Az ébresztőm idegesítő berregésére ébredtem fel. Morogtam egy sort, mivel az alvás volt az egyetlen dolog, amely elragadott ebből a sötét világból. Már csak az álom volt ahová elmenekülhettem a rideg valóság elől. Ez már csak ilyen. Menekülsz a saját világod elől, hogy ne szenvedj annyit e földi létedben. Egyáltalán van ennek értelme? 
Nagyot sóhajtva szedtem össze magam és keltem ki az ágyamból. Elvégeztem a szokásos teendőimet és magamra kaptam egy farmert és egy kötött fekete pulóvert. Megfésülködtem és hajamat lófarokba kötöttem fel. A tükörbe belepillantva elrettentem magamtól. Fekete karikák húzódtak szemeim alatt. Erről mind a nem alvás és a sírás tehet. 
Az emberek azt hiszik, hogy a sírással majd tompíthatják a fájdalmukat. Pedig nem így van. Ez csak jelzi, hogy megszakadt a szívünk. Jobb esetben megmenthetjük magunkat, de van a rosszabb amikor semmi sem segít.
Letrappoltam a konyhába, ahol a szüleim helyet foglaltak. Az apámból áradt a pia szag mint mindig. Anya pedig feszülten figyelte őt. Annyiszor mondtam már neki, hogy menjünk el innen. Meneküljünk el előle és nehezen, de valahogy boldogulnák. Ha kell én is elállnák dolgozni, de ő nem lépett. Nem tett ellene semmit és én feladtam.
Egy szelet pirítóst tettem a tányéromra. Már épp haraptam volna bele, amikor a szüleim egymásnak estek. 
-Neked állandóan innod kell?-szólt az anyám rá.
-Közöd van hozzá?-horkantott fel az apám.
Mielőtt egymásnak estek volna felálltam a székemből. Nem volt semmi kedvem korán reggel az ő vitájukat hallgatni. A vállamra kaptam a táskám, és az előtérben felvettem a cipőm és a kabátomat. Azután kiléptem a hűvös, őszi időbe. Ahogy haladtam az utcába a szél beférkőzött kabátom alá. Libabőr futott végig az egész testemen. Szorosabban fogtam össze a vékony anyagot, mivel elfelejtettem felhúzni a cipzárt. A borongós idő és a fekete felhők jelezték, hogy esőre számíthatunk nem sokára. 
A közeli buszmegállóba sétáltam és leültem a hideg padra. A fákról egyre jobban hullottak le a színes levelek. Még csak épphogy maradt a fákon néhány. Az elmúlás időszaka ez. Közel volt a tél. A borongós hideg idők. Ez a komorság és szomorúság, ami az időket jellemezte igazából az én bensőmet is tükrözte. Üres voltam úgy, mint azok a fák és én is vártam az elmúlást.
-Szia.-hallottam meg hangját.
-Szia.-pillantottam fel rá.
Mint mindig most is csinos volt. Fekete táskáját szorosan markolászta és mosolygott. Boldog volt.
-Hideg van.-szólalt meg.
-Hát igen.-válaszoltam.
A beszélgetés le is zárult. Egykor barátnők voltunk. 
Igaza van az embereknek. A szerelem mindenkit megváltoztat. Valakit önzetlenné tesz, de valakit teljesen megváltoztat. Elfelejti, hogy mi volt a szerelem előtt. Elfelejti, hogy ki állt mellette a nehéz időkben és ki segített rajta, hogy kinek a vállán sírt. 
Mindig mindenben mellette álltam, ha kellett hajnalban kísértem haza, hogy ne menjen egyedül. Jól tudta, hogy utálom az éjszakát és a sötétséget, de haza kísértem, hogy ne féljen. A részeg estjein kimentettem a fiúk karmaiból, akik úgy néztek rá mint egy vadra, akit most akarnak elejteni. Sok mindent elfelejtett, de nem csak ő, hanem a többi barátom is. Eddig minden nap beszélgettünk és találkoztunk egymással. Mára ez teljesen megszűnt. Amióta a szerelem bekopogtatott életükbe én teljesen el lettem felejtve. Nekik csak azt számított, hogy ők rendben legyenek és éljék a kis életüket. Az senkinek se számított, hogy vajon bennem mi lakozik.
A távolba meredt a tekintetem. Pontosabban a felénk döcögő buszra. Egy halk sóhaj hagyta el a számat és felálltam előbbi helyemről. Előkerestem a bérletemet és, amikor nyílt az ajtó elsőként szálltam fel. Egy üres székbe huppantam le és azonnal a fülembe dugtam a fülhallgatómat. Tekintetemmel Emilyt követtem. A barátja mellé ült vidáman és egy puszit nyomott a szájára. 
Elfordítottam a fejem és az ablaknak dőltem. Figyeltem, ahogy az esőcseppek az üvegen kopognak.
Fáradt voltam, de ez a fáradtság már lelki eredetű volt. Teljes mértékben bele voltam fáradva mindenben. A fájdalom, ami bennem volt már szinte kínzó lassúsággal szét akart szakítani. Igazából már nem kellett sok hozzá, hogy teljesen szét szedjen. Egy mély gödörbe lehúzott az a sok fájdalom, amit napról napra el kell viselnem. Onnan pedig már egy ideje nem tudok felemelkedni. Eddig is tudtam, hogy gyenge vagyok, de most teljesen bebizonyosodott. Én nem vagyok való erre az életre. Nem bírom elviselni a szenvedést. Nekem ez nem megy, de ezt senki sem látja. 
Fél óra múlva felálltam, hogy letudjak szállni. A buszmegállótól az iskolám csak néhány perc sétára volt. Erősen markolásztam a táskám vastag pántját, és úgy sétáltam be a hatalmas épületbe. Az aulában, illetve az iskola előtt is hemzsegtek a diákok. Vidáman beszélgettek a baráti társaságukkal. Régen én is ilyen volt, de az egyetlen mentsváram is eltűnt. Azóta csak zuhanok, és zuhanok egyre mélyebbre. Vajon egyszer vége lesz? 
Végig vezettem tekintetem a diáktömegen. Majd belekapaszkodtam a korlátba és felsétáltam a másodikra. Az erőm elfogyóban volt és csak túl akartam élni a mai napot. Már egy ideje csak azt teszem, de tudom azt, hogy eljön a pont és én feladom.
Megkerestem a 122-es termet és a leghátsó padba levágtam magam. Ez az utolsó előtti évem ebben az iskolában. Utolsó előtti év ebben a közösségben.  
Előkotortam a matek felszerelésem és vártam, hogy megkezdődjen az óra. Az osztálytársaim hangyaként kezdtek a terembe özönleni. Lehajtottam a fejem és teljesen meghúzódtam, hogy nehogy beszóljanak nekem. Tudtam, hogy nem sokat fog ez segíteni és be is jött. Az egyik tipikus gazdag lány sétált felém.
-A helyemen ülsz.-bökött a padomra.
-Én mindig itt ülök.-mondtam halkan.
-Húzz el innen, lúzer.-a szemei szinte szikrákat szórtak felém.
Mielőtt bármit mondhattam volna megragadta a karomat. Utálom ezt az egészet. Nem szeretek ilyen helyzetbe kerülni, és mégis megaláznak engem állandóan. 
-Trixi, ülj le a helyedre.-hallottam meg Mrs.Brown hangját. 
Hálás pillantást vetettem felé.
-Még nem végeztünk.-vájta a karomba hatalmas karmait.
Egy megkönnyebbült sóhaj kíséretébe végre letudtam ülni.
-Elmondtam már, hogy nem tolerálom az ilyesfajta viselkedést.-szólalt meg a tanárnő újra.-Legyetek kedvesebbek egymással.
-Ilyen senkikkel mint ő?-horkantott fel a szőkeség.
Összehúztam magam és csak elakartam tűnni innen. Még csak most kezdődött a nap, de már bántanak. Mikor lesz ennek vége? Már nem bírom.
-Senkit nem nevezünk senkinek.-nézett szigorúan rá a tanár.-Ezt pedig be lehet most már fejezni.-vezette körbe a tekintetét a társaságon.
Mindenki csendben figyelte az eseményeket és az óra kattogásán kívül semmit se lehetett hallani. Sokan pillantottak felém és megvetően, lesújtóan méregettek engem. Sosem szerettek és sosem fogadtak be ebbe a közösségbe. Igazából már egy idő után tagja sem szerettem volna lenni. A megaláztatás és a képmutatás az egyetlen dolog, amit ők tudnak. Bezzeg, ha őket megsérti valaki akkor kitör a harmadik világháború.
Gondolataim közepette vettem észre, hogy a tanárnő elkezdte fel irkálni a képleteket. Amikor kapcsoltam rögtön kinyitottam a füzetemet, és neki is láttam leírni, ami a táblán hevert. Egy halom képlet, amelynek semmi hasznát nem fogjuk venni az életben. Csak a fejünkbe tömik a sok anyagot, de a lényeges dolgokat nem tanítják meg.
Sok embert még illemre is meg kéne tanítani, hogy tudja hogyan is kell viselkedni a másikkal. Az a baj az emberekkel, hogy a saját érdekeiket tartják szem előtt, és megakarnak felelni a társadalmi elvárásoknak. Be vannak egy csapatba skatulyázva, amit a társadalom aggatott rájuk. Sőt, a legrosszabb, hogy megakarják mutatni, hogy ők milyen menők. Na és, hogy ezt hogyan? Úgy, hogy átgázolnak a többi ember érzésén és nem gondolnak bele, hogy mekkora fájdalmat okoznak a másiknak. Mindenkinek van más baja is, és nem szeretné még az iskolát is rettegve elvégezni. 
Jogos lenne a kérdés, hogy miért nem mentem el innen. A válasz az, hogy csak ezt engedhetjük meg magunknak. A bérletem árát is nekem kellett a nyáron kikeresnem diákmunkával. Ennyivel is könnyíteni akartam az édesanyám dolgát. Sokat dolgozik, hogy meg legyen az a kis megélhetésünk. Emiatt örökké hálás leszek neki.
Egy éles csengőszó hasított a levegőbe. Ezt pedig csak egyet jelentett: vége az órának. Besöpörtem a táskába a felszerelésem és egy hanyag mozdulattal a vállamra csaptam. Elakartam hamar tűnni a teremből. Tudtam jól, hogy a szekálásom nem fog ezzel véget érni.
Még trécseltek kiosontam a folyosóra és megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy a következő órám nem vele lesz, mivel idegen nyelv. Felsiettem a nyelvi laborba, ami a második emeleten volt. Miközben sétáltam észrevettem a húgomat, ahogy azzal az átokfajzattal beszélget. Hiába tiltja tőle az anyám, de ő rendíthetetlen. Annyira szerelmes, hogy nem engedi el. Pedig a fiú csak arra vár, hogy megkapja és egy újabb trófea díszelegjen a polcán. 
Feszülten ráztam meg a fejemet és inkább bekullogtam a terembe. Leültem a szokásos helyemre és a táskámat magam mellé ejtettem. Tudom, hogy senki sem ülne mellém, de így nekem sokkal biztonságosabb.
Egyáltalán nem vágyom már az emberi társaságra. Sőt, már semmilyen társaságra sem. Csak letudom a napjaimat a legkevesebb kommunikációval és ennyi. Jobb így. Sokkal jobb.