Nem tudtam mire vélni Draco aggodalmát. Mi rossz történhetne velem egy mosdóban? Pansy rám támad?
- Siess - szólt nyugtalanul.
- Rendben - becsuktam magam mögött az ajtót. Odaléptem a tükörhöz és igazgatni kezdtem a hajam. Ott azonban nem egyedül álltam, hanem mögöttem Pansy Parkinson egy kést forgatott a kezében. Biztos csak képzelődöm. Lassan megfordultam.
- Jó estét Granger! - köszönt fagyos hangján a lány. Nagyon megijedtem tőle. Mi akar velem csinálni? Sikítani nem tudtam, a lábaim pedig a földbe gyökereztek a félelemtől.
- Mi az, elvitte a cica a nyelvedet? Vagy csak Draco jelenlétében nagy a szád? - hangja élesen visszhangzott. Fenyegetően közelebb lépett hozzám.
- Pansy, ne csinálj semmi olyat, amit később megbánnál - mondtam halkan. Valahogy hatnom kellene a lelkiismeretére.
- Csak nem félsz?
- Tőled? - sziszegtem. Lehet, hogy túlzásba vittem a magabiztosságot, mert végül is ő volt előnyösebb helyzetben. 
- Milyen halált szeretnél? Gyorsat és fájdalommenteset - felemelte a jobbkezét, amiben a pálca volt - vagy lassút és gyötrelmeset? -A tőrrel suhintott egyet a levegőben. Kell a pálcám. De hogyan vegyem elő? Lassú, észrevétlen mozdulattal kitapogattam és előhúztam.
- Nagyon cseles vagy, Granger - mondta gonosz mosollyal az arcán. - Crucio! - Éppen időben hajoltam el az átok elől, ami egy robajjal pattant le a falról. Az egyik cső megsérült és elárasztotta a padlót a jéghideg víz.
- Hermione - kétségbeesetten kiabálta a nevemet az ajtóban Draco, majd lesápadt, amikor meglátta a mardekáros lányt. - Pansy te mit keresel itt?
- Beszélgetek a barátnőddel.
- Kintről nem úgy hallatszott, hogy beszélgetnétek.
- Nem kellene beleavatkoznod - szólt félvállról, és úgy tett, mintha elfordult volna - Petrificus totalus! - Draco egész teste megmerevedett és a földre zuhant. Odafutottam hozzá, de Pansy a hajamnál fogva visszarántott.
- És most, Draco, végig fogod nézni a halálát - hajolt fölé és már emelte a pálcáját.
- Capitulatus! - gyorsabb voltam tőle. Úgy látszik, hogy vészhelyzetben sokkal gyorsabbak a reflexeim. A tárgy a kezembe repült, a mardekáros lány viszont csak egy fintorral nyugtázta a kis akciómat.
- Ügyes húzás, sárvérű - közelebb lépett a mozdulatlan Malfoyhoz. Csak őt ne bántsa, inkább öljön meg engem! A tőrt a nyakához szorította.
- Ha egy hirtelen mozdulatot is teszel, Dracót azonnal megölöm! Add ide a pálcákat! - Látta, hogy készülök valamire. Nem mertem kockáztatni, azért teljesítettem a kérését. Felegyenesedett és a falhoz szorított. A tekintetét elködösítette a harag, láttam, hogy nincs teljesen magánál. Most már teljesen védtelennek éreztem magam. A pálcám nem volt nálam, és Draco sem tudott megvédeni.
- Nos, te pasirabló sárvérű, hogy döntesz? Átokkal öljelek meg vagy azt szeretnéd, hogy a tőr segítségével végezzek veled?
- Pansy, te nem vagy normális - Nem tudtam, miért csinálom ezt. Lehet, hogy nem kellett volna, mert így csak még jobban magamra haragítom.
- Nem vagy olyan helyzetben, hogy visszafeleselj! - Szememmel kerestem a menekülőutat, de egyszerűen nem tudtam tisztán gondolkodni a pániktól. Mit csináljak? Mi lenne, ha... az nem jó, mert ott a varázspálcája. Kellene valami kemény tárgy, amivel leüthetném. Nem szoktam agresszív módszereket alkalmazni, de ez most vészhelyzet. Sajnos a környékemen nem találtam olyan dolgot, amivel ha fejbe vágnám, elájulna. Láttam, hogy őt nagyon szórakoztatja a kétségbeesettségem.
- Ha te nem vagy képes dönteni a sorsodról, akkor majd én megteszem! Jót tenne neked, ha alkalmaznám mindkét módszert - Gyorsan ellöktem magamtól és az ajtó felé kezdtem futni.
- Crucio! - az átok egyenesen a hátamba csapódott. A padlóra hullottam a szörnyű kínok közepette.- Nos, Granger, még meg is kegyelmezek neked, mert így nem fog annyira fájni, az amit most tenni akarok - a hangját tisztán hallottam, de azt már csak homályosan láttam, hogy mit csinál. Hirtelen az iszonyatos kín mellett egy sajgó fájdalom is elöntötte a testem, aminek a központja a mellkasom volt. Felsikítottam, ennek hatására megszűnt a Cruciatus-átok hatása, de amikor lenéztem a mellkasomra még egyet kiáltottam. A fehér ruhám pirossá változott a rengeteg vértől, ami szivárgott a sebemből és nem úgy tűnt, mint ami el akart volna állni. Nagyon megijedtem, amikor megláttam a tőrt a mellkasomban. A vérveszteségtől szédülni kezdtem, úgyhogy meg se próbáltam felkelni a padlóról.- Hogy érzed magad? - kérdezte vidáman Pansy. A fájdalomtól nem hogy még beszélni nem tudtam, de még a számat sem bírtam kinyitni, mert minden végtagom zsibbadt.
- Jól van, megkegyelmezek neked. Most már eleget szenvedtél. Láttam, ahogy a pálcáját rám szegezi.- Avada Kedavra! - halk suttogásnak hallottam Pansy kiáltását a fájdalom mellett. A zöld fény egyre gyorsabban közeledett felém, nem tudtam mozdulni. Az életem lepergett előttem, a pár éves énemtől a mostani énemig. Az utolsó képkockában Draco mosolygós arca jelent meg, majd az átok belém ütközött és minden elsötétült.

*

Tehetetlenül feküdtem a mosdó hideg padlóján. Meddig tarthat még az átok hatása? Nekem úgy tűnt, mintha már órák teltek volna el, amióta a sóbálvány átokkal Pansy mozdulatlanná tett. Hermione, tarts ki még egy kicsit! Hallottam, amikor a mardekáros hangos rikkantással mondta ki a végzetes varázsigét. Ne!  Nem halhatott meg! Azt reméltem, hogy egy hangos sikítást fog hallatni, de csalódnom kellett. Biztos csak álmodom! Ez nem történhetett meg! A szívemben egyre gyorsabban terjedt szét az ijedtség.- Jó pihenést Draco! - hajolt fölém Pansy, akinek csupa vér volt a keze. A gonosz vigyora láttán elborította minden porcikámat a düh. Csak kelljek fel innen, megöllek! Muszáj felkelnem! Sikeresen meg tudtam mozdítani az egyik ujjamat, majd éreztem, hogy visszatér minden végtagomba az élet, azonban Pansy már elhagyta a mosdót. Önkívületi állapotban rohantam a gyilkos lány után.
- Sectumsempra, Crucio, Expulso, Avada Kedavra - ordítottam utána, de a folyosón egy árva lélek sem tartózkodott. Kullogva visszatértem a mosdóba, ahol megláttam a földön fekvő Hermionét. Gyönyörű szép, fehér ruhája pirossá változott a rengeteg vértől. Kétségbeesetten odaszaladtam hozzá.
- Hermione, Hermione - a hangom elcsuklott. - Kérlek válaszolj! - a fejét az ölembe vettem. A mellkasából kiálló tőrt kihúztam.
- Hippokrax - motyogtam, de nem történt semmi. Könnyeim egyre gyorsabban száguldottak végig az arcomon. Elkeseredettségemben csókolni kezdtem a haját, a száját, a kezét. Meghalt. Megölte őt! A szívemben óriási űr jelent meg. Elvesztettem azt, aki a legfontosabb volt nekem. Magamat hibáztattam a történtekért. Anyám szavai csengtek a fejemben. Fiam, ha egyszer szerelmes leszel, akkor csakis azt a lányt fogod szeretni életed végéig. Nincs olyan, hogy majd elmúlik. Az első szerelem nem ilyen, ott marad a nyoma a szívedben örökre. Erősen megmarkoltam a tőrt. Akkor minek éljek tovább? Az egyetlen, akit tiszta szívből szerettem meghalt. Már nem is reménykedtem benne, hogy valamilyen csoda folytán felkel. Felemeltem az éles tárgyat és kegyetlenül a szívembe szúrtam, azt várva, hogy a veszteség fájdalma elmúlik.- Legalább együtt halunk meg szerelmem - suttogtam, majd egy utolsó csókot az ajkára leheltem, megfogtam a kezét és lefeküdtem mellé. Éreztem, hogy a fájdalom helyét átveszi egy különös zsibbadás és homályosan láttam a mosdó mennyezetét. Lehunytam a szemem. Csak te és én együtt odafent, boldogan! VÉGE!