Már este volt. Az erdőből kihallatszott a madarak halkuló rikoltása.

Engem egy még magasabban álló házba vittek,gondolom,hogy ne tudjak megszökni.

Kint ültem a teraszon és csak bámultam a sötét erdőt. Hatalmas telihold volt aznap éjjel. A kedvencem. Ez lesz az utolsó amit látni fogok.
Szememből lassan elkezdtek folyni a könnyek.

Ekkor megreccsent valami a közelben. Oda kaptam a fejemet,de nem láttam senkit.
Majd valaki hirtelen befogta a számat.

-Elengedlek,ha nem sikítasz!-mondta egy kellemes fiú hang.

Bólintottam
A kéz elengedett és én csöndbe maradtam. Nagyon lassan megfordultam és belenéztem azokba a gyönyörű mély kék szemeibe. Itt tudtam,hogy végem.

Amennyire a sötétben kitudtam venni a fiú iszonyatosan helyes volt. Gesztenyebarnás,szőkés haja a szemébe hullott. Szája mosolygos volt. De a legszebb a gyönyörű kék szemei voltak.

Vagy 2 percig némán néztük egymást,majd ő megszólalt:

-Gyere!-mondta. Felállt és a kezét nyújtotta.

-Hova?

-Megkell szöknöd,külömben Jacob holnap megölet!

-De miért?

-Menj vissza Eltuékhoz és ők majd elmondják! Gyere már!

-De te miért segítesz?

-Mert...Mindegy!-mondta. Megfogta a kezem és elkezdett húzni.
Nem ellenkeztem.

Megint egy kötelet kötött a derekamra a másik végét pedig a sajátjára.
Felmászott a kunyhó tetejére és nekem is segített.
Majd átugrott az egyik indára.

-Nekem ez nem megy!-mondtam riadtan.

-Dehogynem!-mosolygott biztatóan.-Azért van a kötél,hogy vész esetén megtartsalak!Gyere!

Belenéztem a szemébe és ugrottam. Gond nélkül landoltam.

-Indulj el lefelé!

Én pedig elindultam. A srác mindig olyan távolságban volt tőlem,hogy a kötél állandóan feszült.
Így értünk földet. A fiú hozzám lépet és leoldotta a kötelet mind a kettőnkről.

-Gyorsan!-mondta és a kezemet fogva elkezdet futni be a fák közé.
Nagyon sokáig futottunk megállás nélkül. A lábam már nagyon fáj,de a fiú egészen a tengerig nem állt meg.

-Itt vagyunk.-mondta.-Innen már vissza találsz?

-Ne hagyj itt!-könyörögtem.

-Nem mehetek tovább mert engem ők ölnének meg.

Lemondóan sóhajtottam egyet.

-Találkozunk még?-kérdeztem reménykedve.

-Ki tudja!-válaszolta szomorkásan.

Egy percig néma csöndben álltunk,végül a fiú hozzám lépett. Apró csókot lehelt a számra,majd sarkon fordult és a part vonalán elszaladt.
Addig néztem utána,míg el nem tűnt a szemem elől.

Addig nem hiszem h meg jelentkezek szóval mindenkinek Boldog Karácsonyt!
♥