- Iris Marva Baum

Edgar az elmúlt napokban egyáltalán nem mutatott semmiféle változást. Olyan volt, mint mindig. Az egyetlen őszinte személy egy hazug mosollyal megtelített házban.

Viszont Edgarral ellentétben anya nem volt önmaga. Anya elhagyta azt az embert, aki alig néhány hete volt. Éjszakánként nem volt otthon, és akkor is amikor végre hazajött ahelyett, hogy egy fáradt puszival köszöntse a fiát egyszerűen elmerült a szobájában és ki sem jött onnan. Nem csinált ebédet, nem büntetett meg minket amiatt, mert szendvicset ettünk vacsora előtt. Úgy éreztem már mi sem érdekeltük.

Apa vele ellentétben mindent megtett annak érdekében, hogy a pompás család látszatát még mindig felkeltsük. Éjszakánként másnapra csinált ebédet, míg reggelente futott a munkájába. A taxis állás ellenben nem fizetett semmit. A számlák gyűltek, anya kifordult önmagából, Edgar pedig mindezt felfogta. Annak ellenére, hogy apa tényleg minden tőle telhetőt megtett azért, hogy öcsémet kizárja ebből az omladozó világból, ő mindent látott, mindent érzett.

Az arca napról napra egyre fakóbb lett, álmában sírt, hiányolta anyut és az az őszinte mosoly, ami annak idején mindig kis ajkain csücsült, hirtelen semmivé foszlott és ott maradt egy érzelmileg kordában tartott kisfiú.

Láttam rajta, hogy a barátainak a szülei folyamatosan újabb és újabb játékokkal bombázzák a gyermekeiket, míg ő egyetlen egy kis plüssel gazdagodott az utóbbi időkben, azt is Caleb vette neki.

A saját életem miatt nem aggódtam. Nem érdekelt az, hogy velem mi fog történni, egyszerűen én is próbáltam egy olyan világot teremteni 10 éves öcsémnek, amilyenben én nevelkedtem.

Keats csaholva figyelte, ahogyan a régi kis fekete noteszemet lapozgattam. Hatalmas fekete szemeivel fogva tartotta az ujjaimat, melyek rákulcsolódtak a rojtos könyv gerincére. Elmosolyodtam, mikor kutyám egy hatalmasat ásított és méretes mancsaira helyezte az arcát.

- Edgar?

Keats félszemét felnyitva fülelt. Nem jött válasz.

- Edgar! – grimaszoltam egyet az arany bundájú Labradornak, de válasz még mindig nem érkezett. Keats hamarabb felfogta a helyzetet, mint én, talpra ugorva azonnal a résnyire nyitott ajtóhoz loholt.

Szívem a tokromba ugrott. Egy másodpercig csak bambán figyeltem azt a benyomott kis területet a szőnyegen, ahol nem rég még a kutya feküdt. Még egy másodpercig emésztgettem a csöndet, mélyen abban reménykedve, hogy öcsém beszalad a szobába és hangosan kacarászva megcsiklandozza Keats fülét, miközben valami kis majomról magyaráz.

De ez nem történt meg, ámbár a kínzó csöndet megszakította Keats ugatása. Senki sem volt itt, csak én és Edgar. Az erkélyen szobrozó virágra néztem, minden szirma megvolt, minden védő növény körülölelt bennünket, csak nem lehet semmi baj ugye?

- Contra vim mortis non est medicamen in hortis.

Felsikítottam. Keats hangosan ugatott a könyv kiesett a kezemből én pedig sírva rohantam a szobámba, ahol Edgar a földön feküdt, körülötte gyönyörű körben a szobájában nyíló ezer virág szirma. Ajkai cserepessé száradtak, szemeivel engem figyelt míg ez a halk ördögi hang végig kántálta azt a néhány latint szót. Keats üvöltött, öcsém haldoklott.

Testem összegörnyedt, fájdalmaim voltak. Éreztem valamit ebben a szobában, volt valami szörnyen sötét és fájdalmas. Nem értettem, hogy a virágok miért nem védték meg őt, de apró mancsaiban szorongatott kis rózsaszín szirom megmagyarázott mindent.

Edgar leszakította a virágokat, apró kis mintákat varázsolt belőle a padlóra és a növények zöldjei pedig képtelenek voltak megvédeni őt ettől a valamitől.

Az én testemet is szétszedte. Kínzott, fájt a szívem. A könnyeim a bőrömbe vésték az utukat, ujjaim felduzzadtak, szerveim ki akarták magukat vájni a húsomból. Olyan érzésem volt, mintha a szobában egy tornádó süvítene és Keats hangja egyre csak halkult.

- Takarodj a szobából!

A hangom gyenge volt, de a kutya azonnal kiszaladt onnan de résnyire nyitott ajtón keresztül még mindig hallottam halk nyögéseit.

És hirtelen elértem Edgar megfagyott ujjait. Testem önmagától olvadt az apró vékony testre, ami megérezve bőröm melegét hirtelen lenyugodott és minden szörnyen gonosz erő kisietett az ablakokon egyedül hagyva engem reszkető öcsémmel.

Edgar szemei könnyesek voltak.

- Iris?

- Istenem! – Sietve kisöpörtem néhány tincset a szemeiből. – Mond minden rendben?

Edgar halkan bólintott egyet majd álomba merült.

. . .

- Ming?

A nő kisöpörte a szemeiből a frufruját és a karjaimban szorongatott kisfiút nézte.

- Ming kérem segítsen! Én... Edgart megtámadták!

De Ming mintha képtelen lett volna szavakat formázni. A nő hatalmasat nyelve mutogatott.

- Ming az isten áldja meg, kérem segítsen!

- Oh szent egek! – Tu felsikított mögöttem. – Peter!

És a vörös fiú mintha a szavakra várt volna azonnal kirontott a szobából és anyja elsápadt képét látva azonnal a konyhába rohant és egy halom kockacukorral tért vissza.

- Azonnal rakd le a kezedből a fiút! – Sietett elém a fiú. – Istenem, hiszen alig lélegzik!

- Hozzá ne merj érni!

- Te teszed ezt vele! – Peter ordított. Éreztem, hogy a körülöttünk lévő kacatok mind rezegni kezdtek.

Az eddig mindig hangulatosnak hitt nappali árasztotta magából az energiát, mintha el akartak volna űzni a szobából, sőt egészen a világból. Amint kikapta Edgart a kezemből a fiú fellélegezett és kapkodva pattantak fel a szemei.

Szívem kihagyott egy ütemet.

- Úristenem! Mi történt? – Egy éles érzés hatolt a testembe. Fájt, a tárgyak, a kellemesen napsárga falak, a plafonról lógó fűszernövények és az eddig kellemesen zümmögő friss virágok illata most belém mart. Csíptek, mindenütt lökdöstek, a ház taszított magától. – Peter!

A fiú megragadta a kezemet és Tu reszkető végtagjait és kisietett a házból.

- A tested! A tested nem egyszerű, működik benne egy védőfunkció, mivel te is egy virág vagy, te is képes vagy megvédeni másokat az éjjeltől, a sötétségtől, de mindezt te úgy teszed, hogy magadba szívod azt a mérhetetlenül sok energiát! Ezért érzed azt, hogy minden taszít! El kell mennünk Salmonyhoz, Tu segíteni fog, nekem a házban kell maradnom az öcséddel! Siess, szüksége lesz rád.

Tu reszketett de nem ellenkezett, arca fájdalmas grimaszba fordult.

- Sietnünk kell! Lingnek van egy autója a parkolóban, előre szaladok, kérlek maradj le és tűzd a nyakadba azt az árva nőszirmot a kertben... - az utolsó hangra már elcsuklott a hangja és elrohant a parkoló irányába.

Az emberek különös tekintettel méregettek, míg én a kis előkertbe másztam és letéptem azt a folytonosan csak virágzó nőszirmot. A virág égette a bőrömet, űzött magától, mintha nem akarta volna magába rántani azt a mindent, ami ebben a pillanatban a szerveimben tombolt.

Tu után rohantam. Nem volt nehéz megtalálnom a napsárga kis Minit. Tu elfehéredett ujjakkal szorította a kormányt, amint beléptem egy hihetetlen erejű lökettel hátra is tántorodtam.

- Be kell szállnod, nagyon fog fájni, nekem is fáj a közelséged, szenvedés lesz mindkettőnk számára ez az út, de muszáj, Iris. Muszáj belépned!

És én hallgattam rá. Izzadó tenyérrel, ordító szervekkel, őrjöngő vérrel ültem be a kínzó autóba.

A testem izzadt, éreztem minden felől a növények és a különböző tárgyak taszítását. Sikítani akartam, de nem jött hang a torkomra. Tu úgy vezetett mintha az élete múlna rajta. Teste falfehér volt, végtagjai húrrá feszültek.

Észre se vettem, hogy alig pár perc elteltével mi már bent voltunk Gold Coast ékes utcáin és a veszedelmes varázslat csak most kezdődött.

A nap ékes sugarai, melyek megbotlottak a Mini szélvédőjén ezernyi szikrává törtek össze a bent végbemenő fájdalmas küzdelem érzékelése után. A járókelők a fejüket rázták, az öreg nénik a kocsi után kiabáltak, mindenki gyűlölt minket abban a pillanatban. Tu is engem. A virágok, a haldokló nőszirom a nyakamban. Az egész univerzum.

Csak ültem a hátsó ülésen és imádkoztam, mikor fog véget érni mindez.

Arra eszméltem fel, hogy egy hobbit szerű ház ajtajában álltam, hogy Noah fekete szemei felkutatják az enyémeket, hogy Tu összedől, hogy az élet hirtelen kipattant a testéből, hogy a lelke hirtelen elvegyült a furulyázó szellővel, de mindez csupán egy másodperc töredéke volt, majd a nő lélegzete visszatért, a testében újból pörgött az élet.

A nyakamba tűzött nőszirom végleg elpusztult.

Az apró ember megragadta a kezemet és egy sötétszobába vezetett. Megrázta a fejét. És ez volt az egyetlen olyan hely a világon, ahol nem éreztem a gyűlöletet.

- Mondja mi történik?

Az ember megrázta a fejét.

- Ne féljen, Iris! – A nyakamból elvette a nőszirmot és a kukába hajította. Belőlem egy kicsit ugyanúgy beledobott a szemetesbe. – Nem lesz semmi baja, mindent megfogunk önnek magyarázni! Az egyetlen amire figyelnie kell ebben a pillanatban az a hangom. Ne foglalkozzon azzal az érzéssel, amit alig egy másodperc múlva megfog érezni.

És felsikítottam.

Az ereim felpattantak. Ahogy alig néhány perce Tunál, hirtelen az én lelkem, az én tudatom is kiszakadt a testemből. Az az élet nélküli bábú, most ott ült üres szemekkel a sürgő ember előtt, aki különféle porokat kevert egy italba és azt fecskendezte belé és kente össze vele kifakult sárga bőrét.

Furcsa érzés volt csak úgy lenni, hogy nem éreztem az ujjaimat, hogy én sem léteztem. Furcsa volt nem lélegezni, nem pislogni, nem érezni a szívem halk verését. Egyszerűen most összeolvadtam a levegővel, együtt éltem vele. Nem volt olyan, hogy Iris, a gondolataim megsemmisültek, egy voltam a levegővel, a porszemekkel.

A törpe ember felkiáltott és egy hatalmas arany porfelhőt varázsolt a test köré. Az aranyporszemek megültek a bőrén és hirtelen megragadták azokat a részeket, melyek már messze szálltak a levegő szemcséivel, voltak olyanok, akik már az utcán száguldoztak, volt olyan, aki felfelé szárnyalt és volt olyan, aki megkövülten figyelte az eseményeket.

De az aranyporszemek minden egyes részemet megragadták. Az ujjaimtól kezdve, a szememet, a hajszálaimat, a fenekemet, a lábaimat a pilláimat. Mindent, amire én még csak gondolni se gondoltam. A szeplőimet, sárga pigmentjeimet.

Összegyűjtöttek és visszahelyeztek abba az üres testbe, ami kongott a hiányomtól.

- És maga már azt hitte örökre elvesznek a darabjai? – Mormogta egy kacér mosollyal az ajkai szélén. – Becsülje meg ezeket a körömvirágból készült porszemeket, ezek nélkül már az űrben, az óceán felett repkednének a sejtjei.

A levegő után kapkodtam.

- Mi történt? Úristenem! Maga meg akart ölni! Úristenem! Szent egek! – felsikítottam.

- Nyugodjon meg Iris, semmi különös nem történt, csupán megízlelte milyen érzés az aurájában lebegni.

Még ebben a pillanatban egy mentolos ízű kockacukrot nyomott a számba, ami azonnal elindította a szerveim közti kommunikációt. Vérem felpezsdült, szerveim ellazultak és úgy éreztem, hogy végre rendesen veszem a levegőt, hogy a tárgyak nem gyűlölnek. Hogy minden rendben van.

A férfi elmosolyodott majd apró léptekkel elindult az ajtó felé. Semmire se emlékeztem. Nem tudtam, hogy kerültem ebbe a szobába, hogy hogyan vezetett Tu idáig. Azokban a percekben a fájdalom felemésztette a porcikáimat a gondolataimmal együtt.

Amint a nappaliba értem Noah sötét szemei felpattantak, ujjaival a kínai nő arcát ölelte körül, mintha ő is meg akarná védeni őt a külső veszedelmektől. A szőnyegen megannyi elszóródott kockacukor hevert, Tu ruhája összegyűrődött testének súlya alatt. Táskája a földre hajítva. Minden kiborult belőle, de Noah teste képtelen volt elmozdulni a nő mellől.

A férfi egy óvatos bólintás mellett figyelte a nő lassan emelkedő mellkasát, majd apró, tömpe ujjaival felszedegette a földre szóródott cukrot. Noah-hoz hasonlóan én is bamba képpel álltam egy helyben. Egyszerűen képtelen voltam felfogni mind azt, ami ezalatt a kevéske idő alatt végbement.

Nyelvemmel a cukrot kóstolgattam, majd hirtelen ötlettől vezérelve fogaimmal összenyomtam a már így is olvadozó cukorkát. Az ízek robbantak a számban.

- Martyn Salmony vagyok.

A férfi komor hangja kiszakított a gondolataimból. Körmeimet birizgálva közelebb lépkedtem az emberhez, aki ekkora már a bőrrel fedett kanapén ült.

- Mondja mi történt Tuval? – Noah üres tekintettel meredt a férfire.

- Iris egy virág – pillantott sután rám, majd folytatta. -, és a virág az egyetlen olyan entitás a földön, ami képes a sötétben is felvenni a harcot a sötétséggel. De Iris más. Már az első pillanattól kezdve, mikor megpillantottalak éreztem, hogy más vagy. Az aurád azt adja vissza, mint egy nősziromé. Erős, akaratos és mindent képes lerombolni azért, hogy megóvja magát és a környezetét. De te a virágokkal ellentétben nem visszaütöd, hanem magadba szívod az éjszakát. – Töltött egy kis mézbarna whiskyt a poharába és az ajkaihoz illesztette a kristályt. – Amikor beléptél a házba sütött rólad a sötétség, a szerveidben, a véredben hordoztad magaddal az átkokat. És a Látókat ez gyengíti. Tuval is ez történt... akárcsak az öcséddel.

- Hogy érti ezt?

Noah feltekintett.

- Az öcséd olyan dolgokat lát és hall, amiket egy normális ember nem, ezért kell az éjszaka gyermekeinek!

Szemöldököm összeszaladt.

- Kik azok az éjszaka gyermekei? – Hangom mintha cinikusan csendült volna fel, de Martyn arcán egyetlen egy izom sem rándult meg. Noah felsóhajtott.

- Nem tudja, vagyis... átkozott legyek! Nem tudjuk kik azok Iris! Valamiféle mágia szülöttei, akik csupa sötétséget hordoznak magukban.

- De a mágia nem létezik! – Ajkam reszketni kezdett. Martynból kicsikartam egy halk kuncogást, míg Noah még mindig a földön ült.

- Bárcsak újból abba a világba csöppenhetnék, ahol a mágia nem létezik. Talán nem sejted, de ha nem létezne a varázslat, Noah nem lenne itt velünk, már réges-rég a föld alatt feküdne valahol York környékén.

És ez volt az a pillanat, mikor a térdeim összecsuklottak és én eszméletlenül terültem el a földön. 

Kedveseim!

Nos remélem, hogy annyira nem apadt el az érdeklődés a sztori iránt! Mert éppen, hogy végre elérkeztünk oda, hogy az események a maguk módján pörögni fognak!

Nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki kitartott és velem tart ebben a könyvben, azaz minden kedves olvasómnak!

Puszi Kira!