Az Ember gyenge fűszál az erdőben
Az óriás fák között elültetve.
Így kell gondozni, karjainkban vinni
A szeretetet és azt adakozni.

Nincs ünnepély - mit ünnepelnénk?
Csak sorba sorakoz az ajándék,
Mint láthatatlan szellem.
Átmegyünk rajtuk a fújtó levegőben.

Én rájuk adnám a meleg kabátot,
Végül a hő miatt halnak meg, ha látod -
De akkor él mindenki igazán,
Mikor a halál és az utálat egymásra talál:
Az forró életet kavar,
S megöli magát a rossz, saját maga.

Annyi gonosz, félelmetes szó van,
Miből egy egész hamis dalt költenek,
S lebegsz a vágyaidban:
Hogy a szelíd tökéletessel felöltsenek.

Oh és nincs senki, ki megvéd,
Ha vernek is, csak falon egy festmény,
Az a jövőbe nézeget,
Hogy egyszer megszűnik minden.