítottam és csak ekkor tűnt fel, hogy egy tónál vagyunk.

- Igen, köszönöm! – mosolyodott el és közelebb lépett, mire én hátráltam.

- Merre vagyunk? – néztem körbe, de a maradék jókedvem is elillant mikor megláttam a jégen ácsorgó párt. Noémi és az a kölyök, akit valamelyik nap láttam. Alig pár centi volt az arcuk között, mindketten kipirultam és nem hittem, hogy csak az idő miatt. Amint leesett, hogy mi történt kettejük között elfutott a méreg, és azonnal véget akartam vetni ennek.

Nem foglalkozva a mellettem ácsorgó lánnyal, rögvest elindultam és szinte pár lépés volt átszelni a köztünk lévő távolságot.

- Khm... Helló! – köszöntem rájuk. Erre kissé távolabb léptek egymástól.

- Helló?! – nézett rám értetlen tekintettel a barnahajú srác.

- Te mit keresel itt? – förmedt rám Noémi. „Még neki áll feljebb?!"

- Ti ismeritek egymást? – futtatta köztünk a tekintetét az idegen.

- Amm... nos... - kezdett bele a magyarázkodásba Noémi, de én félbe is szakítottam.

- Lakótársak vagyunk. – vágtam rá. Megdöbbent tekintetük tükrözte, hogy egyikőjük sem erre a válaszra számított.

- Oh... Akkor örvendek! Kristóf vagyok. – nyújtotta felém a kezét, mire csak egy lenéző pillantás volt a válaszom. Az pedig csak tetézte a hatást, hogy pár centivel alacsonyabb nálam.

- Luis! – ért oda mellénk Petra is. „Már csak ő hiányzott!" – Hali! – vette észre a többieket.

Láttam, ahogy Noémi megfeszül, de nem szól egy szót se. Petra engem figyelt, én halvány gúnyos mosollyal Kristófot, ő köztem és Noémi között kapkodta a tekintetét, a kis midgardi pedig lesütött szemmel ácsorgott. Vártam, hogy ki törik meg előbb. Végül nem kellet csalódnom.

- Amm... Azt hiszem, én most megyek. – szólalt meg Kristóf.

- Ideje lenne. – eresztettem meg egy diadalittas mosolyt, mire Noémitől kaptam egy halálos pillantást.

- Ne! Kristóf, sajnálom... - szabadkozott.

- Nincs baj! Nagyon jó volt ma veled lenni. Remélem, majd megismételjük! – simította meg az arcát, mire bennem még jobban felment a pumpa.

- Az jó lenne! – mosolyodott el halványan, majd megcsókolta. Elfordítottam a fejem, képtelen voltam az enyelgésüket nézni. Már azon gondolkoztam, hogyan kínozzam meg Kristófot és tegyem tönkre az életét.

- Befejeznétek még ma! – csattantam fel idegesen, mire végre szétrebbentek. Az a féreg még elköszönt majd végre eltűnt. Megragadtam Noémi csuklóját és otthagytuk a zavarodott Petrát.

- Mi a fene bajod van? – szabadította ki a kezét szorításomból. – Mi volt ez?

Ordibálni akartam vele. Kiadni a feszültséget és fájdalmat, ami mardosott belülről. De tudtam, hogy ha most válaszolok, vagy akár csak mondok, valamit akkor rontok mindenen. Féltem, hogy mondanék olyat is, amit később megbánnék, így inkább csöndbe maradtam és magamban próbáltam lerendezni az egészet.

/Noémi szemszöge/

Nem értettem ezt az egészet. A fejem megfájdult a sok kavargó gondolattól, a szívem pedig zakatolt az érzelmek sokaságától. Teljesen összezavarodtam. „ Mégis, hogy képzelte mindezt Loki? Csak úgy odatolakszik és elcseszi az egész délutánomat?!" Ott helyben fel tudtam volna pofozni.

Az asgardi csendben sétált mellettem. Egyikünk sem akart beszélni. A sok harag és értetlenség mellet viszont ismét ott volt az a furcsa érzés. Mintha valaki folyton figyelné minden lépésemet. A széllel együtt a félelem is feltámadt és mindkettőtől megborzongtam. Egy lépésnyit közelebb araszoltam Lokihoz. Még most is zavart ez az érzés, de az asgardi közelsége csillapította mindezt.

Már csak pár lépésnyire voltunk hazulról, mikor őfelsége fölém nyúlt. Először nem értettem, hogy mit csinált, de amint megéreztem a nyakamba zuhanó havat minden világossá vált. Lesokkolva, kikerekedett szemekkel meredtem az istenre, aki csak sétált tovább, mintha mi sem történt volna, viszont láttam, hogy alig tudja visszafogni a nevetését. Belépve a kapun visszanézett rám és elmosolyodott, amitől minden rossz érzés elillant.

- Na várj csak! – nevettem el magam és leguggoltam hógolyót gyártani.

Szeretném megköszönni azt a rengeteg kedves kommentet és 2k csillagot, amit tőletek kaptam!😘
Egyúttal elmondanám, hogy mostanában sajnos nem igazán lesz rész, ha lesz, akkor sem rendszeresen. Ugyanis szeptembertől új iskola és nem tudom, mennyi időm marad az írásra.

Előre is sok sikert és kitartást kívánok mindenkinek a sulihoz!💚