Madarak tetemein és az élők szélén állok,
S higgye mindenki: Ma meghalok.

A depresszívitás bennem sem él,
Nem szívja a szívet már oly rég!

De betegséggé teszi az embert a betegség,
S nem kell, hogy űzze őt a vég.

Találkozom is a megsemmisüléssel,
Oh, csak beszélek vele s bele ülök ülésébe.

Egyszercsak hírtelen mindig,
Mint a jó kocsonya, rezgek és jön a pánik.