- Noah James Cambern

Iris itt hagyott, de a szavai égtek bennem. Este. Akkor tényleg csak az esték lehetnek a mieink? Komolyan gondolhatta a szavait? Vagy talán csak a sötétség hozta ki belőle ezeket az érzelmeket?

Az aprócska szoba halványsárga falait figyeltem, a képbe egyértelműen belerondított a plafon piszkos fehérje. Ajkaimat összeszorítva döntöttem hátra a fejemet. Éreztem, hogy a gondolatok konkrétan egymással versengve szlalomoztak az agyamba. Annyira elakartam felejteni azokat a nugátbarna szemeket és a hozzájuk tartozó cseresznyés ajkakat. Mivel érdemeltem egyáltalán ki, hogy a lány velem foglalkozzon? Hogy csak úgy az árokba vesse azt a fiút, aki tényleg mindennél jobban szerette és tisztelte a lányt. De ő megcsókolt.

Hiszen csókolóztunk az este! Caleb neve is felpangott, de ő mit sem törődve tapadt az ajkaimra.

A térdemre támasztottam a homlokomat, ujjaimat gyűrve próbáltam valahogy kiigazodni a gondolataimon, mikor az ajtó kinyílt és valami kellemes leves illat kúszott be az eddig dohos kis szobába.

Ming. Azonnal eszembe jutott a nő, akinek vörös haja mindig csintalanul bukott a homlokára, hogy aztán a nő apró ujjaival kitűrje a szemei elől. De Ming helyett, aki folyamatosan a konyhában ügyeskedett, hogy az unalmas amerikai kosztot megbolondítsa egy kis koreai varázzsal, már halott volt. Most valahol egy temetkezési vállalkozó gondoskodott a testről, hogy a földbe helyezve a megfelelő ceremóniát megkaphassa. Vele együtt így cselekedtek Peterrel is. A Yu család ismert egy koreai temetkezési vállalkozót, akiben mélyen megbíztak, így az ő feladata volt, hogy a megfelelő procedúrák után a temetés megoldhatóvá váljon, anélkül, hogy bárki is tudomást szerezne Peter meggyötört testéről.

Viszont Ming vörös hajkoronája helyett, Tu rövid tincsei fogadtak. A nő egészen megváltozott testvére halála óta. Ő volt az erős, nagyszájú testvér, aki nem félt megmondani a véleményét, aki kemény volt. De azok az elszánt vonások egészen megfakultak, eltűntek az arcáról és helyette megjelent néhány szarkaláb az ajkai és a szemei környékén.

Rövid fürtjei már kissé zsírosan tapadtak a tarkójához, bőre száraz volt és ajkai is cserepesre fonnyadtak. Mint egy virág, aki nem kapott vizet.

Hosszú ujjai közt szorongatta a gőzölgő levest és egy apró mosollyal a szája szegletébe elém helyezte a tányért, amiben szépen megvoltak pakolva a zöldségek és egy csirkecomb is helyet foglalt a porcelán tányérban.

A nő egészen meggyötört képpel helyezkedett el előttem, egy átlagos fehér póló fedte a testét és egy mackónadrág. Sehol sem volt a Lingtől megszokott virágáradat, csupa letisztult és elegáns szín.

A kanalat az ujjaim közé kaptam és kérdőn meredtem a nőre. Az sóhajt hallatott, majd megdörzsölve a szemeit neki dőlt a szemközti falnak, az ujjaival babrált, és már azon voltam, hogy hallom a fogaskerekeket a fejében.

- Ling elmesélt mindent.

Ha a kinézete megviselt volt a hangja ahhoz képest haldokolt. Rekedtes és szétomló.

- Elmesélte, hogy Iris és közted történt valami. Mesélj kérlek, Noah! – Lehunyt szemekkel szívta magába a dohos levegőt. Egy kanál levest nyeltem le. Forró volt, de ez most nem tudott zavarni, hisz a szívem még mindig zakatolt akárhányszor gondoltam a lány barna, folyékony szemeire.

- Megcsókoltam. – A betűk csörömpölve törtek szét a padlón. Tu egy halvány mosolyt villantott.

- A herceg tud erről?

- Nem.

- És a nőszirom elszeretné mondani neki, ugye? Az érzések nem titkolhatók el, Noah. Minden egyes érzés egy megoldatlan rejtély, ha az egyik rejtve marad hatalmas galibákat okozhat.

- Nem kényszeríthetem választásra. – Csüggedten kavargattam a levest. Magamra sem ismertem. Gyűlöltem a szívemet, gyűlöltem, hogy szerelmes lett egy lányba, gyűlöltem mert annyira szerettem, hogy képes lettem volna hagyni, hogy Calebbel legyen helyettem.

Hirtelen csapódott ki a bejárati ajtó. Tu azonnal felpattant, a levessel a kezembe löktem ki az ajtómat és nem akartam hinni a szememnek. Ling ujjai már az apró kisfiú arca körül derengtek, ajkait összeszorítva próbálta enyhíteni a remegést. Iris arca könnyektől ázott el és mellette ott volt Caleb. Közben egy aranyló Labrador is bekukucskált a térdhajlatok mögül.

Az ő arca is meggyötört volt.

- Mi történt? – Tu már Ling mellett térdelt és mutatóujját a kisfiú halántékára simította.

- Nem tudom, egyszerűen csak összeesett!

- Hívd Martynt! – Kiáltotta hirtelen Ling és ijedten húzta el a kezét, de Tu még mindig összeráncolt szemöldökkel szorította ujját a fiú homlokára.

Mivel Tu nem reagált a szavakra, Ling maga cselekedett és a vezetékes telefonhoz szaladva azonnal tárcsázta a férfi telefonszámát. Nem is kellett sokat várni a férfire, mintha tudta volna, hogy hívni fogják már eleve a városban téblábolt. Mikor értesült a hírről azonnal a kínai negyedben termett főleg azért, hogy segíthesse valahogyan a megcsonkult testvéreket.

Az apró férfi szakszerű mozdulatokkal helyezte el a végtagjait a szőnyeggel borított padlón, apró, tömpe ujjaival kisimított néhány kókadt tincset a kisfiú arcából. Iris felszusszant és talán ez valamilyen berögzült mozdulat lehetett, de Caleb mellkasába bújva várta, hogy mi fog történni.

Martyn feltalálta magát. Annak ellenére, hogy a különböző porok a házában maradtak, hosszas töprengés után rövid lábain kiszaladt az erkélyre és megannyi fűvel tért vissza. Nem ismertem fel egyiket sem, de úgy tűnt, hogy a törpe ember mindegyikkel szakavatott módon dolgozott. Mindannyian csendben figyeltük a munkáját. Úgy festett, mint valami művész, aki éppen a legcsodálatosabb alkotásán ügyeskedett, könnyed mozdulatok sorozata. Összezúzta a növényeket a Tu által szolgáltatott mozsárban, majd elcsenve egy mentolos kockacukrot azt a fiú szájába csempészte. Az hirtelen nyitotta fel a szemeit ezt a kókadt pillanatot használta ki Martyn és a fűszeres port a fiú felnyílt szemeire szórta.

Sikítás.

Edgar éles hangja talán még az amerikai elnök fülébe is eljuthatott. Iris felzokogott, míg a Labrador kutyákhoz hasonló vonyítást hallatott. A fülemben dongott egy ideig a sikítás. Az elkövetkező percekben Martyn a fiú testén különböző pontokon nyomta meg a húsát, mire az egyik izma összerándult. Végezetül elmormolt valamit és egy csapásra a kisfiú szemeiből kihullottak a fűszerek. Lihegve ült fel és könnyes szemekkel meredt a férfire, aki egy megkönnyebbült sóhaj mellett dőlt el a szőnyegen és ő is halk pihegést hallgatva gyűrte az arcát a tenyerei között.

Ling mit sem törődve az elterült férfivel azonnal a kisfiúhoz pattant és reszkető mancsát a markába szorította, mélyen összehúzva a szemeit a szívére helyezte a pöttöm tenyeret. Tu aggódva szemlélte, hogy a testvére mit tesz, de fél kezét a férfi felé nyújtotta és felsegítette a földről.

- Ming az! – Ling hangja általában nyugodt volt. Sőt az általában kifejezés nem is megfelelő, hisz a nő mindig nyugodt volt. Sosem emelte meg a hangját, nem voltak benne érzelmek. De ebben a pillanatban, mintha abban a nyugodt elnyűtt hangban lett volna valami kószáló érzelem. Talán a pánik? – Tu! Ming az!

A testvér mintha értett volna valamit azonnal megragadta az egyik szaggatott spanyolfalat, ami eddig elkerülte a figyelmemet, mert a sok kacat között nem tűnt ki. Azonnal a nővére köré tekerte és egy apró tükröt is nyomott a kezébe, míg ő mormolva terelgetett minket a konyhában. Amint beértünk a szűk szobába, Tu idegesen elhúzta a függönyt és megparancsolta nekünk, hogy ki ne merjük dugni az orrunkat a konyhából.

Martyn tűnt leginkább nyugodtnak, ő azonnal felfedezte a konyhát és az egyik elrejtett szakés üveghez somfordált. Ujjai közé szorította az enyhén zöldes árnyalatú üveget és egy poharat elcsenve az asztalról, meg is töltötte a rizspálinkának nevezett löttyel. A kesernyés gumiszag azonnal betöltötte a teret, mindannyian elfintorodtunk, de Martyn Salmony ezt is ugyanolyan eleganciával kortyolgatta, mint otthonában a mézbarna whiskyt.

A szakéról azonnal a tegnap este jutott eszembe, tekintetem magától vándorolt rájuk. Caleb elnyűlt és egyben végtelenül meggyötört arckifejezéssel szemlélte a mellkasán szuszogó lányt, akinek arcát még mindig sós könnyek tarkították. Talán egy pillanatig elkalandozott a gondolatom arrafelé, hogy mi történne akkor, ha a lány nem a szőke, hanem az én mellkasomon pihentetné az arcát. Mi történne akkor, ha végre nem kellene eltitkolnom a világ elől, hogy a szívem egyedül érte dobogott.

Mintha Caleb hallotta volna a gondolataimat, felnézett rám. Volt a szemeiben valami kínzó tudatosság. Talán sejthette már, hogy nem volt közömbös irántam? Talán sejthette, hogy Iris számára sem voltam teljesen közömbös? Elgondolkodott vajon azon, hogy milyen lenne az élete akkor, ha nem lenne lehetősége arra, hogy minden egyes percben arra gondoljon, hogy Iris az övé?

- Ming... Ming üzent nekem valamit Edgar álmán keresztül! – Iris úgy eszmélt fel, mint egy álmából ébredt majom. Azonnal felcsillantak a szemei és elfeledkezve a mögötte állóról és a parancsról miszerint nem léphetünk ki, ő megindult a függöny felé, ám Salmony apró ujjai még időben csavarodtak a lány csuklója köré. – Eresszen!

- Ling tud róla. Látta. Ügyeljen most arra, hogy a kutya ne vizeljen az asztalra! – Miközben a szavakat formálta laza eleganciával dőlt hátra, lábait összefonta és gúnyosan figyelte a Labradort, ami törpe lábainak talpát szimatolta. Esze ágában sem volt levizelnie az asztal lábát. És ez a hirtelen jött lazasága haragra gerjesztette a lányt.

Barna szemeiben dühének ezer árnyalata pattant parázsra. Ajkait sóvárogva szorította össze és már felkiáltott volna, ha kintről nem szűrődik be egy elhaló nyögés. Nem Edgar volt az, ahhoz a hang túlságosan öreg volt és meggyötört. A hangra hirtelen mind elhallgattunk, még Salmony önelégült és tudálékos arcán is megremegett egy pillanatra a jól vésett maszk.

- Mi történik? – Iris reszkető ujjai a ruháját gyűrögették.

- Valószínűleg alkalmazzák a tükörmágiát. Veszélyes, sokszor halálesettel járó fekete mágia, de eleve az, hogy egy holt lelke meglátogat egy ifjú látói lelket, ez már maga a fekete mágia legfelsőbb határát ütögeti! – Ujjaival az ajkait dörzsölgette. Hangja elfútt volt a gondolatok rengetegétől. Felajzott. Talán a rengeteg rejtély képes volt őt is kirángatni a naphosszakba telő ivászatból és önsanyargatásból, megint csak valami múltbéli történet miatt.

- Miért? Ming miért teszi ezt az öcsémmel? – Iris hangja sírásba torkollott.

- Megvan az oka rá, kedvesem. Ne sírjon! A fiúnak semmi baja sem lesz! Ming valamit közölni akar, valamit, amit megtudott. Gondoljon arra, hogy a fiú talán szenved most, de ez a szenvedés talán megváltja majd a világot!

Iris ajkai reszkettek és ezek a ködös szavak még inkább lángra lobbantották a testében kapálózó haragot.

- Azt akarja mondani, hogy egyszerűen fogadjam el, hogy a tíz éves öcsém szenved? Mit gondol mi lesz belőle ez után felnőtt korában? Érheti trauma, válhat depresszióssá, olyan lehet, mint Noah!

Amint kimondta a szavakat meg is bánta. Láttam azokon a szemeken, melyek a szavak elhangzása után azonnal felkeresték a tekintetemet. Szédítő érzés hatalmasodott el felettem. Olyan lehet, mint Noah! Hiszen én magam is tudtam, hogy szörnyű vagyok, teljesen tisztában voltam vele, de az ő szavai valahogy mélyen a szívembe vájták magukat. Talán az ő szájából még keserűbb érzés volt hallani, mint a sajátomból.

Iris sajnálkozóan meredt rám, nem akarta ezt mondani. Tudtam. Csak úgy kiszökött a száján. De nem lehet, hogy pont ezek a meggondolatlan szavak voltak a legőszintébbek? Mint a részeg szavai, ezeket is valami tudatalatti gondolat kotorta elő.

Iris bűnösen szorította össze azokat az ajkakat, melyek egyik nap gyönyörbe hurcoltak, míg a másikban a legmélyebb pokol bugyraiba vetettek.

Ambivalens érzelmek hada. Csak álltam ott, mint egy amorf test és azért imádkoztam, hogy hagyj tárhassam fel a függönyt és menekülhessek el ezektől a lesajnáló tekintetek elől.

Tehettem volna úgy, mintha nem láttam volna Caleb ajkain csüngő tetemes mosolyt, mely a le nem aratott győzelme fölött örvendezett.

Iris kétségkívül, tagadhatatlanul kedvelt bennem valamit, talán azt, amit leginkább megvetett. Pont arról beszélt itt, az olyan szó jelentése alatt, amibe ő igazából szerelmes volt. A sötétségbe, a rothadó bűztől terhes rejtélyekbe. Lehet, hogy nem is engem látott meg ezek mögött, hanem beleakadt ezek hálójába, és ahelyett, hogy megrémült volna inkább belehabarodott.

Kezdtek a gondolataim összevissza futkosni, már abban sem voltam biztos, hogy az a tegnap esti csók tényleg lezajlott-e köztünk, vagy csak pajzán elmém egyetlen örömforrásának kivetülés volt? Kétségbeesetten kapálóztam. Nem bírtam állni a lány tekintetét, mert a saját magam iránt való gyűlöletem hirtelen az egekbe szállt, az önsajnálat.

Ám mindez azonnal eltörpült azzal a ténnyel, hogy Edgar kint volt a különböző tárgyaktól vemhes szobában és éppen egy halott nő ostromolta a testét annak érdekébe, hogy valami kecsegtető információval tudjon minket nyugtatni. Hogy ezt a mágiától szennyes világot valami megválthassa. És talán akkor, mikor majd megszűnik a mágia én sem leszek több mint egy halom hamu a földön vagy éppen a föld alatt. De lehetséges volt megszüntetni ezt?

Valahogyan lelehetett győzni az éjszaka gyermekeit? Akik tudták kiket kell keresniük. Hisz a világon annyi ember szenvedett, ők bánat helyett nirvánát ígértek. Magukba bolondították az árvákat, a szenvedőket, a kirekesztetteket. Ezért voltak legyőzhetetlenek, mert a világon mindig volt egy gyenge láncszem, akiben megtalálhatták a következő Nixont. 

Kedveseim!

Tudom rengeteg ideje nem szolgáltam résszel, és nincs semmi mentségem erre, egyedül annyit tudok mondani, hogy remélem elnyeri majd a tetszéseteket ez a rész!

Talán itt még nem említettem, de nyugodtan benézhettek az új történetembe neve: Bársonyrózsa.

Bár ettől a sztoritól kissé eltérő lesz, sőt nem is kifejezés a kissé, de nekem eddig rengeteg ötletem van hozzá! Nyugodtan benézhettek!

Másik szomorú hírem pedig azt, hogy ez a történet is közeleg a végéhez. Öt hosszú fejezet és sajnos le fog zárulni ez is. De hát mit lehetne ez ellen tenni? 

Puszi Kyra!