Reggel sajgó végtagokkal ébredtem fel. Ezt mind az apámnak köszönhetem. Nagy nehezen felkeltem az ágyamból, de minden mozzanat egy kínszenvedés volt. Fájt minden egyes porcikám. Minden mozdulatomnál összekellett szorítanom a fogam, hogy ne szisszenjek fel.
Levettem magamról a tegnapi ruháimat és beálltam a zuhany alá. Tegnap erőm sem volt megmozdulni és ugyan abban a ruhában aludtam el, amiben egész nap voltam.
A forró cseppek égették a bőröm minden egyes részét. Összeszorított szemekkel zuhanyoztam le. Azután egy törölközőt tekertem a testemre. Óvatosan megtöröltem magamat vele aztán megálltam a tükörrel szemben. Elborzadtam a kinézetemtől. Az oldalamon egy lila folt éktelenkedett. Ez a lépcsőnk nyoma volt.
A combjaimon pedig apám övének helye díszelgett. Sokkos állapotban figyeltem azt a sok sebet, amely a testemet tarkította. Minimum egy hét mire ez mind elfog tűnni rólam.
A fájdalom, amely a lelkembe tátong egyre elviselhetetlenebb. Teljesen padlón vagyok és minden annyira fáj. Mind lelkileg, és mind fizikailag is. Épésszel nehéz felfogni azt, amit napról napra élek át. Na és mindez egy ostromállapot, amely évek óta így telik el.
Még akkor elviselhető volt, amikor a barátaim mellettem álltak, de így már nem igazán tudok megküzdeni mindezzel. A múlt sebei folyamatosan kísértenek és előjönnek. Sokszor még egy hirtelen mozdulatról és felidéződik számomra minden.
A testvérem teljesen más mint én. Ő szép, csinos és egyszerűen hihetetlen. Alig tudom felfogni, hogy mégis ő is rá tesz egy lapáttal erre a helyzetre. Már több mint egy éve titokban jár egy fiúval. Az a fiú pedig egyáltalán nem illik hozzá. Sőt, a hangnem, amivel vele beszél arról nem is beszélve. Nem tiszteli a húgomat és csak megalázza. Mégis amiatt a srác miatt eltávolodtunk egymástól. Régen mellettem állt és mindent meg tudtunk beszélni egymással, de amióta ő a színen van teljesen kifordult önmagából. Magába fordult, és neki csak ő létezik.
Felöltözködtem. Egy kényelmes pulóvert vettem fel, amiben kevésbé fájnak a mozdulatok. Egy nadrágot is felvettem. Elvégeztem a teendőimet és egyre jobban húztam az időt, hogy ne fussak össze az apámmal, de egyszer minden pillanat eljön.
Lesétáltam a konyhámba, ahol szerencsémre csak az anyám tartózkodott lent.
-Jó reggelt!-köszöntem neki kedvesen és leültem.
-Jó reggelt, kicsim!-eresztett egy halvány mosolyt felém.
Elém pakolta egy tányéron a melegszendvicset majd egy pohár gőzölgő teát is. Csendben elkezdtem eszegetni, amikor megjelent Jenny is. Egy halk köszönést mondott mindkettőnknek és leült tőlem nem messze. Mindig ő volt anya kedvence. Saját magát látta benne.
Én sosem álltam annyira közel hozzá mint ő.
-Anya, hétvégén a barátnőmnél alszom.-vett el egy szelet melegszendvicset.
-Már megint?-kérdezte döbbenten.
Már két hete hétvégén nem tartózkodik itthon. A szüleinknek azt mondja, hogy a barátnőjénél alszik, de mindketten tudjuk, hogy ez nincsen így.
-Igen, anya.-válaszolt kimérten.
Hosszú barna haja hullámokban omlott vállára. Mint mindig most is csinosan öltözött fel.
-Legyen.-sóhajtott beleegyezésképpen.-De ha megtudom, hogy..-kezdte anya, de Jen közbe is vágott.
-Ne kezd már anya.-forgatta meg szemeit.-Állandóan belekötsz.
-Nem érdemeli meg?-húzta fel egyik szemöldökét.
-Nem.-csattant fel mérgesen.
Jaj, húgicám. Annyira naiv vagy még.
-Szóval nem mondhatok semmit arra, aki az egész családodat elhordta mindennek és a testvéreddel is úgy beszélt mint a kutyával?!-emelte fel a hangját.
Bennem pedig felidézte azt a bizonyos telefonbeszélgetést. Igaza volt anyámnak. Olyan hangot engedett meg velünk szemben, amit nem szabadott volna.
-Ezt én befejeztem.-állt fel fújtatva az asztaltól.
Én meg sem mozdultam és egy szót sem szóltam. Már egyre kevésbé érdekelt ez. Sőt, az életben már szinte semmi sem érdekelt engem.
-Nincs igazam?-fordult felém.
-De.-kaptam be az utolsó falatot.
Ha még beleszólok akkor csak rosszabbá válik a helyzet. Így is örültem, hogy nem rólam van szó.
Hozzá szoktam a veszekedésekhez, vagyis csak az látszott. Belülről pedig nem tudták, hogy mit élek át ilyenkor.
Ahogy elnéztem anyát a csuklóján egy lila folt éktelenkedett. Meg se kellett szólalnia ahhoz, hogy tudjam ezt az apám tette.
-Mikor történt?-kérdeztem halkan és csuklója felé böktem.
-Tegnap.-válaszolt tömören.
-Most hol van?-utaltam az apámra.
Egyre fájdalmasabbá vált kimondanom ezt az egy szót. Az apa az, aki óvja a gyerekét, szereti, törődik fele és felneveli. Nem pedig egy ilyen semmirekellő, aki csak iszik, drogozik és üti-veri a családját. Az ilyen ember a szememben nem apa, nem férj, de még ember sem.
-Alszik.-válaszolt halkan.
Nem kérdeztem többet. Nem akartam tovább beszélni róla. Ez a néhány szó is fájdalmas volt. Egyre inkább gyűlölöm. Az apai szeretet, amit iránta éreztem egyik percről a másikra eltűnt és ez mind miatta van. Ha nem viselkedett volna velem az évek során úgy, ahogy talán a mai napig szeretném.
Miután elfogyott az innivalóm felálltam az asztaltól. Az anyám időközben elkezdett takarítani a házban. Minden nap ezt csinálja, amikor mi iskolába megyünk.
Az előtérben felöltöztem és kiléptem az esős időbe.
-Még ez is.-morogtam és fejemre húztam a kapucnimat.
Gyorsan szedtem a lábaimat, hogy a buszmegállóban mielőbb menedékre leljek. Nem akartam elázni is, mert az bearanyozta volna a napomat. Minden hirtelen mozdulatnál fájt az oldalam.
-Várj már, Amanda.-jött a hátam mögül a hang.
Azonnal megtorpantam a hang hatására és nem fordultam meg. Csak megvártam még mellém ér a testvérem.
-Siessünk.-néztem rá.
Aztán pedig vele a nyomomban igyekeztem tovább. Az eső még jobban esett mintha dézsából öntötték volna. Mielőbb egy fedett helyet szerettem volna állni, hogy ne ázhassak még ennél is tovább.
-Mikor jön a busz?-nézett rám, amikor már a buszmegállóban álltunk.
Órámra pillantottam és úgy válaszoltam.
-Öt perc.-néztem rá.
Az esernyő megvédte tökéletes kinézetét, és nem ázott el úgy mint én. Mázlista.
Az a pár perc hamar elszaladt, és azt vettem észre, hogy közeledik a busz. Az Istennek hálát adtam érte, hogy nem kell tovább ácsorogni ebben a rossz időben. Utáltam az esőt, de az őszt szerettem. Persze csak akkor, amikor nem esett.
Kabátom zsebéből kihalásztam a bérletem. Majd felmutattam, amikor felszálltam a buszra. A szokásos helyemre ültem le, és meglepetésre Jen is mellém ült. Kérdőn pillantottam rá.
-Mi az?-kérdezte.
-Semmi.-ráztam meg a fejem.
Aztán a fülesem bedugtam a fülembe, hogy fél órára elzárjam magam a külvilágtól. Fél óra buszozás, hogy eljuthassak az iskolába, ahol egy kínszenvedés az élet.
Nem szólt hozzám egész úton, ahogy én sem hozzá. Nem szokott hozzám leülni, sőt legtöbbször inkább kerüli a társaságomat. Egy időben jó volt a viszony, de elmúlt, ahogy minden más.
Ez már csak ilyen. Minden múlandó az életben, és anélkül múlik el, hogy észre vennénk.
A célhoz közel felállt mellőlem a társaságom. Lehet egyáltalán társaságnak nevezni azt, aki csak ül melletted egy szó nélkül? Szerintem sem.
Nyomában haladtam végig, és leszálltunk a meleg buszról. Újra a hideg időben voltunk.
Már messziről kiszúrtam azt az idiótát, aki én szívből utálok, de a húgom rajongásig imád. Mégis most egy furcsa dolgot véltem felfedezni. Ahelyett, hogy szaladt volna, hogy karjaiba vesse magát csak csendben kullogott. Összevesztek volna?
-Már nem egyszer hívtalak.-köpte oda testvéremnek a szavakat.
-Nem érdekel.-vont vállat.
-Mi az, hogy nem érdekel?-förmedt rá és elkapta karját.
-Ne ráncigáld!-néztem rá csúnyán.
-Neked ebbe semmi közöd.-nézett rám villámokat szóró szemekkel.
-Nagyon is van bele közöm. A húgomról van szó.-néztem szemeibe dacosan.
-Hagyd, Amy.-nézett rám könyörgően a húgom. Majd vissza vezette tekintetét a felé magasodó srácra.-Beszélgessünk.-rántotta ki a karját és elindult az ellenkező irányba.
-Nem végeztünk.-szűkültek össze szemei.
Csak megforgattam a szemeimet és őket bámultam, hogy hová mennek. Majd, amikor eltűntek a látókörömből idejét láttam bemenni az iskolába.
Nem értem, hogy miért hagyja neki, hogy így viselkedjen vele? Egyáltalán miért van vele így? Mit lát benne, amit másban nem? Kezdem azt hinni, hogy valaki rontást tett a testvéremre, hogy csak ezt a tahót szeretheti, és senki mást nem láthat rajta kívül. Bárcsak egy megjönne az esze és végre belátná, hogy ez a srác csak hülyének nézi. Neki nem Jen kell, hanem csak a teste és azt, hogy rajongja körül.
A 303-as terem felé igyekeztem, ami a harmadikon volt. Egy kellemes fizikával kezdeni a napot a legjobb dolog. Főleg azzal a törpe Mrs. Preslyvel. Utálja a diákokat és azon van, hogy megkeserítse az életüket.
Az a hír járja, hogy a terem mögötti szertárjában mindenféle dolog lappang. Akit pedig kinéz magának azt nem kíméli.
Még kilencedikben eléggé viharos kapcsolatot ápoltunk, de azután megtört a jég. Nem tudom miért, de normálisan kezdett viselkedni velem és sokszor fogta a pártomat. Megtiszteltetve éreztem magam, hogy azon kevés diákok közé tartozom, akik bír a tanárnő.
A harmadik padba huppantam le. Minden egyes fizikán ott szoktam ülni, és valamiért nem szólít fel felelni. Kedveltem ezt a kivételezést.
Néhány osztálytársam volt csak a teremben. Ők is a saját világukban voltak, és nem nagyon érdekelte őket, hogy mi zajlik körülöttük. Általában ez senkit sem érdekel addig, amíg valami baj nem történik. Akkor megállnak egy percre és elgondolkoznak. Jobb esetben belátják a hibákat, amiket életük során elkövettek. Rosszabb esetben pedig cseppet sem érdekli őket és ugyan úgy folytatják életüket.
Vajon, ha egyszer meghalnák mit szólnának? Ez a kérdés mindig foglalkoztatott engem. Majd rá kellett jönnöm, hogy nem nagyon izgatná őket, mivel nem tudják milyen dolgok álltak a háttérben.