- Iris Marva Baum

2015. március 2.

Fantázia.

Ujjaimmal a fekete notesz gerincét piszkálgattam, miközben leraktam a kezemben tartott tollat. A szóról azonnal eszembe jutott Arthur Rimbaud Bohéméletem című költeménye.

Lehet onnan csentem a szót?

Megvontam a vállamat, majd figyelmemet John Keats-re vezettem. Boldogan csaholt körülöttem és szénfekete szemeivel próbált arra ösztönözni, hogy az éjjeli szekrényemen heverő szendvicsből dobjam le elé a felvágottat. Szomorúan megráztam a fejemet, majd a számba vettem a porhanyós kenyeret.

A fehér ajtóm kinyílt és anya kukucskált be rajta. Amint kiszúrta a kezemben tartott szendvicset megrázta a fejét és tolakodóan belépett. Kiűzte Keats-t a szobámból.

- Iris! Most fogunk vacsorázni, minek zabálsz be egy egész szendvicset? – Csípőjére simította az ujjait, majd felvonta a szemöldökét. A lila foltok egészen eltűntek az arcáról.

- Nyugi, majd megeszem azt is.

Edgar berohant a szobámba egy hajtogatott daruval a kezében. Madárhangokat utánzott, míg hosszúra nyúlt tincsei a szemeibe kókadoztak. Anya elmosolyodott és letérdelt az öcsémhez; összeborzolta a haját. Edgar mogorván összevonta a szemöldökét és rám nézett, pontosabban a kezemben tartott nasira.

- Én is akarok olyat! – Kis szemei felcsillantak és eldobva a darut, már meg is indult felém. Ennyi kellett, anya haragosan pattant fel.

- Iris, most milyen példát mutatsz?

- Ez csak egy szendvics! – motyogtam sértetten és visszahelyeztem a kenyeret a szekrényemre. – Most miért méregetsz így?

Anya nem mondott semmit, megragadta az öcsém csuklóját és kivonszolta őt a szobámból. Az ajtó hangosan csapódott be mögöttük. Nem haragudtam anyára, végül is miért tettem volna? Tudtam, hogy fáradt, hogy a pincérkedés lefoglalja az összes erejét, nem beszélve a szemtelen vendégekről, akik kihasználva szép vonásait azonnal rányomulnak. Két gyermeket kellett fenntartania, egy egész háztartást és apa gyenge fizetése sem segített a helyzetünkön.

Mindezt próbálták egy kedves lepel alá rejteni, hogy alig 10 éves öcsém ne fogjon gyanút. Számára az élet még nem aggodalmakból állt, főleg úgy, hogy Edgar egy született álmodozó volt.

- Iris, vacsora! – ordította apu, hallottam, hogy valamit motyog anyának.

Szomorúan méregettem a szendvicsemet, majd az éjjeliszekrényemen hagyva megindultam a szűk folyosón egészen az ebédlőig. Átvágtam a kutyánkon, akit sajnos el kellett zárni az ebédlőtől, mivel volt olyan okos, hogy szemtelenül melletted csaholjon méretes farkával és boci szemekkel könyörögjön valami ételért. Még anyu jégszívét is meg bírta olvasztani.

Mosolyogva lecsüccsentem a helyemre és hatalmas étvággyal méregettem a gőzölgő zöldségeket és a fehér, apró szemű rizst. Már is éreztem, hogy a majdnem megevett szendvics semmit sem rontott az étvágyamon. Méretes mennyiséget pakolva a tányéromra azonnal evésbe kezdtem.

Minden olyan megszokott volt. Semmi fantázia nem volt benne. Ugyanúgy, ahogy az évek óta történt. Anya megterített – néha segítettem neki -, majd mindannyian helyet foglaltunk az asztalnál és apa elkezdte ecsetelni, hogy milyen utasokat szállított a mai nap folyamán. Apa taxis volt. Edgar pedig imádta hallgatni az emberek leírásait. Én általában csendben falatoztam, míg valaki fel nem szólított. Ma is így volt.

Miért lett volna másképp?

- Milyen volt a suli? – apa aranyos mosolyt is küldött sablonos kérdése mellé. Ázsiai vonásai egészen aranyossá tették megterhelt arcát.

Unalmas. Kaori megbetegedett és ott hagyott a rengeteg hamis mosoly között, ami nap mint nap körbe vett. Ó, és hogy mi is az a hamis mosoly? Pont az, ami a te arcodat is díszíti!

Akarom mondani: - Minden rendben volt, csak kissé unalmas.

Mindenki érzékelte az édes eufemizmusom súlyát. Senki sem tette szóvá.

- És veled Edgar? – Apa bekapott egy brokkolit és mosolyát még most sem vetkőzte le. Edgar viszont gyerekes naivsága mellett nem szúrta ki. Nevetve kezdett hosszas beszédébe. Volt valami a hangjában, ami mindannyiunkban valami kellemes érzést keltett. Hogy is ne keltett volna azok után a hosszas bájcsevegések után valaki ilyen mélyre szántóan őszintén beszélt volna? Büszkén néztem az öcsémre.

Mindannyian elhallgattunk és evés közbe őszinte figyelemmel hallgattuk a szavait. Ez volt nekünk a mentőövünk. Edgar mentett meg minket a napok egyforma darálásából. Ő volt a szürke tengerben az aprócska kék folt.

Csengettek.

Edgar megakadt és miután egy nagy kortyot ivott a narancslevéből kíváncsian felugrott és az ajtó felé iramodott. Apa elejtette a kezében szorongatott villát és a székét feldöntve utána eredt.

- Edgar! – kiáltottam utána, de már késő volt ajtót nyitott egy idegennek. Vagyis akkor még idegennek hittük. – Ki az apa?

Nem válaszolt senki, csupán három pár cipő halk puffanása mesélt nekünk. Összenéztünk anyával. Mivel ő szembe ült a bejárattal hamarabb kiszúrta a vendégünket, nekem csak pár másodperc múlva esett le, hogy ki is várakozott a vacsora asztalunk mellett.

Caleb Werbutton különös szerzet volt.

Sötét szőke már-már világos barna hajával és zöld szemével nem igazán rítt ki a chicagoi tömegből, viszont személyisége már sokkal inkább. Nem tudom mi ragadott meg benne.

Amikor először találkoztunk a Scooterben egy egyszerű helyes srác volt, semmi több. Nem volt meg az a könyvekben agyon csépelt „szikra", nem éreztem semmit sem. Mikor Kaori bemutatott minket Caleb még mindig csak Caleb volt. És még annyi ideig, talán még mindig csak Caleb volt. Semmi több.

Viszont még is volt benne egy kis furcsaság.

Caleb imádott verseket olvasni, írni, szavalni, de azt gyűlölte, ha neki szavaltak verseket. Még azt sem bírta sokáig, ha hirtelen elkapott engem a hév és szerelmetesen motyorásztam neki egy Rimbaud verset. Ha megkérdeztem miért, ő csak vállat vont és azt mondta: csak úgy. Ezt ekképpen magyarázta el: Te is gyűlölöd azt, amikor két hungarocell darabot egymáshoz súrolnak. És miért? Azt már nem tudod kifejteni.

Erre persze még akkor is úgy válaszoltam, hogy igenis ki tudom fejteni, még pedig úgy, hogy idegesít a hangja. Caleb csak vállat vont.

Ahogy felnéztem szikár termetére elfogott az a jól ismert calebérzet. Hogy mit is jelentette ez? Képtelen voltam kifejteni. Csak úgy bennem tombolt ez az érzés. Talán még mindig nem volt benne semmi extra. Én mégis nagyon szerettem őt.

- Elfelejtetted? – mosolyodott el és köszönés nélkül kihúzta a mellettem lévő széket, lehuppant rá. Anyu elérzékenyült pillantást vetett a srácra, azt hiszem ő is belebolondult akárcsak én. Apa megveregette a srác vállát, majd visszaült a helyére. Egyedül Edgar masírozott el mellette gúnyos mosollyal kis ajkain.

Gondolataim visszavándoroltak az mellettem ülő fiúra. Calebes volt az öltözéke, a kabátja még a vállain volt, egy sál tekeredett a nyakára, majd egy fekete hosszúnadrág a lábaira. Semmi különcség.

- Dehogy! – tagadtam le azonnal. Caleb tudta, hogy elfelejtettem. Mindenki tudta. Megvonta a vállát és megsimogatta az orromat.

- Most megsértődhetnék – vetette oda hanyagul, de azért a szemeiben láttam megcsillanni édes mosolyát.

- De hát el sem felejtettem! – Ragaszkodtam a hazugsághoz. Caleb megforgatta a szemeit, majd letekerte a sálját. – Egy perc és kész vagyok.

A szüleim éhes rókaként vetették magukat barátomra, míg Edgar a helyén ücsörögve próbálta megmérgezni Calebet. Mosolyogva megvakartam a buksiját.

- Tudod, hogy elmegyünk majd máskor az állatkertbe. – Igazán próbáltam megvigasztalni, de minduntalan elhúzódott és tovább falatozott. Tudtam, hogy nem fog sokáig haragudni végül is ő sosem bírt sokáig haragudni az emberekre. Ezért is volt ő egy angyal.

A szobámba sasszézva azonnal a szekrényemhez rohantam és próbáltam kiötleni, hogy mibe is menjek a Scooterbe. Fontosnak tartottam, hogy csinos legyek, de az az egy perc, amit beígértem neki már vészesen közel volt a végéhez és ráadásul még bűzlöttem is mint egy hal.

Kikaptam egy fekete garbósruhát, majd egy fekete harisnyával egyetembe a fürdőbe rohantam. Gyors fürdés, gyors smink, gyors öltözés. És alig húsz perc alatt el is készültem. Caleb éppen a szemével nyársalt fel, mikor kiléptem a szobámból.

- Ugye tudod, hogy megsértődhetnék?

Csak elnevettem magamat és a nyaka köré fonva a karjaimat lehúztam magamhoz. Nem akartam a szüleim előtt megcsókolni, mégsem bírtam türtőztetni magamat. Egy apró puszit leheltem vékony ajkaira.

A Scooter nem volt annyira messze az otthonomtól, csupán 8 kilométerre helyezkedett el, ami Chicagoban igen csak minimális távnak számított, mégha nem is volt az. A vörös és kék neonlámpáktól fényes helyiség utcákkal arrébb is látható volt. Különböző színű fénycsóvák váltak ki a sötétben, még inkább a kis pub felé irányítva a figyelmet. Mosolyogva szorítottam meg Caleb kezét, míg a fények egymást előzgetve villogtak szemeink előtt.

A kör alakú logó egy szaxofonos sziluettet ábrázolt, csupán arany szaxofonja és a belőle áradó kék és vörös fénycsóvák tartalmaztak színeket. A Scooter hatalmas ablakain le volt húzva a roló, vaskos plakátok díszelegtek az üvegen.

Különböző előadókkal és rendezvényekkel kecsegtették a vendégeket. A Scooter egy megszokott hely volt, megszokott arcokkal, de azért vegyült bennük néhány új is. Egy retro stílusú pub, ahova az emberek szórakozni jártak, mégsem volt lealacsonyítható egy ifjúsági diszkóhoz. Caleb ajtót nyitott nekem, sután odaintett pár ismerősének, akik az utcán állva szívták a cigijüket. Az illem kedvéért odabiccentettem nekik.

Bentről azonnal kiáramlott a szaftos, grillen sütött hús párosíthatatlan illata, a friss csapolt sör zamata és nem feledkeztem meg a robosztus fabútorok kellemes aromájáról sem. A sötét söröspultok mögött feketébe öltözött kiszolgálók serénykedtek, ugyanezen a pulton lehetett falatozni is. A nagy termet ezúttal nem asztalok, hanem szépen elrendezett székek tömték meg. A falról lógó érdekes fényű lámpa pislákolással töltötte meg a teret, mosolyogva figyeltem a már ekkor összegyűlt hatalmas tömeget. Fiatalok és fiatalabb felnőttek krumplit és hamburgert majszolgattak, majd egy jó, hűvös sörrel leöblítették. Kifinomultabbak bort kortyolgattak.

Kellemes zene járta körbe a helységet, szenvedélyes hangulattal megáldva a Scootert. Imádtam ezt a helyet. Különleges hangulata volt és ezért is szerettem ezeket a programokat Calebbel vagy éppen Kaorival.

Helyet foglaltam a második sorban, Caleb a kezemet markolászva simított végig a zsebén, ahol nagy valószínűséggel a verse volt. Lehámoztam magamról a kabátot és a székem támlájára terítve egy apró csókot nyomtam borostás állára.

- Azt hiszem 19 év elteltével most fogok életembe először bebaszni. – Kortyolgatta az időközben orra alá dugott italt. Én hoztam neki. Ír vörös volt, tudtam, hogy szereti.

- Tuti jó leszel – nevettem el magamat. Megborzoltam szőke haját, a vállára fektettem a fejemet.

Valamikor a fények kikapcsoltak, mellém helyet foglalt egy srác és mosolyogva köszöntöttük egymást. Caleb ujjaira fűztem a sajátomat és hallgattam a kommentár fiú csevegését. Amikor kellett felnevettem, amikor elvárták tapsoltam. A fiú mosolyogva előhúzott egy sapkát, majd a társának adva viccesen megjegyzett valamit. Mindenki nevetett.

Caleb válla rázkódott, a mellettem ülő fiú pedig hangosan hahotázott. Így hát én is nevettem velük. Caleb önfeledten szorított magához, nagyon szerettem mikor ilyen volt. Amikor magát adta. Ilyenkor mindig eluralkodott rajtam a calebérzet.

- Nos akkor eléggé felkészültetek az első versmondónkra? – kiáltotta el magát a műsorvezető.

Mindenki egyszerre nyögte be, hogy igen. A hangos morajlás közepette elvetve észrevehető volt egy gúnyos nem és néhány taps.

- Akkor várjuk is... - Dobpergés, majd belenyúlt a sapiba. A nevet odaadta a társának. Az megigazította szemüvegét. – Na hallhatjuk? – viccelődött az egyik.

A szemüveges felnevetett. – Caleb Werbutton?

Nevetve csókoltam meg barátomat, aki vörös fejjel vágtázott ki a színpadra. Büszkébb nem is lehettem volna. Miközben tekintetemmel fogva tartottam őt, szívem repesett az örömtől. A felhangzó csettintések azt jelentették, hogy a közönségnek elnyerte a tetszését. Még hogy nekem! Legszívesebben az egészet végig csettintettem volna!

Caleb profi volt, mint mindig. Nemesi akcentussal beszélt, édesen mosolygott, ügyelt, hogy gödröcskéi mindvégig az arcán virítsanak. Hanyag volt, mégis vonzó. Ajkait összeszorította az utolsó hang elhangzása után.

Tapsvihar üldözte a szavait.

Amikor leszaladt, azonnal a karjaiba kapott. A szemüveges műsorvezető aranyos megjegyzést tett ránk. De már szólították is a következőt nem figyeltem, hogy ki az. Caleb sutyorogva mesélte az élményeit én pedig ittam a szavait. Egyedül akkor kaptam fel a fejemet, mikor meghallottam a nevemet. Többször is egymás után, mint valami búgó, esti rózsabogár.

- Iris, Iris, Iris! / Mint a kertben nyíló nőszirmok.

Tekintetem megakadt a fiún.

Magas volt, de nem annyira, mint Caleb. Barátom kissé testesebb volt, míg a pódiumon álló srác inkább szálkásnak nevezhető. Fekete szemei voltak, innen is láttam, hogy göndör világosbarna hajához mennyire különösen hat ez a mélyfekete tekintet. Nem volt messze tőlem, tehát tökéletesen megfigyelhettem állának éles ívét, ami egybeforrt karcsú nyakával. A tarkóján göndör fürtök tébláboltak.

Napszítta bőre, még tavasszal is hordozta magán nyáron összeszedett színét. Hatalmasat nyeltem. Ismerős tekintet. Már-már túlságosan is!

Caleb a kezemet szorította. Hirtelen a srác tekintete rám ugrott. Csak egy pillantás volt, már tovább is vándoroltak a szemei. Ki ő? És miért zaklat szénfekete írisze? Miért ismételgette a nevemet olyan dallamosan?

- Gyönyörű! – kiáltotta valahonnan egy női hang. Hangos kacagás. Ő nem nevetett. Elsétált mellettünk és kifutott a Scooterből.

Utána fordultam. Én voltam az egyetlen, aki észrevette a távozását. Még sokáig néztem az ajtót, csupán az ébresztett fel, hogy Caleb kényelmetlenül fészkelődött a székén.

- Baj van? – kérdezte fojtott hangon.

Megráztam a fejemet. Valaki viccet mondott, Caleb nem nevetett. Zöld szemeivel engem méregetett, aggodalmasan izzadt a tenyere. Talán azt hihette, hogy megtetszett a srác?

- Nincs semmi baj, csak különös volt egy versben hallani a nevemet. Tudod olyan kellemes búgása volt, ennyi az egész.

- Tényleg szép volt, el kell ismernem. Ne írjak egyet, melyet te magad ihletsz majd meg? Az egész vers a nevedből fog állni.

Elnevettem magamat. De most nem azzal a hamis kacagással, hanem az igazival. Olyan jó érzés volt Caleb karjaiba simulva nevetni. Csak ülni és kuncogni.

- Szerintem gyönyörű lenne. Művészi!

A fiú vigyorogva hajolt az ajkaimra.

- Az biztos, Iris – búgta a fülembe. 

Tudom, hogy nagyon régen hoztam részt és valószínűleg már mindannyian el is felejtettétek, hogy miről is szól a sztori, de remélem azért még valakinek felkelti a figyelmét :)

Köszönöm szépen a sok-sok visszajelzést! 

és tudom-tudom rengetegen nem értik nagyon miről van szó (mellesleg bennem is csak lassan alakult ki, hogy jééé értem!) szóval nem kell kétségbe esni, minden szépen lassan kialakul. 

puszi:)

2017. 07. 24.