- Iris Marva Baum

Noah szemei vérerekkel volt átszőve. Mintha nem is ugyanaz a fiú állt volna előttünk mint, akit először láttam meg. Apa azonnal Edgar után kapott és egy szúrós pillantással jutalmazta Linget, aki addigra már feladta és az ínycsiklandó illatú tea komódon végezte.

Apa tekintete zaklatott volt, ujjaival erősen rászorított az öcsémére, mire a fiú ijedten összehúzta magát. Mindketten kellemetlenül érezték magukat, főleg apa, aki mintha megcsalta volna anyát azzal, hogy idemerészkedett. Nem mintha anya az utóbbi időben annyira ránk figyelt volna.

Tekintetem visszavándorolt Noah-ra és kilépve Caleb ölelő karjai közül azonnal utána vetettem magamat. Apa felmordult, Caleb pedig utánam akart kapni, de én akkora már a kis szoba ajtajánál álltam és próbáltam erőt gyűjteni ahhoz, hogy benyissak. De rettegtem. Noah hangulatember volt. Sosem lehetett tudni, hogy milyen kedélyállapotban van és a tekintete ebben a pillanatban nem mutatott túl sok jót, de a lelkem ordított. Tudni akartam mi van vele.

Beléptem.

Olyan különös érzés támadt meg. Peter egy palackból itta ki a narancslé utolsó cseppjeit, míg Noah a falnak dőlve, lehunyt szemmel próbálta kizárni a külvilág zajait. A teste feszült volt, a szemhéján keresztül is láttam, hogy a szemgolyója folyamatosan pattog, miközben az ujjai lassan rángani kezdtek.

Peter megrázta a fejét, de nem foglalkozva vele, egyszerűen leguggoltam Noah elé. Ujjaimat kinyújtottam, óvatosan simítottam végig a térdén, mire a fiú pillái rebegve nyíltak szét. Olyan esetlen volt és egyben kegyetlen, de láttam a szemén keresztül, hogy a lelke már réges-rég haldokolt.

Szétnyílt tenyerem a térdére simult és egy apró mosoly mellett oldalra döntöttem a fejemet. A fiú bágyadt volt, éreztem rajta valami forrongó sötétséget, ami belülről marcangolta. Ujjaimmal meg akartam érinteni a bőrét, hogy a benne lappangó szörnyűségek végre távozhassanak gyenge testéből.

Amint a térdéhez értem ő összerándult és elfordította az arcát. Peter felszisszent, de egy másodperc múlva már nem volt a szobában. Itt hagyott minket és ezért roppantul hálás voltam neki. Tenyerem megindult az övé felé, de a fiú hirtelen elhúzódott. Olyan volt, mint egy szeszélyes macska, aki csak akkor állt szóba a gazdájával, ha úgy tartja kedve.

Tekintetemmel rabul ejtettem éles állkapcsát és a nyakán megfeszülő ereket. Meg akartam ismerni, csak bár ne félt volna ennyire az ismertségektől. Bár ne félt volna az érzelmektől.

- Ugye tudod, hogyha bánt valami elmondhatod nekem?

- Miért pont neked mondanám el? – Nézett mélyen a szemembe és kissé megrázta a fejét, mintha ki akarná tisztítani a fejét.

- Tőlem megbeszélheted Peterrel is! – Fájt, hogy mindig elutasított. Megráztam a fejemet és makacsul el akartam menni, de nem ment. Vártam, hogy visszahívjon, hogy megragadja a csuklómat és végre megnyíljon felém, de a fiú makacs volt. Lenéztem rá. Ő nem figyelt engem. Rövid hajamat a fülem mögé tűrtem és lenyelve a könnyeimet újból helyet foglaltam, de ezúttal vele szemben. – A testvérem lehet meg fog halni, mert a szervezetét nagyon megviselte az, hogy azok a..., hogy azok a csúnya lények kihasználták. – Ajkam reszketett, ahogy próbáltam elmesélni neki, mi történik körülöttem. Az agyam meg akart állítani, de a szívem nem hagyta. Lesütöttem a szemeimet. – Apu alig keres valamit, mert minden idejét próbálja velünk tölteni, most, hogy anya kiesett a háztartásból. Mindketten minden erőnkkel Edgart akarjuk megóvni, de nem megy érted Noah? – A szavak ordításként szöktek elő az ajkaimból. Nyál csordult az államra és csak ezekben a percekben éreztem magamat egy lelki roncsnak. Noah szemei felfaltak. Zokogtam a térdeimen ülve és hagytam, hogy minden fájdalom kitörjön belőlem. – És te, te pedig annak ellenére, hogy látod segíteni akarok neked, folyamatosan...

- És te miért nem tudod felfogni, hogy nem kell a segítséged?

- Mert látom, hogy haldokolsz! – Ajkaim reszketve ragadtok össze és a kicsordult nyálat az ujjaim közé csippentve fel akartam állni, de Noah ujjai melyek óvatosan a csuklóm köré fonódtak, megállítottak.

Az érintésében volt valami furcsa, valami sötét. Ujjai nyomán megéreztem, hogy valami belém áramlik és a fiú tekintete kiguvadt, mintha ő is érezte volna, hogy egy csepp a sötétségből, ami összegyűlt benne, átvándorolt belém.

- Önzőség az, hogy csak meg akarlak óvni attól a haláltól, amit én magamba hordozok? – A hangja halk volt. Akár egy esti szellő susmutolása. Az ujjai leváltak rólam és homályos tekintettel meredt fel rám.

Leguggoltam elé és letörölve a könnyeim el kezdtem rázni a fejemet.

- Én akarok segíteni neked, Noah!

- De nem ismersz? Ha tudnád mi vagyok, ha tudnád miket tettem, hogy miért vagyok itt nem ülnél itt, nem akarnál megismerni! És az a tudás, aminek birtokában leszel össze fog törni.

- Miért gondolod ezt? Te sem ismersz engem, ugyan honnan tudod milyen vagyok? Megrémíthet az első percben, talán még a másodikban is, de attól még ugyanúgy segíteni akarok neked! Hát nem érted? Nem hiába láttam azt az álmot anno, a te monogramoddal és a te szemeiddel!

És Noah halkan bólintott. Talán többet is kitudtam volna szedni belőle, de ekkor Peter belépett egy tál gőzölgő levessel a másik kezében pedig egy papírpohárnyi illatozó levendula teával.

- Tu mondta, hogy majd este beszélni fog veled, addig maradj itt és edd meg ezeket!

A forró levest a szőnyegre helyezte, mellé pedig az átlátszóan gyöngyöző teát. Meg akartam még fogni egyszer Noah kezét, de a fiú ekkor már minden figyelmét az ételre szortírozta.

Felálltam és el sem köszönve tőle kiléptem a szobából egyenesen a nappaliba sétálva, ahol apa végre elfogadta Mingtől a teát és azt szürcsölgetve azt mérlegelte, hogy ha megmérgezik az agyát ezzel a teával, hogyan fogja megvédeni a családját. Elmosolyodtam és Edgar kezét megszorítva ültem le melléjük. Caleb elém guggolt. Zöld tekintete felkutatta az arcomban rejlő igazságokat és puha ujjaival az ajkamra hajolva egy gyors csókot csent tőlem és édes arcát az enyémnek dörgölte.

- Mond minden rendben? Aggódjak?

Kuncogva töröltem le a sós könnyek utolsó maradványait az arcomról és egy üde mosoly mellett végigsimítottam gyönyörű arcán. A gyomromban kellemes érzés támadt és bódultan szívtam magamba az illatát. Csodálatos volt.

Az ujjait a tenyerem köré kulcsolta és egy utolsó, édes puszit hagyott a homlokomon. Caleb volt a legtökéletesebb ember a világon, mindent neki köszönhetek, hogy még nem omlottam össze, hogy nem zuhantam a kétségek hullámai közé.

De tekintetem fenséges arcáról a kis szoba ajtajára vánszorgott és emlékeimet ellepték Noah kemény, arisztokratikus vonásai. Nem akartam rá gondolni, arra ahogy lágy tenyere lassan a csuklómra kulcsolódott. Ugyan nem érintettem meg őt, ugyan nem volt közünk egymáshoz, mégis éreztem valamit. Valami rángatóan furcsa kapcsolatot köztünk.

Mosolyogva megráztam a fejemet és felnéztem Lingre, aki sóhajtva simította hátra hosszú, ősz tincseit, amik már jóval a dereka alá nyúltak. Ming Edgar előtt ült és a tenyerét simogatva nyugtatgatta legyengült testét, míg apa a tea hatására kissé megnyugodott és öcsém csuklóját eleresztve szemlélte a nőket. Ling szemei nem váltak le rólam, ujjait tördelve, majd egy egészen gyönyörű, nyugodalmas mosoly mellett ült le elénk, szoknyáját óvatosan megigazította és hatalmas fekete szemeivel minket lesett Calebbel. A fiú megszorította a tenyeremet és fejét a vállamnak döntve figyelte árgus szemekkel a nyugodt nőt.

Amint közelebb hajolt az erkélyről hirtelen beduruzsolt a halk szellő és az összes virágzó virág illatát összekeverve elszórta köztünk. A plafonon hörgő ventilátor pedig próbálta még inkább szétszórni az illatfoszlányokat. A szél hatására a levendula és a különböző gyógynövényfélék táncba kezdtek és elszáradt leveleik a földön végezték a rengeteg holmi között. Mindig furcsálltam, hogy a rengeteg cucc között, hogyan lehet rendesen felporszívózni.

A nő haját is felkapta a ventilátorból keletkezett szellők tömkelege és egy szürke glóriát festett megnyugodott arca köré. Ráncos, de szörnyen puha kezeit összekulcsolt kezünkre kulcsolta és lehunyta szemeit. Az ablakokból beszűrődő lomha fény megpihent csillámló ezüst pilláin majd tovább ugrált megszürkült szemöldökére. A két szemöldök között hirtelen egy mély barázda keletkezett, de hirtelen tova is szált. Nem értettem mit művel a nő, de az ajkai szegletében megbújó szende mosoly valami szörnyűre engedett következtetni.

- Mit művel? – Caleb hangja nem volt durva, inkább csak kíváncsi. Gyönyörű zöld szemeibe pillantottam és egy apró mosoly mellett megráztam a fejemet.

- Nem tudom.

- Az aurátokat szemléli. – Tu hirtelen termett mellettünk. Már meg sem ijedtem.

Ling felnyitotta a szemét.

- Mit látott? – Caleb egy apró mosollyal kezdte simogatni a bőrömet. A nő szeme megtelt furcsa csillámló anyaggal, de egyetlen egy könnycseppet sem eresztett ki.

- Mi sosem látunk semmit, szőke herceg. Csupán az érzéseket tanulmányozzuk, hogy mi történhet velük a jövőben.

- És mik történnek majd az érzéseinkkel? – Nevetett fel Caleb.

Ling kihúzta magát.

- Megfakulnak.

Ennyit mondott. Caleb hangja magában ragadt és ijedten nézett a nő után, de addigra ő már a konyhába sietett.

- Ez csak egy opció. – Ujjait a bőrömre simította. – Bármikor meg lehet változtatni, de gyermekeim ne tegyetek úgy, mintha nem láttátok volna a megállíthatatlant.

- Miről beszél? Kérem...

- Ugyan a hercegek mindent tudnak, mindent megakadályozhatnak nem igaz?

- Tu! – Néztem rá segélykérően.

- A fiú egy király szülötte, kék vér csörgedez az ereiben, az aurája ragyogó. A hercegek tulajdonsága a megállíthatatlanság. Mindent képesek megszerezni. Herceg, ugye nem fél attól, hogy elveszíti az egyetlen értelmét az életének?

Caleb felpattant.

- Kinek az érzései fakulnak meg?

Ajkaimat rágcsálva sütöttem le a szemeimet.

- Kinek? – Ordította.

Ming megigazította a szemüvegét és ijedten nézett a fiúra. Edgar összekuporodott és apához közel, annak a mellkasába fúrta a fejét. Apa értetlenül nézett minket, míg Tu szemébe fájdalom nyilallt.

- Senkié. Ez nem a jövőd herceg...

- Miért nevez maga hercegnek? Miről zagyválnak maguk itt összevissza? Én sose bírnék kiszeretni Irisból!

Felálltam és mellé akartam lépni, de ekkor Tu közbelépett.

- Te nem is...

És a fiú lélegzete bennszakadt. Az ajtó ekkor kitárult és Noah lépett ki a folyosóra. Caleb villámló szemei a bágyadt fiúra vándoroltak. Tenyere ökölbe szorult.

- Iris? – Nézett rám kétségbeesve. Tu mérgesen nézett Noah-ra, akinek kikerekedtek a szemei. – Ő lenne?

- Mit mondtam neked? Maradj abban a nyamvadt szobában! – füstölgött Tu, de Noah még mindig engem figyelt.

Erősen koncentrálnom kellett, hogy lenyugtassam tomboló bensőmet és szeretetteljesen pillanthassak a szemeibe. Én szerelmes voltam Calebbe, és roppantul fájt azt hallanom Tu szájából, hogy a jövőnkbe lehetséges az, hogy a szívem már ne dobogjon oly hevesen csupán a fiú zöld szemei láttán.

- Ez egy opció, Caleb! Nem fogok belőled kiszeretni! Értsd meg, hogy szeretlek! Kérlek!

- Akkor mond miért pont ezt említette meg az a Látó? Miért nem a többi opciót? Azért, Iris mert ez a legvalószínűbb! – Elszakította tőlem a kezeit. Szíven szúrt. De Caleb okos volt, gyorsan tanult.

- És mit jelentene az? Ha én nem akarom, akkor nem fog megtörténni!

- Szerinted nem láttam, hogyan rohantál ez után?

Ujjaival vádlón mutatott Noah-ra, a fiú szemei fekete mélységek voltak. Megráztam a fejemet, de Caleb ujjai óvatosan simultak az az államra. Könnyek csorogtak a szememből. Mindenki minket figyelt. Apa, aki maga is megijedt a látottaktól és görnyedve veszett el abban a sötétségben, ami már így is körülvett minket. Edgar sírt, és Noah. Azok az átkozott fekete örvények mélyen az enyémekbe vesztek.

- Mert ő a barátom.

Mindenem fájt. Hasogattak az érzések és lehunytam a szemeimet. Könnyek marták végig az arcomat. De Caleb ahelyett, hogy végleg kirohant volna a házból, fogta magát és édesen lágy ajkait az enyémekre nyomta. Elvesztem a csókjába.

Ujjaimmal puha tincsei közé vesztem és próbáltam magamba szívni az éltető illatot.

. . .

Apa nem sokára elindult hazafelé, Edgarral a karjaiban. Megfogadta, hogy vigyázni fog a fiúra, de nem bírt tovább itt tartózkodni. Éreztem, hogy talán az egész családból ő szenvedett legjobban, de még így is tartani akarta magát ahhoz, hogy egy jobb képet mutasson magról. Ming egészen az ajtóig kísérte aput. Valamit beszéltek még, de aztán az ajtó bezárult és Ming egy halvány mosoly mellett sétált vissza hozzánk, ujjaival megsimogatta Peter fejét, aki velünk együtt ült a kanapén. Caleb még apuék előtt távozott és csupán én a testvérek, Peter és Noah voltunk a nappaliba. Ez a lehalkult kompánia már egészen más hangulatot őrzött magában. Ming mindenkit megkínált egy kis levessel.

Végül a szobában csak én és Noah maradtunk. A titkos fiú és az érthetetlen lány.

- Én mondtam, hogy csak a bajt hozom rád, Iris! Miért nem hiszel nekem? Most azt fogja hinni, hogy bármi is lehet köztünk.

- Balgaság! – legyintettem és felálltam a helyemről és a sötét utcák irányába pillantottam. – Menjünk sétálni egyet.

Noah nem ellenkezett. Elindultunk együtt kifelé ebből a bűvös házból. Amint kiértünk a friss levegőre összehúztam magamon a kardigánomat és óvatosan néztem a fiúra. Ajkait összeszorítva bandukolt, ujjait a zsebébe mélyesztette.

Az idő kissé hűvös volt ugyan, de mintha a fénylő csillagok valami melegséget öntöttek volna ránk. Elvesztem a galaxis gyönyörű végtelenségében. Nem értettem, hogy hirtelen minden annyira megváltozott, még arra a sötét végtelen égre is máshogy pillantottam. Úgy éreztem az a lelkem, az a végtelen valami.

Szemeimmel a mellettem haladó srácot pécéztem ki. Rajta legeltettem a szemeimet egészen addig, míg végre be nem értünk a parkba, ahol már csak a lámpák sárgás fénye nyújtotta az egyetlen világosságot. Éreztem a sötétség tapogató ujjait a bőrömön.

- Ha megkérném elmondanád nekem, hogy mi van veled?

Noah felnézett. Olyan furcsa volt. Göndör fürtökkel a feje tetején, éles állkapoccsal, hosszú szempillák mégis ez a rengeteg erős vonás csúfította el az arcát. De lehetett volna valami ennyire fenséges csúnya? Egyszerűen érthetetlen. Caleb helyett őt neveztem volna hercegnek, de tudtam, hogy benne valami egészen más volt, mint Calebben. Benne volt mágia.

- Salmony mondta nem rég, hogy hogyan beszéljünk olyan dolgokról, amiről még magunk sem sejtjük valójában, hogy igaz lenne.

- De te hiszel benne?

- Évekig hittem, de az utóbbi időben minden kicsúszott a kezeimből.

- Mond el és én majd eldöntöm igaz-e!

Noah felnézett rám, ajkai mosolyra görbültek és helyet foglalt az egyik lépcsőfokon, ami a Marilyn Monroe-t ábrázoló szökőkúthoz vezetett fel. A nőt abban a bizonyos pillanatban kapták le, amikor a ruhája a szél hatásra felrebbent. Chicago már így is elrejtett magában egy monumentális szobrot a belvárosban, de ezt a pillanatot kivételesen szerették a Chicagóiak.

Mellé ültem a felmelegedett kőre és kíváncsian figyeltem, ahogy szemöldökét ráncolja.

- 1890-es évek igen messze vannak nem igaz?

- Kicsit – mosolyodtam el.

- És elhinnéd nekem azt, hogyha azt mondanám, hogy akkor születtem? – Ajkaim között egy halk sóhaj szakadt fel. Nem csuktam le a szemeimet és hallgattam tovább. – 1880 március harmadikán láttam meg először a napvilágot. Gondolnád? Már elég öregnek kéne lennem, de én még mindig itt vagyok melletted és egy levegőt szívunk.

- Hogy lenne ez lehetséges ez?

- Nem tudom! Az egész életemet erre szenteltem fel! Minden egyes napot azután, hogy 10 évesen átkerültem ide. Nem ismertem semmit, senkit. Itt voltam egy hatalmas más világban, ahol autók léteztek, ahol az emberek nem frakkokba és hosszú ruhákba jártak. Én eddig még Amerika létezéséről sem tudtam, nemhogy itt éljek. Yorki voltam, angol. Egy nemesi családból származtam. Minden el volt rendezve. Minden. Hogy én majd megöröklöm apám után a birtokot, feleségül veszek valamilyen grófnőt és gyermekeket nemzünk. De nem ez történt. Ott voltam 10 évesen Londonban. A Tower Bridge még csak épülni kezdett, minden olyan érdekesnek tűnt akkor. Nem is sejtettem, hogy akkor szakított el apám a családomtól. Londonba vitt, jane a nővérem azt mondta csak egy előadásra, de apám rávilágított arra, hogy már sosem fogom újra látni őket. Még aznap este elmentünk egy előadásra. Danse Macabre, vagyis Haláltánc. Gyönyörű darab volt. Másnap viszont már nem ott ébredtem. Aznap volt egy álmom, amiben csak arra emlékszem, hogy valaki a nevedet kántálta. Ennyi. Itt voltam ebben a világban, 10 évesen pszichopatának titulálva. Jane talált rám, az itteni. Együtt nevelkedtünk fel, de ő sosem tudott annyi év alatt sem olyan közel kerülni hozzám, mint te csupán pár hét alatt.     

Kedveseim!

Nos most úgy érzem elég gyors voltam :D és remélem, hogy tetszeni fog nektek!

Köszönöm az eddigi támogatást, remélem maradtatok még néhányan akik olvassák ezt a sztorit, mert bevallom ez a sok késés biztos sokatoknak agyára mehetett már. Mindegy is. 

Mindenkinek kellemes hosszú hétvégét.

Kira!