- Iris Marva Baum

Noah egészen más volt akkor, mikor megmutatta nekem a lelkének eddig titokban rejlő szegletét. Mintha beleláthattam volna a szemén keresztül egészen szívébe. De akármennyire is tudni akartam mi rejlik benne, nem szólalt meg utána. Csupán sétált mellettem.

Tenyerét a zsebeibe mélyesztette, így göndör haja egészen a homlokáig bukhatott. Rengeteg apró kis fürt ugrált a fején, kis szőkétől egészen sötétebb barnáig. Ahogy szemeimmel megfigyeltem állának ívét egy eddig észrevehetetlen arisztokratikus jelleget fedeztem fel benne, valahogyan tiszták voltak a vonásai, semmi piszok, semmi jelentéktelen részlet. Minden éles, erős és kemény. De az egész egyben mégsem volt tökéletes. Külön darabjaiban az arca meseszép volt, együtt viszont volt benne valami régimódi. Mintha az arca nem ebbe a korba született volna. Anyukám talán jóképűnek mondta volna, de előttem érthetetlen jelek összessége volt.

Egymás mellett sétáltunk, ő szemeit pontosan az előttünk húzódó betonra fektette, míg én őt szemléltem. Más volt, mint bármelyik más fiú, aki elment mellettünk. Volt valami az egész tartásában, ami összedöntötte a fiút. Talán a belőle érződő mérhetetlen mennyiségű fájdalmat láttam, de nem lehetett mellette csak úgy elmenni.

Órákig koptattuk a lábainkat, és mikor már meguntam azt, hogy elemezzem a fiút, a gondolataim összegabalyodtak. Ott volt anya, apa és Edgar. Kaori hirtelen felbukkanása a házunkban, Caleb nyugtató ölelése a kusza csókok rengetege, amit tegnap a testemen éreztem. Összekuszálódtak. Anya még mindig nem volt otthon.

- Mond... ha megkérnélek egyedül hagynál?

Felnéztem rá. Noah zsebeiben ökölbe volt szorulva a keze, fekete tekintete összeolvadt az enyémmel.

- Miért?

- Mert ez vagyok én! - suttogta elkeseredetten. - Hát nem érted, hogy nem értek sem a társalgáshoz, sem a barátkozáshoz?

- Akkor miért nem változtatsz ezen? - kiáltottam mérgesen. De a fiú makacsan rázta a fejét.

- Találd ki Iris, miért nem változtatok ezen?

Megvetően nézett rám. Annyi mocskos szót aggatott már rám, régen hagynom kellett volna a fenébe. A hülye álmommal, a csökönyös szavakkal! Ott hagynom helyben, nem foglalkozni a lelkében zajló háborúval. A fiú rút volt a bűneitől, de nem bírtam ott hagyni egy helyben.

- Hisz te mindent tudsz, nem igaz? Tudod azt is, hogy én nem vagyok képes és nem is vagyok méltó szeretetre, hogy pszichológus mellett a helyem. Nem igaz?

- A szavaid nem fognak elűzni.

A fiú tekintete megvillant, apró büszkeség gyúlt a lelkemben. Elnézett rólam, mintha kifogyott volna a szavakból.

- Csak egyedül akarok lenni.

- De hát mindig egyedül vagy, Noah! És most nézz rájuk! - mutattam a mellettünk elhaladó nevető párosra. A fiú nevetve nézett a lányra, aki pedig egy fagyit nyalogatva tűnt el a szemünk elől. - Mi miért nem tudunk így beszélgetni?

Noah szemeiben fájdalom gyúlt. - Mert nem tehetem.

Elfordult.

- Mond hova akarsz menni és elkísérlek, csak ne hagyj egyedül! - szóltam utána. A fiú bólintott.

- Riverdale.

Nem kérdeztem meg, hogy mi dolga van arra, hogy miért akart arra a romlott helyre menni. De tartotta magát ahhoz, amit ígért. Többször nem vette a szájára az egyedül szót. Csupán leszegett fejjel menetelt előre, nem foglalkozott senkivel, semmivel.

Olyan furcsa érzés volt csak úgy nézni őt. A busz, ami elvitt minket Riverdale-be tömött volt. Az emberek lepukkadt ruhákba tömődtek egy alig pár négyzetméteres helyen, a nyakamba egy kellemetlen szagú ember lihegett, míg pontosan előttem egy maszatos arcú kislány nézett az anyjára, aki egy jól megrakodott szatyorral simogatta gömbölyödő hasát.

Lassan elhagytuk a kínai negyed jellegzetes szféráját és belecsöppentünk Chicago rengetegébe. Az emberek egymást váltogatták. A kislány eltűnt és helyére egy kamasz fiú került, aki a karkötőjét birizgálva bámult ki az ablakon. Mellette e fiatal lány nyomkodta a telefonját.

Az út hosszú volt, a sok álldogálástól megfájdult a lábam, de Noah rezzenéstelen arccal figyelte, hogy a jómódú házakat felváltják az egyszerű tégla sorházak. Az autók lassan elapadtak, a kertek kiszáradtak, az utcákon bandák figyelték a piros busz mozgását, és lassan a busz is kiürült.

Ketten ültünk a rozoga üléseken, a sofőr lekanyarodott egy utcára és erősen a fékre taposva sziszegve kinyíltak az ajtók. Noah zsebre tett kezekkel szállt le a buszról. A kátyús járdák mellett faházikók álltak, néhol tehetősebb míg néhol egészen elhanyagolt előkertek keretezték a kis viskókat.

- Hol vagyunk?

Noah felnézett rám. A tekintetében volt valami. A gyomrom összeugrott, közelebb húzódtam hozzá, mikor elhaladtunk egy csapat füvező fiatal mellett. Összehúztam magamat és követtem őt. Nem szólalt meg, nem válaszolt a kérdésemre, csak gyorsuló léptekkel haladt előre.

Végül a sietős léptek elhaltak. Nem volt más, mint egy megtört lelkű kisfiú. Egy bézs házikó ellőtt toporogtunk, a felhajtón egy fekete Suzuki állt.

- Itt lakik Jane - szusszantotta halkan. - Régen én is itt laktam.

Meg akartam fogni a kezét, hogy valahogyan tudtára adjam, hogy itt vagyok, de a fiú már túl mélyen járt az emlékezetében.

- Ki az a Jane?

Hitetlenül felnevetett és megrázta a fejét. Csakúgy megvonta a vállát.

- Ha mindent tudnál már rég nem lennél itt.

- Akkor nem akarsz elűzni az igazsággal? - nevettem fel szárazon. Noah szemei egészen mások voltak, mikor felpillantott. - Végül is te akarsz mindig egyedül maradni, talán, ha tudnám az igazat rólad, nem lennék folyton a nyakadon.

- Jane a testvérem.

A szavak olyan halkak voltak. Alig hallottam őket a motoszkáló szellőben, mintha szándékosan suttogta volna el a betűket, hogy a kotnyeles szél közbevágjon és elkobozza előlem az igazságot.

- És a szüleid? Jane-nel élnek?

- A szüleim régen meghaltak... volt veled olyan, hogy valami már olyan réginek tűnik, hogy már nem is hiszel benne?

- Talán az álmom volt az. - Reszelős volt a hangom, megköszörültem és Noah szemeibe néztem. - Olyan régen láttam azt az álmot, hogy úgy tűnt, hogy csak képzeltem az egészet. Aztán megjelentél. Amíg nem jöttél, minden nap írogattam egy szót a füzetembe, mára már elhanyagoltam ezt a szokásomat. Nem volt régen, de máris úgy tűnik, mintha nem is én tettem volna azt.

Noah az órájára pillantott, gyorsan megragadta a csuklómat és pár lépéssel már egy másik ház falánál bujkáltunk, az ajtó pedig azonnal kitárult. Egy lány lépett ki az utcára. Ismerősnek tűntek a vonásai, de nem tudtam felidézni, hogy hol láttam volna már ezeket a szemeket. Mögötte egy hangosan nevető lány követte őt. Hallottam a hangját.

- Komolyan ezt írta? - A ducibb lány beletúrt a hajába és körbekocogta a fekete Suzukit. - Úgy látszik Daniel megőrül érted.

A zöld szemű lány gyorsan kulcsra zárta az ajtót és egy gyors pillantást vetett a szomszédra, egy ősz hajú nő üldögélt a teraszon és kötögetett. A lány intett neki, a nő pedig megejtett felé egy szarkalábas vigyort.

- Drágám! - kiáltotta a kötögető asszony. A zöld szemű lány kihúzott háttal mondott valamit a hangoskodó barátnőjének és felkocogott a lépcsőn. Az ősz hajú nő nagyon gesztikulált majd felénk mutatott. A lány felénk kapta a pillantását, de Noah szándékosan olyan helyre bújt, ahova nem lehetett belátni. Lemondóan megrázta a fejét és visszasietett az autóhoz.

Noah felsóhajtva dőlt a ház falának.

- Miért menekülsz előle? - Megforgattam a szemeimet és kíváncsian figyeltem, hogyan változik meg az arca.

- Nem tudtunk megmaradni egy helyen.

- Pedig látom az arcodon, hogy hiányzik! Hisz a nővéred!

Az arca egy pillanat alatt változott meg. - Hogy a nővérem? A nővérem már évszázadok óta a föld alatt senyved! Ő csak egy lány...

- Szerelmes vagy belé?

Nem tudom miért kérdeztem meg, de miután kicsúszott a számon megértettem a szavait. Összeszorult a bensőm és halkan a falnak dőlve kifújtam a levegőt.

- Meghalt? - kérdeztem halkan.

Noah elfordult tőlem. Fürtjei az arcába buktak. - Igen.

Ez volt az a pont, amikor Noah nem szólalt meg többet. Úgy, ahogy eljutottunk idáig ugyanúgy utaztunk vissza a kínai negyedbe. Ezúttal nem tartott fel, engedte, hogy felsiessek a Yu családhoz. Eltelt hat óra, valószínűleg Ming férje már hazaindult. Észre se vettem, de tekintetem a lefelé konyuló napra terelődött. Visszapörgettem a mai eseményeket. Noah fájdalmas szavait, egészen megtört tekintetéig. És most már akármennyire akartam elűzni őt magamtól, nem ment.

Mintha Ling érezte volna, hogy ez fog történni.

Megeresztettem egy mosolyt a fiú felé és beléptem a hármas házba. A reggeli felfordulás eltűnt, Ming a kanapén feküdt, ajkai közül egy vékony kis nyál csepp csordult ki. Most, hogy beléptem a házba újból elfogott az érzés. Edgar neve villant fel előttem.

Ling egy növényt öntözgetett. Meg sem fordult, csupán megeresztett egy mély sóhajt és hátratűzte hosszú hajzuhatagát.

- Mond miben nyújthatok segítséget? - Egy apró mosoly az ajkak szegletében. Gyomrom háborgott.

- Az öcsém.

Ling beterelt a jól ismert kék szobába. Ismerős falak vettek körbe, összeszorítottam az ujjaimat. Össze kellett szednem a gondolataimat. Nem hagyhattam, hogy Noah szétrántsa az eddig normálisan kavargó elmémet. Hagytam, hogy lecsituljanak az idegeim és visszaidéztem az éjszakát.

Verejtékben úszó fürtök, ziháló lélegzet, de ehhez egyáltalán nem illő jéghideg bőr. A tekintete, ahogy azt súgja, hogy te video.

- Az öcsém veszélyben van.

A nő szemei kitágultak. És lassan elmeséltem mindent. A nő végighallgatott, ujjaival a homlokát masszírozta, míg tekintete körbeölelt engem.

- Már az elejétől fogva éreztem rajtad az éjszakát. Láttam a szemeidben visszatükröződni, a csókot. Az éjszaka megjelölt magának, nőszirom.

Felsóhajtottam. - Kérem Ling magyarázza meg mi folyik itt!

Hangom kérlelő volt, de a nő megrázta a fejét.

- Ha tudnám a választ arra, hogy mi történik velünk szerinted nem mondanám el?

- De hisz maga egy Látó! - Idegesen felpattantam. Linget viszont nem lehetett kihozni a sodrából. - Nem kéne tudnia a jövőről, nem kéne látnia a megoldásokat? Mit tudom én, hogy működik ez, de...

- Megértem, hogy aggódsz az öcséd miatt, de az egyetlen, amit tenni tudsz az az, ha óvod őt a nyers éjszakától. Jól emlékeztél, a virágok óvnak minket, bármely növény megóv minket, de leginkább a virágok. Ha burkot képzel köré, az est nem bánthatja.

Egy szavát sem értettem. - Ki az az est?

A nő a homlokát ráncolta. - Ugyan honnan tudhatnám? Nem találkoztam még vele, de érzem az erejét. Nem hagyhatod, hogy megkaparintson magának!

- Mondja én is egy virág vagyok?

Ling összekulcsolta az ujjait, és lenge ruháját megigazítva felnézett rám.

- Mindközül a legerősebb.

Kedveseim!

Lehet néhányotok már tud róla, vagy lehet nem, de nyitottam egy új történetet, nyugodtan be lehet kukkantani! :)

És köszönöm a támogatást, remélem ez a rész is elnyeri a tetszéseteket!

Puszi: Kira!