- Noah James Cambern

Éreztem Iris illatát a nappaliban. Láttam a szőke pasiját, aki kényelmetlenül ült a fotelen, kezében a telefonjával. Olyan átlagos volt ez a srác, olyan semmilyen, mégis imádták az emberek. Talán a szőke fiús imidzs miatt, talán azért, mert képes volt az emberekkel kommunikálni. Ám nem volt elhanyagolható az a szemkápráztató sárm. Az éles vonalak, a dús ajkak, mintha egy meséből szalajtották volna.

A fiú felnézett. Tekintetünk találkozott. Az ő gazosan zöld szemei és az én egyszerű tekintetem. Aranypillák, édes arcvonások. Irigyeltem azért, ami megadatott neki. Ezt a kinézetet még 1890-ben és kivételesnek tartottak. Egyszerűen az nem fért a fejembe, hogy ezek után, miért pont Iris mellett állt meg. Nem mintha nem lett volna szép a lány, egyszerűen más volt.

Volt benne valami extra, nem egy megszokott külső, nem megszokott ruhadarabok. A lánynak a szépsége nem az arcban és testben rejlett, hanem a magában hordozott öntudatában. Azok a szavak, makacs és akaratosak, határozott, de egyben mégsem magabiztos. Mintha még ő se tudná mit is akar magából kihozni, egy hatalmas káosz volt, de mellette ott volt a tökéletesség pontos megtestesítője, az adonisz.

A zsebeimbe süllyesztettem a kezemet és elindultam a mosdó felé, tudtam, hogy Iris a jósszobában van és a mosdónak az egyik ablaka pont a szobába nyílt, reménykedtem benne, hogy nem fognak észrevenni.

Folytonosan éreztem magamon a fiú tekintetét, azt a perzselő égetést a hátam közepén. Átléptem a küszöböt és behúzva magam mögött a sárga ajtókat végre elrejtőzhettem a pillantások elől.

Figyelmesen az ablakhoz surrantam és lélegzet visszafojtva próbáltam elcsenni a szavakat. Hátam a csempékkel kirakott falnak feszült, míg lábam beleakadt a WC tisztító kefébe, halkan elkáromkodtam magamat. Ling befejezte a mondatát és figyelmesen bezárta az ablakot. Ezúttal nem hallottam semmit.

Leheveredtem a fehér padlóra és figyeltem a sötét szoba árnyainak lassú vonulását, nem volt más dolgom, nem tudtam mást tenni. Nyár volt, forrasztó meleg, a gimnáziumot befejeztem és ahelyett, hogy valami értelmes egyetem után néztem volna, egyszerűen tengettem a napjaimat. Gyűlöltem az életemet. Gyűlöltem létezni, gyűlöltem tengődni, gyűlöltem azt a bűntudatot, azokat a kiakasztó gondolatokat, melyek naponta szaggatták szét a bensőmet.

Igazán nem akartam semmit.

Reményvesztett. Magányos. Rettegő.

A karomra támasztottam a homlokomat és halkan sírni kezdtem. Már nem hallottam jane hangját, már nem emlékeztem arra, hogy milyen érzés volt megérinteni az anyámat. Összezavart a múlt, a jelen. Csak egy gyerek voltam. Csak egy gyerek, akit mindenéből kiszakítottak, elküldtek egy egészen más világba, én, aki nem ismerte az autókat, én, aki nem ismerte a technológiát, hogyan bírtam volna helytállni egy ilyen modern világban? Akkor még az 2000-es évekre még gondolni se szabadott.

Összehúztam magamat és hagytam, hogy a könnycseppek végig vágtassanak az arcomon, hagytam, hogy a pilláim összeragadjanak a könnyektől, hagytam már mindent. Képtelen voltam élni. És akkor úgy éreztem nem is akarok.

. . .

A percek összefolytak. Csak arra lettem figyelmes, hogy egy apró kéz a vállamat bökdöste. Leragadt pillák mögül figyeltem a lányt. Iris fekete haja, melyeket hullámcsatokkal tűzött el, kíváncsi szemek.

- Apa mindig azt mondta Edgarnak, hogy ne hallgasson az osztálytársaira, akik folytonosan azzal nyaggatták, hogy egy fiú nem sírhat. Mond, neked mit mondtak erről a szüleid?

Nyers őszinteség.

Ha visszaemlékeztem anyámra. Arra a nőre, ki annak ellenére, hogy hölgy volt sosem sírt emberek közelében, csupán a búcsúm napján ajándékozott meg néhány drága könnycseppel. A Viktoriánus Angliában ki engedhette meg magának a könnyeket? Melyik polgár, melyik nemes, melyik rabszolga?

Lesütöttem a szemeimet.

- Egy férfi nem sírhat – mondtam halkan és abban reménykedtem, hogy nem hallja meg a tétova szavakat.

- Akkor te még nem vagy férfi! – Felpattant és letörölte a térdéről a porcicákat. – És nem csak ez világít rá arra, hogy nem vagy még férfi. Magaddal sem vagy tisztába, azzal, hogy mit kezdj az erőddel.

- Mit akarsz?

- Mindig ezt kérdezed! De tudod mit? Kérdezd meg egyszer magadtól: Mond Noah, te mit akarsz?

A szívembe vájta magát a hangja. Lehajtottam a fejemet. Csupa kavargó érzés.

- Miért kéne elmondanom azt, hogy mit akarok?

- És nekem? – vágta vissza és a csípőjére helyezte az ujjait. – Ha te sem tudod megválaszolni, akkor miért teszed fel nekem folyton?

- Én nem idegesítem a másikat! – Kavargó tekintettel néztem fel rá. – Hát miért nem érted meg, hogy nem akarok senkit se magam mellett?

- Egy ember...

- Ne gyere a bölcs szavaiddal, csak felidegesítesz...

- Mert talán képtelen vagy meghallani az igazságot? – Füstölte a lány. Hangja reszketett. – Elmondtam neked, hogy miért akarlak megismerni, tudni akarom az igazságot arról, hogy miért szerepeltél az álmomba és te erre képtelen vagy válaszolni!

Lassan felálltam a földről és megkerülve őt kifelé indultam, de ujjaival hamar feltartott.

- Noah... csak légy őszinte velem, miért írtál erről a versedben, a nevemről?

Visszaemlékeztem arra a balga napra, mikor valamiért kiálltam egy tömeg ember elé és felolvastam az érzéseimet. Életem legrosszabb döntése volt.

Kint kezdett sötétedni, a nap még teljes egészében az égen volt, viszont már kezdett a horizont felé dőlni.

- Álmok.

- Igen álom...

Nem foglalkoztam vele. Fogtam magamat és kirohantam a házból. Nem akartam senkit se viszont látni. Egyszerűen szaladtam, szaladtam a levegővel, körbeölelt. Az emberek idiótának néztek. Nem érdekelt.

Álmok.

. . .

A parkban ücsörögtem. Szívesebben kocsikáztam volna ki valamilyen messzi kis partszakaszra, de ebben a pillanatban ez is megért mindent. Másrészt a sötét Suzukitól is búcsút kellett mondanom azok után, hogy Jane kiűzött a házból. Visszagondoltam a lányra, és ehhez már csak egy apró gondolatnak kellett megszületnie, hogy gondolataim kavargó mezeje egy éles kanyart véve visszacsordogáljon a múltamhoz.

Emlékeztem a baldachinnal fedett ágyamra, láttam magam előtt az anyag lassú táncát, hallottam Mary halk sóhajait, elmerülő lépteit. Olyan tisztán élt bennem a ház, az ott elhangzott szavak, de leginkább a búcsúnapján elejtett könnyek sós íze maradt meg. Az, ahogyan Jane a földre zuhan, a homokszemcsék ezre vette körül, a barna rengeteg mögött hallottam a hangját. Ahogy a nevemet kiáltja, a szemei sarkában megülő szomorú ráncok, a könnycseppek, amik mohón megízlelhették ajkának édes ízét.

A sercegő fájdalmat.

Fejemet a kezeimre hajtottam és próbáltam valahogy kiűzni a gondolatokat a fejemből. Meg akartam szabadulni a kínzó képektől, a szívfacsaró hangoktól. Nem akartam többé látni magam előtt Jane meggyötört szemeit.

A csendes pad már nem nyújtott védelmet, a halk éj nem ringatott magával. Fogtam a kezeim közé került követ és nem foglalkozva a parkban motoszkáló emberekkel mérgesen a legközelebben fekvő fának dobtam az éles kavicsot. A szívem ordított, az ajkaimat harapdálva túrtam a hajamba, a mérhetetlen fájdalom, ami szétszaggatta a bensőmet. Mart, vagdosott, mintha egy évekig bezárt szörnyeteg akart volna kijutni a gyomromból. Hosszú karmait a torkomba mélyesztette, fogaival felszántotta a húsomat.

Gyűlölködve hajítottam a következő kavicsot a park egyik másik pontjára, fogaimmal véresre téptem az ajkamat, körmeimmel húsomig kapartam a bőrömet, kitéptem a hajszálaimat. Ki akartam magamból űzni a démont, de a szörnyeteg nem távozott. Egyszerűen kínzott, harapdált, szúrt, mintha ez nyújtana számára boldogságot. Megfertőzve az agyamat csupa képet mutatott nekem, csupa elfeledett pillanatot, Londont, az életemet.

Miért ragaszkodtam annyira a képekhez? Miért nem bírod végre elereszteni a múltat? Miért zaklat fel nap mint nap? Mi volt jobb akkor?

A bensőm harcot vívott magával.

Csupa megválaszolatlan kérdés, nem tudom mit akartam a múltamtól, nem tudom mit akartam a régi koroktól. Egyszerűen nem hagyott nyugodni a tudat, hogy nekem nem kellene itt lennem, hogy nekem halottnak kellene lennem.

A kérdés nem hagyott nyugodni.

Miért vagyok itt?

A térdeimre hajtottam a fejemet. Nem messze tőlem hangos sikítások, majd nevetések hangzottak fel. Egy csapat fiatal, akik élvezve az életüket szórakoztak, nem gondoltak bele semmibe, csak sodródtak az árral. Én figyeltem a mozgó árnyakat. A fák suttogását, mindent, ami egyszerűen nem fért bele a normális nyári éjszakájának képébe.

A két fiatal mellettem szaladtak, a lány sikítva rohant a fiú előtt, arcán élethű mosoly virított, abban a percben mikor a fiú elkapta a derekát a lány nevetve csókolta meg az ajkait.

A földön ülve letöröltem a szemeimből előfurakodó cseppeket, egyszerűen felálltam és nem foglalkozva a sikongató párossal. Göndör fürtjeim a szemeim elé kúsztak, nedvesen tapadtak a homlokomra. Sártól mocskos tenyereimet beletöröltem a pólómba és görnyedt háttal indultam meg a kijárat felé, a vaskapu már feltűnt előttem, mikor egy halk szellő megérintette a vállaimat.

Néztem az ellebbenő árnyat, ami a fák árnyékában megpihenve, hirtelen egy emberi alakot öltött magára és Nixon jégbe fagyott szemei fogadtak. A férfi ezúttal összekötötte fekete fürtjeit, ám fehér bőre az éjszakában még inkább kitűnt az őt körülvevő sötétségből.

Előre lépett. A lábai alatt a föld megfeketedett, a friss fű sikítva porladt semmivé. Ijedten figyeltem a férfit, aki vigyorogva közelítette meg a fa árnyékával fedett körvonal végét, összekulcsolta maga előtt a karjait.

- Fájdalmas érzés a múltra gondolni nem igaz?

Csapzott fürtjeimet hátra csaptam.

- Mit akarsz tőlem?

- Ugyan semmit. – Körbe-körbe járta a fa által nyújtott körvonalat. – Csak olyan rossz érzés, nézni téged. Bármikor, amikor rád pillantok, mintha egy múltbéli érzést észlelnék, amit egykoron szomorúságnak hívtunk. – Hangosan ciccegett, és a zsebeibe tűrte az ujjait. – Furcsa visszagondolni arra az időre, amikor én is így tengettem a napjaimat... mond Noah egyszer sem fordult meg a fejedben, hogy végre elereszd a múltat? Egyszer azt mondta, egy nagyon bölcs ember: „Megtanulni élni nem más, mint megtanulni elengedni."

- Buddha.

Felnevetett. – Igen, de nevén kell neveznünk azt, aki e bölcs szavakat mondta? Nem fontosabb megértenünk a bennük rejlő igazságot?

- Azt hiszi olyan könnyű elereszteni valamit?

- Nem könnyű, ugyanezen estem át én is. – Fehér fogai kivillantak a szájából, vigyorgott. – De most már minden más Noah! Már nem félek a múltra gondolni.

Félelmetes volt az, ahogyan ez az ember a sötétben járkált fel s alá, közben a laza kontyból előre zúdultak a tincsek. Ismerte a gondolataimat, tudta min jár az agyam. A férfi úgy viselkedett mintha ismerne.

- Mit kellene tennem, hogy ezentúl én se legyek szomorú?

A hangom elcsuklott.

- A sötétség általában rossz válaszokat ad!

Erős fényáradat árasztotta el azt a helyet, ahol alig pár másodperce még Nixon állt. A férfi elporladt. Hátranéztem és egy aprócska ember sétált elém. Kezében ott világított a zseblámpája. Megrázta a fejét és szomorúan szegezte nekem megtépázott óceán kék szemeit.

- Sose elegyedj szóba a sötétséggel! – Mély hangja a dobhártyámba ivódott, azonnal más szemmel néztem a tetteimre. – Az éj sokszor képes magával csábítani, valahogy megérzi az emberek negatív érzelmeit. Talán nem hiába mondták azt a költők, hogy az éjszaka szimbolizálja a halált.

A törpe ember tovább kullogott, maga előtt fénnyel itatva a sötét földet. Tekintetemmel figyeltem Nixon léptei alatt megfekedett földet, majd az ember után eredtem.

- Mit tud még ezekről?

A férfi felnézett. – Túl sok mindent. Úgy érzem, addig volt jó az életem míg nem vettem észre őket.

- A fény...

- A fény elűzi a sötétséget – motyogta mély hangján. – Dr. Salmony Martyn vagyok.

- Noah Cambern – suttogtam halkan. Nem tudom miért beszéltem ezzel a férfivel, de úgy éreztem segítségemre lehet. – Mondja honnan ismeri Nixont?

- Mondja, maga nyíltan beszél a múltjáról? – Zord tekintete megtalálta az enyémeket. – Tudom, hogy nem, láttam magát egyik nap a Yu házban. Ha maga képtelen a múltról beszélni, akkor másoktól miért is várja el?

Megráztam a fejemet.

- Noah, magában sok minden megvan. – Megtorpant, tekintetét felvezette rám. – De rengeteg mindent kell még tanulnia.

- Hogy érti?

De a férfi nem válaszolt, viszont léptei nyomán elhagyott egy apró kis sárga cetlit. Ujjaim közé szorítottam.

53 E Division St, Gold Coast

Kedves Olvasóim!

Nos szomorúan vettem figyelembe, hogy az előző rész nem nyerte el a figyelmeteket, de nagyon-nagyon remélem, hogy ezt azért szeretni fogjátok és megajándékoztok néhány szóval! 

puszi: Kira