- Iris Marva Baum

Caleb magához szorított, miközben mindketten könnyes szemekkel hallgattuk Kaorit, aki éppen a nagymamájával kapcsolatos emlékeit mesélte. Mivel meghalt. Holnap temették.

Kaori könnyesen mosolygott fel a felszolgálóra, aki egy pohár forrócsokit helyezett a lány elé. Megfogtam a tenyerét és mélyen azokba a fekete szemekbe néztem.

- Minden rendben lesz, ugye tudod?

- Tudom, tudom csak szörnyű belegondolni ebbe az egészbe, hogy nincs többé mama. Anya is szörnyen érzi most magát.

- Ez természetes, Kaori. – Elmosolyodva simítottam végig az arcán, mire egy halvány mosolyt megejtve belekortyolt a forró italba. Ajkai felett a tejszínhab hatalmas bajszot hagyott, de ez csak aranyossá tette megtört ábrázatát. Pontosan tudtam mennyire szörnyű érzés látni a nagymamádat meghalni. Átéltem.

Caleb egy apró csókot lehelt a vállamra és zöld szemeivel szerelmesen lesett rám. Visszamosolyogtam, majd a karjaiba bújva belekortyoltam a shake-embe. A fiú biztatóan nyomott egy puszit a hajamba és a derekamat cirógatva édesgetett. Szerelmes voltam belé. El sem bírnám képzelni nélküle az életemet. Hogy valaha is szerethetek mást rajta kívül.

- Undorítóan szerelmesek vagytok. – Kaori arca grimaszba fulladt. – Tudjátok néha én is vágyom az ilyen szerelemre, ritka nagy kincs, hogy egymásra találtatok. Mintha titeket egymásnak rendelt volna a sors, és ez roppantul aggasztó, mert nekem eddig csak egy éjszakás kalandokat szánt.

Felnevettem.

- Talán próbálj ne azonnal a szexre térni.

- Pedig az a legjobb a kapcsolatban. – Újabb kortyot tüntetett el a forró csokiból.

- Nem vitatkozom – szúrta közbe Caleb, mire én sértődötten meredtem rá.

- És én még arról akartam vitát indítani, hogy sokkal fontosabb annál a beszélgetés, a támasz, amit egymásnak nyújtunk.

- Túl szentimentális vagy, Iris. – Nézett rám Kaori.

- A kapcsolatunkban te vagy a legjobb dolog, mindenestül. – súgta a fülembe a fiú.

Bugyogó szerelemmel meredtem a szemeibe. Imádtam őt.

. . .

Másnap anya és apa mellettem szobroztam, miközben anya hosszúkás ujjai a ruhám fodrait gyűrték. Edgar a barátjánál volt, számára a temetés talán kicsit megterhelő lett volna, amúgy is szörnyen megváltozott az utóbbi időben.

Furcsa dolgokról hablatyolt, meg nem történt dolgokról állította, hogy megtörténtek. De anya, mivel aggódott, a hogy léte miatt, beíratta egy pszichológushoz. Yu Ling szavai pedig egyértelműen változást hoztak a fiú életébe.

Apa lesietett a lépcsőn, míg én fekete ruhámat igazgatva kaptam magamra a magassarkút és a fekete ballonkabátot. Anya utánam sietett, becsukta az ajtót és egy bűnbánó mosoly mellett elnézett az utcán. Ismerte Kaori nagymamáját, évek óta elmezavarral küzdött a nő, de a megelőző években egészen más volt. Anya állítása szerint nagyon jó szívű nő volt.

Beültem a kocsiba és a telefonomat előhúzva üzentem Calebnek, hogy elindultam. Ő nem kapott meghívót a temetésre, mert nem ismerte annyira Kaori családját.

Döcögve indultunk útnak. Eltekintve a kisebb forgalmi dugóktól egészen gyorsan a temetőhöz értünk.

Chicago külvárosai közt kapott helyet ez az erdőben elrejtett hely. A borostyán felkúszott a téglával fedett kerítésekre, míg maga tölgyekkel keretezett helység volt. A tölgyek a kerítés mentén helyezkedtek el, míg maguk a sírok több kilométeres hosszúságban nyúltak el ezen a dombos vidéken. Megannyi díszesen felöltöztetett sírkő. Anya megfogta az ujjaimat és leparkolva azonnal megközelítettük a feketében szobrozó családot. Szüleim azonnal társalgásba elegyedtek, míg én elindultam a sírkövek között. Hihetetlenül rossz érzés született a mellkasomban, mintha valami feszített volna belülről. Talán a halál érzései voltak ilyen hatással rám.

Szemeimmel a sírkövek feliratát figyeltem.

Különböző korok, különböző csengésű nevek, más-más történet, minden egyes eltemetett testhez. Nekem viszont egyetlen egy ragadta meg a figyelmemet.

Egy gyönyörű, már-már viseletes márvány sírkő volt. Arany betűkkel felhímzett szavak.

Noah James Cambern.

1880.03.08. – 1965.04.23.

„Iris"

A saját nevem virított a köveken. Nem volt több idézet. Semmi csak ez a név. Hirtelen egy érintés simult a vállaimra.

- Amikor még nagymamádat temettük, akkor láttam meg ezt a sírkövet. Gyönyörű név nem igaz? – anya megsimogatta a vállaimat. – Azonnal beleszerettem, innen kaptad a nevedet.

- Egy sírkőről? – hangom halk volt.

- Bűbájosan szép ez a sírkő, mintha valaki tényleg sokat törődne vele. Mindig, amikor itt járok három testvér szorgoskodik körülötte. Nem gyönyörű, hogy az ember ilyen régen élt, mégis mennyien emlékeznek rá, milyen mély szeretettel? – anya sóhajtva ölelt magához. – Valamiért akárhányszor idejövök, egyszerűen megnyugszom, mintha egy mágus feküdne itt és ránk szórná ezt az érzést.

- Ki tudja, lehet megátkozta ez a helyet.

Anya oldalba bökött. – Inkább megáldotta.

- Ha te mondod.

Anya somolyogva magamra hagyott. És akármennyire is elszórakoztam, nem csak anya érezte azt az euforikus érzést ennek a sírkőnek a közelében. Belém is csempészett valamit.

A sírt körös-körül vörös nőszirmok keretezték.

Talán szerette a nőszirmot?

Kíváncsi voltam az életére, tudni akartam ki volt ő. A mellette heverő sírkő valószínűleg a feleségéé lehetett.

Anna Cambern

1885.05.02. – 1978. 03. 12.

Testemet idegen érzések szorították össze. Anna. Akkor miért van ott az Iris név? Talán a lánya lehetett Iris? Tehát Noah James Cambern házas volt?

- Iris! – Anya szólalt meg mögöttem. – Gyere, menni kell.

Bólintottam, majd a kezembe tartott vörös rózsa csokorból egyetlen egy virágot a sírjára helyeztem.

- Talán megfogta a név hangzása? – Egy koreai nő jelent meg mellettem. Rövidre nyírt tincsei a szemébe lógtak, míg kezében egy friss virágcsokor hevert és egy kis seprű.

- Én...

- Ugyan, örülök, hogy megajándékoztad őt, csodás ember volt.

- Ismerte? – összeráncoltam a homlokomat. Ez a nő nem lehetett idősebb anyánál, viszont a férfi már régen hallott volt.

- Mindannyian ismertük, nőszirom.

Összeráncoltam a szemöldökömet, majd anyára nézve ott hagytam a nőt és elindultam a temetésre. Mégsem hagyott nyugodni a szó.

Mindannyian ismertük, nőszirom. 

Kedveseim!

El sem hiszem, hogy több mint egy év után befejeztem ezt a történetemet! 

Ez volt az első olyan sztori az életemben, amire ténylegesen büszke voltam és úgy éreztem, hogy végre sikerült valami különlegeset alkotnom, hogy mindez az én ötletem volt és egyszerűen büszke érzés töltött el, mikor befejeztem. Ugyan már most érzem, hogy ráférne egy kis javítgatás, de ezt majd később :)

Nagyon remélem, hogy tetszett nektek ez a kis történet!!

Köszönöm, hogy velem tartottatok! Nagyon szeretlek titeket és hihetetlenül köszönöm a rengeteg támogatást, amit tőletek kaptam!

Puszi Kyra!