- Noah James Cambern

Iris úgy esett össze, mint egy rongybaba. Tekintete fennakadt, majd apró teste összezuhant, olyan hirtelen történt mind ez. Martyn köhentve felhörpintette az italát.

- Csak egyet pislogtam és a lány már a földön hever! Gyere, Drága Noah-m, segíts nekem!

Barna szemei előtt egy vékony rétegnyi homály derengett csupán. Az elfogyasztott whisky valahogy még mindig nem ütött be neki, apró termete ellenére vedelte magába az italt. Ujjaival végigsimított a szakállán, majd a halkan lélegző Iris arcát kezdte paskolgatni.

- Mondja, honnan tudta azt, hogy nem ebben a korban születtem?

Felnézett, ámbár mutató ujja még mindig a lány arcán csüngött. Megrázta a fejét, a szőkés fürtök pedig élénken szökdécseltek a fején, ugyan csak néhány merészkedett a homlokára a férfi, mégis bosszúsan tűrte el őket. Mintha zavarták volna ezek a aprócska hibái a világnak, mintha minden bánatát beletöltené abba a whiskys pohárba csak azért, hogy a gondolatai elinduljanak a szomorúság keserű felhőjét érezve.

Martyn Salmony. Egy fizikai betegséggel született meg. Agyilag ép volt, sőt tagadhatatlanul okosabb az emberiség nagyjánál. Szavai megfontoltak voltak, lépései, testtartása magabiztos, minden egyes tette átgondolt. Az elméletek csak úgy röpködtek az agyában. Martyn Salmony okos ember volt, ő nem foglalkozott olyan dolgokkal, hogy elfedje az érzelmeit, nem csiszolgatott magának átlátszó maszkokat, ő tudta jól, hogy egy ember csak akkor lehet jó színész, ha az érzelmeit nem rejti el. Csak akkor hitetheti el a világgal, hogy benne nincsen szomorúság, ha azt a megkínzott arcot mutatja az emberiség felé, ami ritka. Mert az emberek gyűlölik felfedni a gyengeségüket és azokat, akik mégis úgy döntenek, hogy nem bujkálnak, az emberek pontosan olyanná akarnak válni, és nem is sejtik, hogy talán bennük gyűlt fel a legtöbb szomorúság.

Martyn sóhajtott.

Iris megnyugodott arcára nézett, majd még egy erőteljesebb sóhajt megejtve meg sem próbált visszamászni a kanapéra, egyszerűen csípőjével a dohányzó asztalnak dőlt és felnézett mélybarna szemeivel.

- Nem tudom, Noah! Hogyan állítsak én valamit, amikor még magad sem vagy biztos abban, hogy tényleg egy másik korból szöktél át a mienkbe?

- Hogy érti, hogy nem vagyok biztos benne?

Agyam azonnal pörögni kezdett, de Martyn még időben belém fojtotta a gondolatokat.

- Ugyan ki hinne el egy olyan badarságot, hogy egy ifjú fiú, csak úgy egyik pillanatról a másikba átszökött a múltból a jelenbe? – Megkoccintotta az asztalt és kuncogva hozzáfűzve. – Más kérdés felvetni azt, hogy létezik-e a jelen?

- Kérem, uram ne beszéljen keresztbe. – Sóhajtottam hátra dőlve és szemeimmel fogva tartottam Iris megnyugodott arcát. Én is olyan békés akartam lenni, mint ő azokban a pillanatokban, mielőtt még halkan elkezdte volna nyitogatni a szemét.

Ártatlan tekintettel meredt pontosan a szemeimbe. Ajkai elváltak egymástól és egy halovány mosoly jelent meg rajtuk, mintha egy ősi trakta lett volna a szívem hirtelen megdobbant. Furcsa volt figyelnem a lányt, valahogy sosem figyeltem meg a vonásaiban rejlő izgalmakat.

Az arca annyit változott, valahogy nem annak a lánynak tűnt, akivel leges-legelőször találkoztam. Most a mosolyában már volt valami fáradtság, a tekintetében egy csipetnyi csüggedtség, a szempillái megrebbentek majd el is szállt a pillanat.

Elfordítottam a szemeimet. Tu is ébredezni kezdett, bár az ő mozdulataiban még inkább nem volt semmi energia. Semmi intenzitás.

Iris arcáról szertefoszlott az a pillanatnyi őszinte boldogság és ijedten ült föl, fejével pontosan csípőn vágva Martynt, aki csak szisszenve, de egy kis vigyorral az ajkai szegletében nézett le a lányra.

- Felébredtél?

- Ahogy láthatja – simított végig a fején Iris. Halkan felnevettem és elnéztem róluk. Martyn kíváncsian nézett utánam, de addigra már eltűnt a mosoly az ajkamról és bambán figyeltem Tu lassú neszezését. – Mondja miről beszéltünk az előbb? Csak valami fránya badarság motoszkál az agyamba és képtelenség lenne az, hogy ilyen őszintén állított volna valamit, ami valószínűleg nem igaz. Ugye?

- Tényleg badarság volt az egész. – Visszanéztem a lányra. Mézbarna tekintete pillantott rám, a nyers kíváncsiság és a megannyi cikázó gondolat ott repkedett az agyában. – Martyn csak szarkasztikusan fűzte hozzá, de semmi sem igaz belőle.

Hangom különösen közömbösen hatott, még soha az életemben nem bírtam így beszélni az igazságról. Általában elfogott a szomorúság, a fájdalom és a harag keserű hármasa. De Iris szemei valahogy azt csikarták ki belőlem, hogy ne rángassam bele a saját gödrömbe. Már túlságosan mélyen feküdtem a futóhomokba, ami lassanként beszippantotta a végtagjaimat és megemésztette a szerveimet. Lassan süllyedtem, de mégis ez volt a leghatékonyabb.

- Valaki megmagyarázná...

- Sosem hittem volna, hogy lakozik benned ennyi erő, mégis egy ilyen kis testet, hogy nem szakított szét a sötétség? Hogy nem halt bele? – Tu ajkai elváltak egymástól és teljesen sápadtan meredt Irisra. A lány azonnal összehúzta magát és hatalmas szemekkel nézett körbe. – Mond Martyn? Nem tette tönkre?

- Nem, igaz fájdalmai voltak és a teste teljesen statikus volt, de van benne valami, van benne egy kis sötétség, ami megvédi. Láttam. Mikor kilépett a testéből, tudod mennyi ideig volt távol? Már azt hittem, hogy a körömvirágpor sem fogja visszahozni... de visszahozta, érted? Különös volt látnom, hogy míg a körömvirág izzva küzdött azért, hogy a részecskéket összehordja addig az aranyszemcsék csak világítottak. Mintha ezzel erősítették volna a virág erejét. De miután a lelkének részecskéi újból beépültek a testébe, az arany hirtelen szénné alakult. A lány azért ennyire erős, mert egyensúlyban van a testében a sötétség és a fény ereje.

Martyn arca egészen kivirult, miközben a megfigyeléseit osztotta meg velünk. Ujjaival a tarkóját vakargatta és közben teljes hévvel kikerülte Irist és minden szavát Tunak intézte, aki eközben Martynt, engem és Irist is megszemlélt. A nő végül a homlokára szorította mutatóujját.

- Haza érek és megvizsgálom mit mondanak a kártyák. De minden ember fénnyel születik, az emberekben nincs meg a sötétség ereje, akkor mégis hogyan került ebbe a tökmagba?

Iris szemei elkerekedtek, felpattant a földről és a szemeibe szóródó fekete fürtöket igazgatva megrázta a fejét.

- Miről beszélnek, kérem!

Tu elérzékenyülve állt fel és rövid fürtjeit megigazítva elmosolyodott, míg fekete szemeit egyszer sem szakította el a lánytól.

- Tudod mi a legnagyobb szörnyűség ebben a világban? Hogy még én sem tudom, mi történik körülöttünk. De mindegy is. Martyn, hogyan háláljam meg a segítségét?

- Csak látogass többször. – A férfi nevetve csókolt kezet a nőnek, aki erre megrázta a fejét egy féloldalas mosoly kíséretében Iris vállára simította az ujjait.

- Noah?

Csak ültem ott a bőrgarnitúrán és megráztam a fejemet, rengeteg mindent kellett még lerendeznem magamban. Ugyan én sem akartam már Martyn terhére lenni, egy kérdést még fel kellett tennem neki. Felálltam a garnitúráról és bólintva köszöntem el tőlük, szemeimmel követve a lány gyenge lépéseit, de egy idő múltán az ajtó bezáródott. Egy fürge légy mégis beszökött a házba. Martyn haragosan figyelte a bogarat, mely zümmögve kezdett körözni a kellemes kis házikóban.

- Tedd fel a kérdésedet.

Legyintve hagyta magára a legyet és a könyvespolchoz lépkedve elkezdte szemlélni a rongyosra használt könyveket. Lapozgatni kezdte őket, talán szándékosan háttal állva nekem.

- Maga elhinné azt, hogyha az emlékei azt állítanák magának, hogy a 19. század legeslegvégén született?

Martyn felnevetett. – Rengeteg mindent állít az agyam, és biztos az is, hogy megannyi pszichológus őrültnek titulálna mindannyiunkat és értelmes magyarázattal szolgálna az emlékeinkre. De nem az emlék az egyetlen olyan pont az életben, ami csak a mienk? Mindannyian máshogy élünk meg dolgokat, mindenkinek más gondolatai vannak. Az emlékek így válnak személyessé, így éljük meg őket a sajátos módunkon. Ha már bennük sem bízhatunk, akkor miben vagy kiben? Igen, Noah lehet mind, tényleg őrültek vagyunk, lehet, hogy az emlékeink csalnak, de olyan szörnyűség lenne bízni bennük és élni a saját kis őrült világunkban?

A hangja ugyan közömbös volt, ugyan nem hallottam ki belőle egyetlen érzelmet sem, úgy éreztem, hogy Martyn most a saját emlékeibe, a saját gondolataiba vezetett be engem. Hagyta, hogy megízleljem a bizalma egyetlen kis cseppjét.

Bólintottam. Úgy éreztem, hogy nincsen magyarázat, nincsen válasz ilyen szavakra. Itt már megint csak egyedül maradunk a gondolatainkkal.

Kiléptem az ajtón, elköszöntem a férfitől és újból belecsöppentem a normális világunk hálójába. Egy egészen kellemes forróság fogadott. Az emberek ujjatlan pólókba és nevetgélve sétáltatták a kutyákat. Néhányuk a gazokat húzták ki a földből és ugyan a fák hatalmas ernyői valamelyest elrejtették előlünk a napot, mégis érezni lehetett hosszúra nyúlt karjainak pillanatnyi érintését.

Tovább sétáltam a kirakott járdán és kikerültem az éppen arra járó járókelőket. Nem sokára feltűnt Miranda háza, a nő autója, az ablakokon kiszűrődő halk beszédfoszlány. Olyan furcsa volt hallanom a hangját, már egészen kizártam magamból őt, Jane-t, és egy olyan alternatív világba csöppentem, amit már annyi éven keresztül kerestem. De igazán el kellett engednem valamit, hogy megkapjam azt a dolgot, amit tényleg egy ideje már kerestem?

- Gerda! – A hang kívülről szólt. Ijedten kaptam fel a fejemet. A ház oldalánál jártam már. – Meglátogatom Jane-t, emlékszel még Noah-ra?

Gerda hangját elnyelték a falak. Megtorpantam.

- Pontosan az a Noah! Jane mostanában teljesen maga alatt van, szegénykém még mindig szenved a fiú miatt, szüksége lenne rá! – Mérgesen trappolt le a lépcsőn, majd még hallottam, ahogy Gerda válaszát várja.

- Segítene neki, hát... ha láthatná Noah-t?

Összeszorítottam a fogaimat. Gerda el fogja fecsegni magát.

- Nem tudom, Gerda. Az a fiú szörnyű, szegényt teljesen megfertőzték az őrült gondolatai és a képzelt világán kívül senkit sem képes szeretni, még azt a lányt sem, aki a nővére a valójában.

- Jane a nővére? – Gerda hangja elhalt.

- Fogadott, de most sietnem kell! Szegény lány.

- Kérem Miranda! – Hallottam a lány sietős lépteit és láttam magam előtt Miranda nyugtalan arcát, ahogy ujjai éppen az autó kilincsét ragadják meg. – Tényleg úgy gondolja, hogy Noah egy szörnyű ember?

- Persze Drágám, egy olyan fiú, aki nem bírja megkülönböztetni az álmokat, a gondolat világát és a valóságot, érdemel egyáltalán szavakat? Nem azt mondom, hogy szörnyű lenne a lelke, nem azt nem mondhatom, hisz az emlékek pusztították el az elméjét, én azt mondom, hogy Noah őrült.

- Képes lenne ártani az embereknek? – Gerda hangja elfúlt.

- Jane-t is tönkretette, drágám. Ha valaki már a szeretteit sem óvja más emberekre milyen hatással lehet?

- Azt gondolja, hogy el kellene zárni?

- Gerda sietnem kell. Noah-t elnyelte a föld és talán ez így is jó! Jobb, ha nem látjuk többet egymást.

Ez volt az utolsó szó, amit még meghallottam. Mivel az agyam ettől a pillanattól kezdve, meg sem akarta hallani a környezet zajait. Kikapcsolt.

Csak bámultam előre a napfénytől terhes utakra és a lassan elszáguldó sárga kocsira, de nem fogtam fel, hogy a mellettem elhaladó hölgy hozzám beszélt. Nem láttam a szemükben visszatükröződő aggodalmat, csak Miranda kegyetlen szavai ismétlődtek az agyamba, mint egy beakadt magnetofon. A szívem lassan dobogott, ő is elgyengült.

Egyedül álltam a járdán, hátam összegörnyedt, testem összeesett és nem éreztem mást csak pangó ürességet, ahol csupán a levegő részecskéi mozdulnak meg.

Olyan elcseszett volt minden, a világ, az érzések, maga az életem. Nem akartam érezni, nem akartam azt, hogy ennyi idő elteltével fájjon az, hogyha azt feltételezték rólam, hogy kihaltak belőlem az érzések. Talán szenvednék, lennék ennyire kegyetlen, ha nem fájna?

Összeszorított ököllel figyeltem a boldogan csicsergő madarakat. Azt a két pólust, ami elkülönített engem a világtól. A boldog, nyári időjárás és a bennem tomboló hurrikán.

. . .

Nem tudom mennyit állhattam ott. Csak annyira eszméltem fel, hogy egy öreg nő előttem állt és aggódva vizslatta az arcomat, kezében egy pohár hűs vizet tartott. Talán jól esett volna az íze, az, hogy kiszáradt testem végre egy kis folyadékot ízlelhessen, de a nő egy emberi lény volt. És én nem akartam embereket látni. Nem őket gyűlöltem, hanem azt, hogy egy ilyen helyen egy olyan ember is élt, mint én.

Csak egyet pislantottam és mozgásra bírva teljesen elgémberedett végtagjaimat kikerültem a nőt és meg sem hallva a szavait, akár egy robot úgy indultam meg a már sötétedő utcán egyenesen a kínai negyedbe. Emlékeztem még Nixon szavaira.

És még sosem gondoltam valamit ennyire kecsegtetőnek, sosem gondoltam volna valamit ennyire nyíltan hívogatónak, mint azokat a vak ígéreteket, amivel ő próbált meg megszerezni. Talán őrült, elveszett ember voltam, de gyűlöltem azt a testet, amiben éltem.

Nem szaladtam, nem siettem. Sétáltam az esti szürkületben és vártam, hogy végre valahára megjelenjen az a bizonyos sötét felhő és végre valahára magába szívhasson. És nem is csalódtam az érzékeimben. Pontosan akkor, mikor megérkeztem fáradt lábakkal és elfáradt testtel a parkba, pont akkor, mikor az utolsó napsugár is elveszett a fényekben akkor pillantottam meg az első susmogó ágat. Az első elhallgatott beszédfoszlányokat és pont ezután az egyre csak közelgő gomolygó sötétséget, ami azonnal fel is öltött egy démoni alakot.

Egy fehér mosoly. Nixon arca még mindig szédítően hamisnak hatott. Fehér bőréhez egyáltalán nem illett a már-már kékes árnyalatú sötét haja. Jégkék szemei az enyémekbe mélyedtek és arcát kissé elfordítva elbújt egy fa árnyékába, ahol a felgyulladó lámpák fénye nem érintette őt.

- Mintha rám gondoltál volna? Vagy talán csalnak az érzékeim?

Ujjaim szétfolytak. Testem merevsége megszűnt és azt a bódító tekintetet figyeltem, tudtam, hogy nem kéne az agyam próbált elűzni onnan, de miután megízleltem szemeinek az ízét, képtelen voltam elereszteni.

- Noah, mond talán elgondolkoztál a válaszodon? Most, hogy egy ilyen nyugodt és emberektől eldugott helyen, végre kettesben lehetünk. Gyere ide, a sötétség nem bánt, gyere Noah!

Arca mélyen redőzött volt. Lábaim megindultak a fa árnyékába. Ugyan csak egy gyér lámpafény keringett körülöttünk, mégis megindultam felé. A fény próbált megragadni és visszarángatni, de nem bírtam ellenállni. A gyűlölet és a fájdalom, ami felgyűlt bennem már kitörni készült.

- Gyere, ne hagyd, hogy a gondolataid, hogy azoknak a buta embereknek a gondolatai elkergessék a tieidet! Ugyan miért hiszel nekik? Miért engeded, hogy manipuláljanak? Miért hiszed azt, hogy mi vagyunk a rosszak? Mert egy féleszű törpe ilyeneket tömködött a fejedbe? És mert azok a kínai „látók" azt, mondják mi mérgezzük a világot? – A látó szót még nem hallottam ilyen gúnnyal kiejteni. – Még, hogy mi vagyunk a rosszak? Noah, a mágia, ami ebben a világban van hatalmas, nem is...

- Mi történik az emberrel? Mi lesz velem, ha hiszek magának?

Nixon tekintete felragyogott és egy másodperc múlva nem maradt belőle más csak egy gomolygó feketeség. Körbeölelt és édes suttogásokat súgott a fülembe.

- Minden! Már nem lesz lehetetlen, az éjszaka gyermekei boldogok, nincs olyan szó, hogy szenvedés, fájdalom! Itt megtalálhatod magadat!

Hirtelen Nixon mellett megjelent egy lány, gyönyörű volt. Vörös haja volt, gyönyörű zöld szemeivel engem kémlelt és cseresznyés ajkai mosolyra görbültek. Már-már kegyetlenül szép volt, nem is tudtam, hogy létezik ilyen szépség a világon, mint egy isteni lény. Lebegett és kristálycsengettyűs hangon nevetett fel.

- Az anyám őrült volt, megfojtotta az apámat és megkéselte a nővéremet, engem is majdnem megfojtott, de Nixon segített rajtam. Először nem akartam hinni neki, de látva azt, hogy az anyám felakasztotta magát még aznap éjjel. Szenvedtem, öngyilkos akartam lenni, drogoztam, kurvaként viselkedtem, minden szörnyűséget, amit lehet magamra kentem. De végül a halál helyett azt választottam, hogy Nixonnal lehessek. Beleszerettem a sötétségbe, beleszerettem Nixonba! És segített nekem, Noah! Mára már nem több minden csak egy emlék, akárhányszor rájuk gondolok boldog vagyok! Higgy nekünk!

És a gyönyörű lány hamuvá porladt, ezután egy kisfiú jelent meg előttem.

- Árva voltam mint te, molesztáltak, de a halál helyett Nixont választottam. Szerelmes lettem belé és kisegített! Mára már meg sem érzem a fájdalmat! Higgy nekünk!

Mindenhonnan száguldoztak a mondatok, mind egyet ordítottak. Higgy nekünk. És végül az engem körülvevő sötétség összezavart, az árnyak egymást váltogatták. Ki gondolta volna, hogy ennyi szenvedő ember létezett? És csak álltam abban a káoszban, figyeltem az egymásután váltakozó arcokat, a suttogó szavakat.

És nem maradt más. Sírva zuhantam össze. Az árnyak szétbomlottak a beáramló fényáradatra. Nem néztem hátra csak hagytam, hogy a térdemre hajtsam a fejemet és zokogva görnyedjek össze, mint egy gyermek.

A látókörömbe megérkezett egy vörös kobak. A vastag sárgakeretes szemüveg, a büdös lehelet egyetlen embert személyesíthetett meg. Peter volt az.

A srác nem szólt semmit csak megfogta a kezemet és mint egy elveszett óvodást úgy vezetett kezén fogva a házukba. Tu szemei elkerekedtek, mikor meglátták sápadt tekintetemet. A ház most tömött volt. Iris ott ücsörgött a szőnyegen mellette pedig egy különös férfi térdelt, miközben szemeivel próbálta felmérni a terepet. A kisfiú mellette volt, míg előttünk Ling próbált egy csésze teát erőszakolni a kisfiúra, de az apa folyamatosan a fejét rázta.

Iris apja volt. A férfi szemei rám révedtek és szörnyülködve ragadta meg a kisfiú kezét. Iris mögött pedig ott állt Caleb. A srác a barátnője vállát simogatta.

Reszketett az állam.

A lány azonnal felpattant, Caleb a tenyere után kapott, de Iris törhetetlen volt. Sietve akart elém lépni, de én már épp eléggé voltam egy roncs.

Elfordultam és Peter után beléptem a szobába. 

Sziasztok!

Sok késés után egy hosszabb rész és nagyon remélem, hogy elnyeri majd a tetszéseteket! 

Puszi: Kira!