- Noah James Cambern

1890. március 8.

Felnéztem a plafonra.

Ugyanazok a minták. Apró fekete pöttyök a hatalmas fehér mennyezeten. Ugyanaz a baldachinos ágy és ugyanaz selyem hálóing, ami csupasz testemhez simult. Szemeimmel követtem azt, ahogy az egyik szolgálólány sürögve készítette elő a fürdőmet. Szerettem fürdeni és ezt Mary is tudta. Sosem szabadott Marynek szólítanom, mert ha mégis ezt tettem, mama haragosan pillantott a szemembe.

Lehunytam a szemeimet. Próbáltam visszakecmeregni az álmok mezejére. Ha Mary még csak most töltötte a vizet, akkor még sok időm volt aludni. Már éppen le akartam csukni a szemeimet, mikor megéreztem egy borzos testet az arcom mellett. A macska dorombolva simult az arcomnak, de még időben löktem le a pamacsot az ágyamról, mielőtt még Mary megpillanthatta volna. Zöld szemeivel gőgösen méregetett és összeborzolva a szőrét peckesen tovább sétált.

Ahogy kinéztem az ajtón, amit bizonyára Mary hagyott nyitva, elfogott a szabadulási vágy. De amint kinéztem York megszokott borongós utcáira már el is ment a kedvem attól, hogy titokban kiszökjek és lóháton megtegyem az utat a szomszédos udvarházig. Kíváncsian méregettem a folyosót. Mama megtiltotta, hogy kikeljek az ágyból anélkül, hogy Mary segítene benne.

Tovább bámultam a plafont.

Az aranyos színekben úszó baldachin körül lengte az arcomat, éreztem édes simítását az ajkamon. Felnevettem és végigsimítottam az egyik csillámló anyagon. A matrac rugója a hátamba vájt, én pedig tehetetlenül néztem a szoba másik felében elhelyezkedő kancsó vizet.

Sosem fogja megtudni, hogy elvittem a kancsót. Sose.

A fürdőből hallottam a víz csobogását, a pára beszökött a szobába. Gyönyörű volt, ahogy a nap reggeli fényei között átszökkenek a napsugarak. Finom derengés, és levendulás utóillat.

Elmosolyodtam és megmozdítottam a lábujjamat, az ajtó hirtelen kitárult. Ijedten sikkantottam fel, de anyám dühös zöld szemei helyett Jane tekintetét pillantottam meg. Ijedt sikkantásom egy kacajba torkollott és figyeltem, ahogy barna tincsei körbe ragyogják az arcát.

- Na mi van? – vigyorgott, majd megindult felém. Ki akartam bújni a súlyos takarók alól, halk nyöszörgésemet hallva, a fürdőben ügyeskedő Mary azonnal a segítségemre sietett és készségesen leszedte rólam a takarót, majd ügyesen összehajtogatta azt. Megkínált egy pohár vízzel, majd hálálkodva visszasietett a fürdőbe.

Jane lenézett rám és szórakozottan kapta a tenyerei közé az arcomat.

- Milyen érzés betölteni a 10-et? Bizseregnek a csontjaid?

- Megnőttem? – Azonnal kihúztam magamat és próbáltam egy apró pillantást vetni nővérem háta mögött húzódó tükörre, viszont szénaboglya szerű haja kitakart előlem mindent.

- Mi ez a ricsaj? – harsogta Mrs. Hamilton. Nővérem azonnal lehajtotta a fejét és bűnbánó arcot varázsolva magára ránézett a házvezetőnőre, aki a derekára csúsztatta ráncos kezeit. – Ms. Cambern! Megkérdezhetem, hogy mit keres Mr. Cambern szobájában? Úgy gondolom az anyjuk tisztán megmondta, hogy...

- Csak el akartam tőle köszönni! – vágott a szavába Jane. Bátran meredt a nő szemeibe. Elpirult. A szájamra szorítottam az ujjaimat, Jane sose viselkedett így.

- Vagy úgy! – A nő Maryre nézett, majd oldalra döntötte a fejét. – A fő asszonyság megmondta, tán ellent mondana tulajdon édesanyjának? – Hangja mély volt és nyers. Jane azonnal elszégyellte magát és könnyeivel küszködve törölgette a szemeit. Fel akartam állni, de Mrs. Hamilton rám kiáltott, fogai azonnal kivillantak cserepes ajkai mögül. Jane könnyezve simította le a haját.

- Bocsánat!

Mrs. Hamilton vetett ránk egy mérges pillantást, majd hozzá nem méltó módon megenyhültek az arcvonásai. Elnézett rólunk a folyosóra, kihúzta a hátát és úgy tett mintha meg sem pillantott volna minket. Rátámaszkodott a botjára és ránk se nézve elindult a másik irányba. Addigra Mary előkészítette a vizet.

Jane azonnal elüldözte a szolgálót avval, hogy most a fő asszonyság kérésére ő fürdet meg. Ennél jobban semminek sem örülhettem volna. Vigyorogva pillantottam nővéremre, aki elcsitítva eresztett a forróvízű kádba. A habok alá dugta a fejemet.

Hátra fogta egy csattal hosszú tincseit, majd mosolyogva kisöpörte az én arcomból az enyémeket. Gyönyörű volt.

Mary sokszor mesélt nekem különböző meséket, tündérszerű lényekről, meseszép lányokról, hercegnőkről. Így próbálta elfeledtetni velem a családban és az országba kiülő válságot. Mary megszegi ezekkel a szabályokat, mama kérése az volt, hogy ne fertőzze az agyamat különféle fantáziavilágokkal, de ő nem hallgatott rá. Sokszor elismételte nekem esténként, hogy ez a mi kettőnk titka. Hogy Jane sem tudhat róla.

Most a nővéremre néztem, akinek a szemében apró könnycseppek csillantak meg. Ujjaival végigszántotta a bőrömet és apró körökkel masszírozta belém a habot. Nevetve megráztam a fejemet és egy adagot az arca felé hajítottam. Kuncogva mosdatott tovább, mintha az előző incidens meg sem történt volna, ugyan a fehér habos víz lecsurgott bozont szerű tincsein.

- Tudod. – Kinézett az ablakon és megköszörülte a torkát. – Apa elhatározta, hogy a születésnapodra megajándékoz egy színpadi előadással. Hallod, James?

Sajnos a tekintetemet elrabolta egy buborék, ami fényesen csillámlott a levegőben. Utána kaptam.

- James! – unszolt Jane. – Hallgass meg! Londonba mész apával!

- Londonba? – visítottam fel.

Jane elmosolyodott és egy törölközőt elővarázsolva már törölgetni is kezdett.

- Bizony Londonba mész! – nevetett fel.

- És te? Mama? Mary? – Kíváncsian néztem ki az anyag mögül. Jane elpillantott rólam.

A fehérneműimet kereste. Megráztam a fejemet. Makacsul ellenáltam annak, hogy a trikót rám adja.

- James!

- Ti miért nem jöttök? – összevontam a szemöldökömet és egészen elhátráltam a kádig. Jane megrázta a fejét és közelebb araszolt. – Válaszolj!

- Most egészen úgy mondtad mindezt, mintha apa lettél volna – nézett mélyen a szemeimbe Jane.

Sértetten pillantottam a kezeimre. Sírni kezdtem. Nővérem azonnal felfogta, hogy szavai mélyen megsértettek, egy sóhajt hallatva simított végig az arcomon, miközben ügyesen feladta rám a trikómat.

- Mi történik, Jane?

Nővérem lehajolt, könnyeit nyelve megtörölte a szemeit. – Mama megtiltotta, hogy sírjak. Angol nemesek nem sírnak! – nevetett fel halkan.

- Jane!

- Te elmész apával Londonba. Megnézed a puccos Danse Macabre című színdarabot, majd apa hazahoz. Nem lesz semmi baj, azt hittem fellelkesülsz majd a hírtől, hogy a fővárosba utazhatsz – nevetett fel.

De annak ellenére, hogy gyereknek hitt, annak ellenére, hogy tényleg az voltam, éreztem, hogy többről volt szó. Mosolyom mégis az arcomra kenődött és ezúttal engedtem, hogy felöltöztessen.

. . .

Mary kikísért az kocsihoz. Furcsa szerzet volt. Berregett, rémisztő hangokat hallatott és mama óva intett a mozgómasinától. Ám most úgy látszott, nincs ellenére az, hogy apa ezzel visz el Londonba.

Apa egy szép, fekete frakkot viselt. Egy cilindert tűzött barnahajára, majd egy kézcsók mellett köszöntötte anyámat. Apa mellett egy fiatal szőke nő állt, gyönyörű volt. Mama idegenkedve figyelte, egy gúnyos pillantással mérte végig. Megragadva a kezemet erőteljesen maga felé fordította az arcomat. Jane felnyüszített. Ijedten néztem rájuk.

Mary sírva sietett vissza a házunkba, míg Mrs. Hamilton csak szigorúan figyelte, ahogy anyám reszkető ajkakkal maga elé vezetett. Lehajolt hozzám és megszemlélte az öltözékemet. Addigra a komornyik már elhelyezett egy nagy bőröndöt apa kocsijában.

- Mama?

Most az egyszer nem szidott le, hogy így szólítottam. Jobban kedvelte, ha Mrs. Cambernnek szólítom, vagy egyszerűen fő asszonyságnak.

- Mondja meg mi történik, mama!

Lehajolt hozzám. Megpuszilt, pont ott, ahol azelőtt Jane tette. Nővérem pityeregve fordult el, bozontos fürtjeibe azonnal belekapott a heves szél.

Felnéztem az égre.

Minden sötét volt, sötét fellegek takarták el a tegnap még ékesen fénylő eget és egy makacs napsugarat se engedtek át sűrű takarójukon. Szorgosan egymásra halmozódtak, méretes kerítést készítve a föld és az ég között. Köztünk és a szabadság között.

Hátranéztem a házunkra.

Szép volt. Nagy és gazdag. Hatalmas kerttel, hatalmas tavakkal. Minden olyan tökéletes volt. Tegnap a kis hídról szemléltem a tavacskában lubickoló aranyhalakat, ahogy aranyos farkukkal felcsapták a vizet. Békesség uralkodott, a madarak csiripeltek. Az eső nem esett, sütött a nap.

Ma minden az ellentéte volt a tegnapinak. Jane mosoly helyett sírt, mama szigorú tekintete helyett egy megtört nő látképe fogadott, Mary zokogott, Mrs. Hamilton pedig egy rossz szót sem szólt a reggeliért. Már maga a tudat, hogy apa itt volt. Már az összezavart mindent.

Mit keres ő itt? Ki az a nő? Minek visz el Londonba, mama, Mary és Jane nélkül? Miért szomorú mindenki?

Lehunytam a szemem és kérdés nélkül vetettem magamat a mama karjaiba. Ő is sírt.

- Csak egy út ugye?

Jane leguggolt elém. – Bizony, James! Csak egy út – simított végig az arcomon. – Meséld majd el milyen volt ez a Danse Macabre.

- Akkor miért sír Mary?

Anya megrázta a fejét. – Ugyan James! Mary mindig sír!

- Mama?

- Igen?

- Megígéred, hogy holnap már itt leszek az ágyamban? – Felnéztem rá. A szemei megteltek könnyel, majd apára nézett, aki már egy ideje türelmetlenül sóhajtozott.

- Tudod mit, James? Megígérem – nevetett fel.

- Szeretlek – szuszogtam.

Erre senki sem válaszolt. Jane utoljára megölelgetett és egy cuppanós puszi mellett megismételte az előző szavait. Arca remegett, ajkait összeszorítva fordult meg. Láttam, hogy hatalmasat nyel.

Nem értettem semmit.

Csak hagytam, hogy magával sodorjon az ár. Hagytam, hogy az egyik komornyik lefogja Maryt, majd nem sokkal azután, hogy apa és a nő beültetett a kocsiba Jane ordítva kezdett el felém futni.

Mama utána iramodott. A berregés mellett, a döcögő hangok ellenére láttam, ahogy Jane a mama karjaiban vergődött, hogy Noah-nak szólított. Ahogy mama elkezdett sírni, ahogy apa nem eresztett el. Csak figyeltem a lejátszódó jelenetet. Az összetört család képét.

Homlokomat az üvegnek döntöttem. Apró könnyek száradtak az arcomra. Összeszorítottam a fogaimat.

- A mama igazat mondott?

Apa elpillantott a nőről. Lenézett rám és összeborzolta a hajamat, mintha őt meg sem hatotta volna az, hogy a családja darabokra zuhant. Hogy Jane sírt, mikor ő ritkán szokott.

A nő zavartan süppedt bele a bordó huzatba, ujjait összefonta apáéval. Hirtelen minden világossá vált.

Apa megrázta a fejét. – Nem Noah. – Apa mindig a második nevemen szólított. – A mama hazudott. – Ránézett a nőre, majd a térdeimre fektette a kezét. – Tudom, hogy nehéz lesz megértened, de soha többé nem láthatod őket! Mostantól velünk fogsz élni, ma megnézünk egy színdarabot és minden rendben lesz!

Nem válaszoltam. Lehunytam az íriszeimet. Gyűlöltem az előttem ülő embert, gyűlöltem a tehetetlenséget. Gyűlöltem a testemben tomboló haragot. Nem tehettem semmit, csak ültem a bársony ülésen. Zötykölődtem és figyeltem az elsuhanó tájat.

Az út hosszú volt. Nem történt semmi azon kívül, hogy a táj lassan megváltozott, hogy a gyönyörű természetet lassan felváltották a házak. A füstös gyárak, a mocskos utcák, a zajos utak. Rengeteg ember. Minden felgyorsult Yorkhoz képest.

Fájt a hasam, de apa nem hallgatott meg. Bármit mondtam ő csak legyintett egyet és tovább figyelte a nő vörös ajkát. Apa nem foglalkozott velünk, mert talált magának egy nőt. Lecserélte mamát és most képes volt engem is elkobozni? És a mama, hogy ereszthetett el? Mary meséjében a mamák sosem eresztették el a gyermeküket, ragaszkodtak hozzájuk. De az én mamám elhagyott.

Elsuhant előttem a Tower Bridge. Az utak tömöttek voltak, rengeteg kocsi, prüszkölő hajó és frakkban szaladó ember. Nők tömege, akik át akartak jutni az úton, hogy menedéket találjanak egy elveszett sarokban a férfiak tekintete elől. Megborzongtam. Azonnal tudtam, hogy Jane meséiben nem egészen így nézett ki London.

Ilyen lenne egy főváros? Nincs sehol egy fikarsznyi friss levegő? A levegő szennyes volt, csípte a szememet. Köhögve bújtam az ülések mögé. Az emberek megbámultak minket.

Apa nem szólt hozzám, mikor megérkeztünk. Odavetett a komornyiknak és nevetve elvonult a nővel. Egyedül hagyott.

Ugyan a ház korántsem volt akkora mint a régi, mégis úgy éreztem, hogy egyedül vagyok. Nem volt itt Jane, aki mulatva egyezett bele egy kis fogócskába ahelyett, hogy tanultunk volna. Jane mindig kitalált valami játékot, de üresen szemlélve az új világot, amibe csöppentem elment a kedvem az élettől.

Szorongás vett az uralma alá. Nem éreztem mást csak a szívemében tomboló félelmet. Láthatom még a mamát? És Jane-t? Amíg nem vesztettem el fel sem tűnt Mary hiánya. De a hatalmas szobában ücsörögve elfogott a honvágy.

Magas, fehér falak. Szép baldachinos ágy. Méretes ablak, amiről rá lehetett látni a füstölgő városra. Észre se vettem, hogy a következő pillanatban egy bicskát rejtettem a szekrényemben, pont akkor, mikor a komornyik bejött és ez adag frissen mosott ruhát helyezett az ágyamra. Mögötte egy öreg nő sétált. Ő volt Agatha, az új szobalányom.

Nem kérdezték mit csináltam a szekrényben, egyszerűen felöltöztettek és kikísértek az aulába, ahol már ott volt apa és a nő, viszont a nevét még mindig nem tudtam.

. . .

A színház hatalmas volt. Megannyi csodaszép emberrel. A zord hangulat, ami körül ölelte Londont hirtelen elveszett ebben a helységben. Csupán a monumentális csillár világította meg a vörös és aranyszínekben olvadozó csarnokot. A bársonyülésre huppanva körülnéztem.

Magam előtt láttam Jane-t, ahogy egy meseszép vörösruhában magára vonja az összes férfi figyelmét a színházban, de helyette itt volt a nő. Aki az ő szerepében tetszelegve elfoglalta a családom helyét a páholyban. Apa mosolyogva leültetett, többet nem beszélt hozzám. El volt foglalva.

Egyedül figyeltem meg a zenészeket, a mozgó, vörös függönyt. A színészeket. A hangulatot. Elmosolyodtam mikor megpillantottam azt, hogy végre-valahára a két hatalmas függöny elmozdult és a fények kialudtak. Csupán egy üres színpadot láttunk, és engem ebben a pillanatban ragadott magába a színdarab.

A szívemben éreztem a zene lüktetését, a színészek haragját, hangulatát. Minden, amit tettek bennem is végre ment. A táncuk, az énekük. A kaszás. Magával ragadott a díszlet, úgy éreztem, hogy egy olyan helyet találtam magamnak, amiben elbújhatok. Itt csak annyi lenne a feladatom, hogy a színpad közepéről figyelem a mennyezetre festett freskókat, hogy hallgatom a dünnyögő zenét.

Itt akartam maradni. Amíg a darab tartott nem gondoltam a mamára, senkire sem. Minden varázslatos volt. Ámulatba ejtően hamis, mégis emiatt vált volna igazzá? Az az érzés kerülgetett, amit csak úgy lehetne leírni, hogy remény. Az a fajta remény, amikor pontosan tisztában vagyunk azzal, hogy lehetetlen mégis vágyunk rá. Én így vágytam a színdarabra.

A kaszás táncolt.

A színpadon csak a kaszás mozgott. Hullámos, fekete köpenye lágy szellőként követte mozgását. Karjai elvesztek, akárcsak lábai. Olyan volt, mint egy hullámokba veszett ember. Képtelen kitalálni a víz forgatagából. A zene felerősödött. A kaszás megcsuklott. Ott a színpad közepén összeesett, a zene halkult. Gyengéddé vált, akárcsak a körülötte fodrozódó köpeny anyaga. Halk zongoraszó, hegedűvel karöltve. Apró surranások, minden összehangolódott.

Előre dőltem.

A kaszás felült.

A színészt néztem.

Ő rám nézett.

Elhalkult minden, a zene már nem szólt. Csupán az ő sárga tekintete és az én fekete tekintetem kapcsolódott össze.

Sötétség és fény.

Egy másodperc volt, bennem minden feloldódott. És akkor ott éreztem, hogy valami bekattant nálam.

. . .

A szobámban voltam. Figyeltem a mennyezetet, ugyanúgy nézett ki és ez nyugalmat adott nekem.

Lehunytam a szemem. Nem tudtam mi fog történni. A szekrényben lapuló bicskára gondoltam, a kaszásra és jövőmre. 

. . .

Meg is nyitnám ezennel az új történetem kapuit!

Nagyon remélem, hogy tetszik majd nektek :) ha igen kérlek hagyjatok nyomot magatok után!

Puszi Kira!