Amikor véget ért a csata, és Levi mellkasából kiszakadt egy mély, és nagyon fáradt lélegzet, miközben a keze, amit tisztelgésre emelt a társai szellemalakjai felé, erőtlenül a teste mellé hullott, az adrenalin lassan kezdte cserben hagyni. Egészen addig nem érzett semmit. Az arcát borító sebek, a szétroppantott térde, a leszakadt ujjai, minden csupán... tény maradt. Tudta, hogy megsérült, az elméje felfogta, de a szervezete nem vett róla tudomást, hogy életben tartsa, hogy legyen ereje még küzdeni kicsit. Most viszont véget ért a harc, biztonságban volt, nem kellett tovább erősnek lenni. A fülében dobogó vér elcsendesült, a lendület sem tartott tovább. És ahogy megpihent volna, az addig figyelmen kívül hagyott fájdalom olyan erővel támadta meg, amilyennel a jól felkészült sereg ostromolja a várat.

Először csak kellemetlenséget érzett. Megpróbált megtámaszkodni a sziklákon, és legalább részben talpra vergődni, de összeesett, valami roppanó, kattanó hangot hallattak a csontjai, és a térdébe belenyilallt a fájdalom. Felnyögött, nem próbálkozott tovább, arra jutott, hogy csak jön majd valami szanitéc, akinek az lesz a legfontosabb dolga, hogy őt összevarrja... ebben nem tévedett, fél órán belül hordágyra került, két fiatal katona emelte át rá...

Csak mire ez megtörtént, már úgy érezte, halt volna meg inkább.

Egy robbanásból nem jön ki az ember néhány karcolással. A keze korábban meg tudta tartani a kardot, mostanra viszont az a hevenyészett kötés is megadta magát, és az ujjainak csonkjaiból folyó vér teljesen átáztatta a gézt. Ha megpróbálta megmozdítani, szúrós fájdalom nyillalt bele, így egyszerűen feladta... majd rendbejön. Talán.

Az arcán csíptek a hegek, és most kezdte megérezni azt is, mennyire érzékeny a sérült szeme is... mintha minden ideg lángra kapott volna. Az egyik lélegzetvételnél, valószínűleg a levegőben még mindig szállingózó pára és por miatt köhögni kezdett... ami valami zihálásfélébe fulladt, mikor az arca mellett a mellkasába is szorító fájdalom hasított. Az érzésre ösztönösen összegörnyedt volna, de akármilyen fiatal volt a katona, aki a hordágyat kísérte, annyi lélekjelenléte volt, hogy visszanyomja hanyattfekvésbe - így ha már sikerült összetörnie a bordáit, legalább elmozdítani nem tudta őket. Az elméje lassanként teljesen kiürült, képtelen volt újra felidézni azt az utolsó búcsút a társaktól, vagy azt a végső lövést, amivel adott egy esélyt Mikasának. Egyszerűen nem maradt hely semminek, semminek azon torokszorító, és minden tagját elöntő fájdalmon kívül.

Azt már fel sem fogta, hogy ki kezdte el összefoltozni, mikor végre bevitték egy nyomorult orvosi sátorba. Belenyomtak valami injekciót, elsőre azt hitte, hogy fájdalomcsillapító, tekintve, hogy minden maradék erejére szüksége volt, hogy kibírja hang nélkül... mikor azonban percek múlva is ugyanúgy lüktetett mindene, már valószínűvé vált, hogy nem az volt. Valaki matatott a szeme körül, hallotta néhány fémeszköz koppanását egy tálcán, meg megemelték a lábát is kicsit... részletek jutottak el a tudatáig, illetve egyszer amikor a térde megint roppant egyet, már nem bírta tovább összeszorítani az ajkát, és rekedten felüvöltött.

Erre hallott valami motyogást, az illető talán hozzá címezte a szavait, talán nem, de ha igen, akkor sem biztos, hogy lett volna ereje válaszolni. Azok után, hogy éveken keresztül rossz alvó volt, hogy nem is akart elaludni, most bármit megadott volna, hogy az elméje végre megadja magát, és figyelmen kívül hagyhassa kicsit a valóságot, még akkor is, ha az álmok se voltak sokkal jobbak. A kimerültség azonban veszített a fájdalommal szemben... miközben a világ összefolyt és vörösbe fordult a szemei előtt, még mindig tudatában volt az összes csontja roppanásainak.

Valamikor az éjszaka folyamán, mikor nagy nehezen sikerült rögzíteni a lábát, újrakötözték a kezét, kitisztították a szemét, és még franc tudja, mit csináltak vele, elkezdte rázni a hideg, és immár értette, amikor az orvos közölte, hogy felszökött a láza. Abban a pillanatban igazából csak egy meleg takaróra vágyott, és arra, hogy hagyják, hadd izzadja ki... de elég darabra tört ahhoz, hogy épeszű ember ne bízzon benne, hogy a szervezete meg tud birkózni vele. Vagyis kapott néhány hideg vízzel átitatott törülközőt az arcára, a nyakára, a csuklójára, és úgy érezte, a fájdalom mellett még helyben meg is fog fagyni. Valahányszor a láztól forró bőre kiszárította az anyagot, azonnal akadt valaki, aki kicserélte, szóval kis váltásokkal hajnalig vacogott, amikor is végre elkezdett tényleg lehűlni, és az orvos is arra jutott, megkaphatja a nyomorult takaróját. A csata vége óta először tudott valamiféle nyugtalan álomba merülni.

***

- Ennek is vége lesz. Túljutunk rajta, előbb vagy utóbb.

Nem emlékszem az arcodra, Anya. Emlékszem erre a két mondatra. Emlékszem, ahogy beszéltél hozzám, emlékszem az érintésedre, ahogy óvatosan kisöpörted a hajat a szememből. De azt már nem tudom, mikor vagy miért mondtad. Hogy hogy néztél rám, amikor kiejtetted a szádon. A tényeket le tudom írni, egy rakás nyers információt, de nincs meg a teljes kép. Rohadt egy dolog, hogy mennyire pokolian feledékeny vagyok. Pedig... pedig nem is volt olyan rég igaz?

Tudod... néha agyalok rajta, hogy vajon büszke lennél-e rám. Mármint, fogalmam sincs, mit képzeltél el a fiadnak annak a lepratelepnek a közepén, de azt tudom, hogy szerettél, és mint aki még hisz a nyomorult dajkamesékben, azt akartad, hogy én is úgy érezzem, minden jóra fordul. Amikor azután, hogy fél óráig ültem a sarokban, befogott fülekkel, és összeszorított szemekkel, mert nem akartam hallani, ahogy recseg az ágy, és nem akartam látni még egy kuncsaftodat, odajöttél hozzám, átöleltél és próbáltál megnyugtatni, mindig szégyent láttam rajtad. Szégyent, mert tudtad, hogy nem normális az, ahogy élünk. De ott volt benned a remény is, a küzdeni akarás.

Nem tőled tanultam túlélni. De tudom, hogy az erőt hozzá tőled kaptam. Hogy az tart életben most, ami téged akkor. Kenny azt mondta, hogy ez egy mánia, egy őrült megszállottság valami iránt, és csessze meg, sokáig elhittem, hogy igaza van. De már nincs semmi. Nem tudok a megszállottja lenni valaminek, Anya. Nem tart talpon senki. Rohadtul fáj minden, és nem tudom, ha egyszer elmúlik, mi a szar marad az életemből.

De ennek is vége lesz. Túljutok rajta. Előbb vagy utóbb.

***

Hetekkel később Levi már egy megszokott rendelőben ült, szemben egy orvossal, akit már régóta ismert... a háború előttről, abból az időből, amikor az ellenséget még óriások, és nem más emberek jelentették. Ugyanaz az ötvenes éveiben járó, borostás, sápadt bőrű, kissé fásult arcú férfi végezte az éves állapotfelmérést az egységben, aki most valamit elmélyülten jegyzetelt az asztala fölé hajolva. Arra is jól emlékezett, hogy tíz éven keresztül a látogatásai rövidek, és meglepően jó hangulatúak voltak. A férfi végignézte a gyakorlatokon nyújtott teljesítményével kapcsolatos beszámolót, végigtapogatta a gerincét, ellenőrizte a látását és a hallását, majd megállapította, hogy kevés egészségesebb embert látott ennyi hadseregben leszolgált év után. Néha tett egy-egy megjegyzést az álmatlanságára - azt nehezen lehetett volna takargatni - és felhívta rá a figyelmét, hogy kerülje kicsit jobban a koffeint a probléma orvoslása érdekében, de idővel ezt is feladta, és az orvosi látogatások rendkívül egyhangúvá váltak. Levi bement, kijött, Erwin pedig kapott egy pecsétes lapot, miszerint alkalmas a szolgálatra.

Ezúttal a férfi kínos lassúsággal kiszedte a varratokat az arcából, és végre letekerte a kötést a szeméről. Nem nézett ki annyira szörnyen, ahhoz képest, hogy a villámlándzsa robbanásakor gyakorlatilag beleállt egy szilánk - teljesen kifehéredett, beeresedett, látni már nem látott vele semmit, de legalább a szemgolyó megmaradt. Egy fokkal esztétikusabb, mintha teljesen ki kellett volna műteni. És igazából a lába is hasonlóan járt.

- Nem fog tudni ráállni - mondta az orvos. Levi hallotta a hangjában a szánalmat. - Sikerült megmenteni, nem veszíti el, de a térde túlságosan szétroncsolódott, nem bírná el, ha megpróbálna járni vele. Idővel, türelemmel, majd talán egy pár mankóval...

- Mindegy - rázta a fejét a férfi, mintegy szándékosan kerülve az orvos tekintetét. Nem akarta, hogy áltassák. Nem akart reménykeltő monológokat, vagy dicséreteket. Azokkal nem ért semmit. - Ha kerekesszék, akkor kerekesszék. Nem kérek a biztatásból.

Az orvos nyelt egyet, vetett még egy pillantást a dossziéra, ami alighanem az ő korábbi felméréseinek eredményeit tartalmazta, aztán bólintott, és bezárta.

- Sajnálom, Hadnagy.

Levi csak biccentett. Nem volt szüksége a sajnálatra sem.

Az ujjai bosszantották a legjobban, valójában, mert azok verték bele az utolsó szöget az önállóságának koporsójába. A szemével látott, az arca nem érdekelte, a lába pedig egy háborús sérülés volt, amit elviselhetett tisztességgel. Az, hogy a jobb kezével alig tudott megfogni dolgokat, hogy egy tollat nem tudott annyira precízen kezelni, hogy írjon vele, pitiánernek és szánalmasnak érződött. Egyszer enni próbált pár falatot, és sikerrel kiejtette a kezéből a kanalat, ezer felé fröcskölve a levest, és csak átkozódni tudott, meg idegesen tapogatni a sós lében úszó ingét. Mint egy rohadt kölyök, aki nem tanulta meg, hogy ne játsszon az étellel...

A kerekesszéket még el tudta hajtani, valamennyire. A kanyarokkal meggyűlt a baja, ismételten a gyenge jobb keze miatt, és a lépcsők igazi ellenségei lettek... csak akkor tudott levergődni az emeletről, és vissza, ha valaki vállalta, hogy tolja, és néhol emeli. Kezdetben felöltözni is pokoli nehézséget jelentett, a béna lábára alig tudta felhúzni a nadrág szárát. Abszolút képtelen volt levágni a haját - de csak akkor vette rá magát, hogy megkérjen valakit, amikor fekete tincsek már kezdtek a látóterébe lógni. A legrosszabb eset azonban talán az volt, mikor egyszer az ágyról próbált átmászni a székbe, de az kigurult a keze alól, ahogy megtámaszkodott volna a karfáján, ő pedig elhasalt a padlón. Próbálta visszaküzdeni magát. Ha nem is rendesen felállni, legalább addig eljutni, hogy átüljön abba a rohadt székbe... de nem járt sikerrel. Kiabálnia kellett, hogy segítsen valaki.

És akkor is, amikor kinyílt az ajtó, és egy fiatalember a hóna alá nyúlt, hogy felemelje, érezte az irányába áramló mély szánalmat. Ugyanazt, mint az orvosnál, csak talán még rosszabbat. Nem tudott kimenni a szobájából, nem tudott valakivel egy beszélgetést lefolytatni úgy, hogy egyenrangú embernek tartották. Régen hozzászokott már a tekintetekhez... sosem tartotta nagyra az "emberiség legerősebb katonájának" címét, mert úgy vélte a hadsereg nem cirkusz, ő pedig nem bohóc, akit mutogatni lehet, de megvoltak az előnyei. Kedvelte benne, hogy mások még az irataikkal vesződtek, míg neki minden igazoltatásnál csak vetettek egy pillantást az arcára, és rögtön tudták - Levi hadnagy az. Kedvelte, hogy ha valaha tett egy javaslatot a tapasztalatára támaszkodva, még a legarrogánsabb katonai rendőrök is kétszer meggondolták, vitát nyissanak-e vele. Kedvelte, hogy járt vele egyfajta természetes tisztelet: pont annyi, amennyi lehetővé tette, hogy ne kelljen bájolognia senkivel. Most is megnézték, ugyanúgy, és most sem várták, hogy udvarias legyen, nem is vitatkoztak vele. Mert féltek megsérteni egy nyomorékot. A tekintetek pedig csak azt az egy kérdést sugározták - vajon mi tette így tönkre ezt a szerencsétlent? A tisztelet viszont eltűnt. Az nem jár, ha nem tudsz lábra állni.

***

Cseszd meg, Kenny. Mindig tudtad, hogy hogy alázz, ha kell, de most, amikor tényleg szeretném, hogy valaki küldjön már el a jó büdös francba, mint régen, most nem vagy itt. Pedig téged nem zavarna, hogy nyomorék vagyok. Sőt. Valami olyasmit mondanál, hogy "eddig is elég kicsi voltál, de muszáj volt még csökkentened a szinten". Vagy tudomisén... én sose voltam akkora barom, mint te, hogy tudjam imitálni.

Nem fogom feladni. Az a legnagyobb vereség. Akárhol van éppen, akármilyen állapotban, abba döglik bele az ember, ha feladja. Ezt azért jól megtanítottad, te vén szarházi.

***

Két hónap telt el a Menny és Föld Csatája óta. Levi még mindig a kaszárnyán lakott - máshol nem is nagyon tudott volna. A pusztítás legnagyobb része nem Paradist érte, nem ők voltak a Rengés fő célpontjai, szóval az a régi lakrész és iroda, amit évek alatt már belakott, még mindig állt. Sajnos az emeleten volt - az említett ellenérzései a lépcsőkkel pedig gyógyíthatatlannak bizonyultak - a napja tehát jellemzően úgy nézett ki, hogy délelőtt és délután egy vállalkozó szellemű fiatal letologatta a konyhába vagy a kertbe, aztán pár órával később segített neki feljutni a lépcsőn.

Mikor tizenegy óra körül kopogtak az ajtaján, pont ezért szinte biztosra vette, hogy ezúttal is ez a helyzet... azonban egy ismerős arcot pillantott meg a résben.

Mikasa nem vágta a haját a végső csata óta, vagyis két hónap alatt már közel olyan hosszú lett, mint négy évvel korábban - szögegyenes, fekete fürtjei az álla alá értek. Az egyenruhája kabátját viselte, de semmilyen fegyvert nem hordott magánál... valószínűleg azt is inkább csak azért vette fel, hogy jelezze, formális látogatást tesz. A férfit az is megdöbbentette, hogy mennyire megváltozott. Áradt belőle valami mély melankólia, de nem keserű csak... szomorú és üres. Olyasmi, mintha teljesen megbékélt volna a világgal, de mégis hiányolna belőle valamit. Vagy valakit.

A lány belépett a szobába, röviden tisztelgett, aztán kicsit kerülve a férfi tekintetét átnyújtott neki egy összehajtott papírt.

- Ezt Armin küldte önnek, Hadnagy.

Levi szó nélkül nyúlt a lapért, és azonnal széthajtotta. Két sort kellett elolvasnia, hogy az egész levél tartalmával tisztában legyen.

- Arlert nem mert ezzel a szemembe nézni, azért küldött téged, Ackerman? - Emelte fel a lapot a teljesen ép bal kezével, mire Mikasa óvatosan megrázta a fejét.

- Nem arról van szó, csak...

- Mert felesleges szégyellnie. Nem voltam olyan naiv, hogy nem vártam.

Lecsapta a kinyitott levelet az asztalra. Az írógépre jellemző talpas betűk rendezett sorai hirdették, hogy Levi Ackerman Nyugalmazott Hadnagyot hivatalosan is felmentették a szolgálat alól. Aztán következett még jónéhány bekezdés bátor cselekedeteiről, amelyekkel mind az eldiai népet, mind az emberiséget szolgálta, és végül a pecsét, és az egészet hitelesítő aláírás Armin Arlert Parancsnoktól.

- A részleteket még intézik - tette hozzá a lány óvatosan. - Kapni fog fizetést...

- Nyugdíjat... - javította ki Levi. Ha már kiöregedett, lesérült baromnak kell éreznem magam, érezzem annak rendesen...

- És Armin elintézte, hogy legyen egy lakása a főváros környékén - folytatta Mikasa.

- Kérlek nyugtass meg, hogy ott legalább a rohadt lépcsőket mellőzzük - kopogtatta meg tolószék kerekét, a hangja pedig csöpögött a fáradt cinizmustól.

Mikasa erre nem felelt. Percekig csak állt a szobában, a tekintete a falat pásztázta, és Levi már egészen közel járt hozzá, hogy megkérdezze, mit akar még... amikor végre megszólalt.

- Én is leszerelek.

A férfi arcán egy pillanatra megrándult egy izom. Mikasa az egyik legjobb katona volt, akivel valaha találkozott - ebben valószínűleg volt némi szerepe az Ackerman vérnek, amiben osztoztak. Gyors volt, őrült reflexekkel, és hihetetlen állóképességgel - de ezen is túlmutatott az, hogy veteránnak számított, aki végigharcolta a háborút, akinek megbecsülték a tapasztalatát. Az még békeidőben is sokat érhetett, ráadásul a lány barátai mind katonák voltak, és katonák is maradtak. Ha mellettük akart lenni, a hadseregben volt a helye.

És Levi ezt a felmerülő kérdést talán fel is tette volna... ha nem tudta, ha nem érezte volna, szinte zsigeri szinten a választ. Valószínűleg ő volt az egyetlen a világon, aki tökéletesen értette, miért hozta a lány ezt a döntést. Mert egy Ackerman választ valakit. Egy embert, akinek mindenét odaadja, aki mellett felébred, és akit aztán az élete árán is megvéd. Ő már elveszítette ezt az embert, és emlékezett arra a végtelen, a fájdalomnál is rosszabb ürességre, amivel az a gyász járt. Mikasa Erent választotta. És Levi pontosan tudta, hogy sosem lesz képes betölteni azt az űrt, mindegy, hány barátja van még.

Úgyhogy végül csak bólintott. Némán, de határozottan. Mikasa szemében megcsillant valami - talán pont ennek a furcsa, kölcsönös megértésnek a jele - aztán hozzátette:

- Visszamegyek Shiganshinába. Én... - megállt egy pillanatra. - Szükségem van egy otthonra. Mindenkinek szüksége van rá.

És Levi ezt is értette. Mikasa éppúgy nem volt a szavak embere, mint ő, de ezt a célzást nehéz lett volna félreérteni. Találjon haza maga is. Ne ragadjon le a háborúban. A lány tekintetéből látszott, hogy vár még valamire, így Levi csak óvatosan legyintett, és kissé megrázta a fejét.

- Minden jót, Ackerman.

A férfi tudta, hogy nem ezt a választ várta, látszott azon, ahogy összepréselte az ajkát, egészen pengevékonnyá, tisztelgett, aztán kirontott a szobából. Aznap egyébként tényleg neki kellett volna letolnia a konyhába, amiről a furcsa beszélgetés után elfelejtkezett... Levi keringett egy sort a felső szinten, abban reménykedve, hogy talál valakit, de mikor tudatosult benne, hogy gyakorlatilag egyedül van az épületben, visszagurult a saját lakrészébe, és délután négyig ücsörgött, hol a plafont, hol az ablakot, hol a falat bámulva.

Egy hét múlva beköltözött a fővárosba. Egy kis, földszintes lakása volt, rendezett, kényelmes, meg egy gondozója, akinek a nevét se tudta megjegyezni, és őszintén, nem is érdekelte. A nő mindig ugyanazzal a mesterkélt mosollyal lépett be a házba, ugyanazzal az undorító készségességgel válaszolt mindenre, és valamiért állandóan csevegni akart. A legtermészetesebb kommunikáció köztük az volt, amikor Levi egyszer kifakadt rá, hogy legalább azt hagyja, hogy egy teát megfőzzön magának. Onnantól mondjuk, hogy felemelte a hangját, és rácsapott egyet az asztalra, a nő kissé meg is riadt tőle, távolságtartóbb lett, tehát már el tudtak létezni egymás mellett anélkül, hogy halálra idegesítette volna.

Gyűlölte azt a lakást. Gyűlölte, hogy függ valakitől. Két és fél hónappal a Menny és Föld csatája után igazából mindent gyűlölt.

***

Azt hiszem, pocsék barát vagyok. Sose mondtam el, amíg éltetek, de igazából engem nem igazán érdekelt a szabadság. Az mindig nektek volt fontosabb, Isabel. Nekem nem a végtelen ég kellett, vagy a repülő madarak. A világ úgysem tart tovább annál, ameddig elvisz a lábad. Nézheted az eget, de sosem tudod elérni a végtelent.

Nekem akkor is az kellett, hogy embernek érezhessük magunkat. Hogy senkinek ne legyen joga letaposni a sárba, hogy egy kicsit kevésbé legyek patkány. És az, hogy ti ott legyetek, hogy boldogok legyetek, hogy legyen minden... normális, azt hiszem. Nem vagyok egy nagy álmodozó, de még azt se igazán sikerült elérni, amit ki bírtam gondolni, szóval úgy tűnik, az is túl sok volt.

Azért még mindig rohadtul sajnálom. Nem akartalak belerángatni abba a szarba. Nem akartam, hogy belehaljatok. És most, hogy már nem visz sehová a lábam, egy kicsit még többet agyalok azon, hogy mi értelme is volt.

***

A csata után fél évvel történt meg először, hogy Armin is bekopogtatott hozzá. Amikor a fiatal parancsnok belépett az ajtón, hosszú szárú katonai csizmája koppant a parkettán, és természetellenesen komoly tekintetű kék szemei végigszaladtak a bútorzaton, Levi ismét megállapította, hogy Arminban tényleg van valami, ami kicsit Erwinre emlékezteti. Hiába volt nála több mint egy fejjel alacsonyabb, és jelentősen véznább, valahogy mégis áradt belőle egyfajta tekintély, egyfajta intelligens határozottság, ami uralma alatt tartotta az álmait is. Egy dologban azonban egyértelműen különböztek: a fiú óvatosan lesütötte a szemét, ahogy meglátta. Szánalom. Mikor lesz már elég a rohadt szánalomból?

- Jó napot, Hadnagy - mondta. Levi megrázta a fejét, miközben átgurult az ablakhoz.

- Hagyjuk ezt, rendben?

- Elnézést - Armin megvakarta a tarkóját, és egy pillanatra egészen gyerekesnek tűnt. - Csak... hozzászoktam, hogy a felettesem. Még nem...

- De már nem vagyok az. Maradjunk a Levi-nál, rendben?

Armin bólintott, aztán beljebb lépett, és esetlenül helyet foglalt a kanapén. Eltelt pár pillanat, mielőtt beszélni kezdett.

- Indul egy delegáció a kontinensre. A volt osztagunk tagjai alkotják, én vagyok a vezetője. A hadsereg többi része a királynő személyes irányítása alá kerül, amíg távol vagyok - a fiú arcán keserű mosoly ömlött el. - A végső csata eseményei amúgy is elég megosztóak. Tartok tőle, hogy én is kicsit kiestem a kegyeltek köréből. De Historia legalább racionálisan kezeli a helyzetet.

Levi néma maradt. Majdnem feltette a kérdést, hogy "és nekem ehhez mi közöm?" de végül arra jutott, mellőzi a felesleges durvaságot a fiatal parancsnokkal szemben. Armin előbb-utóbb úgyis a lényegre tér, ennyire azért meg tudta ismeri az alatt az idő alatt, amíg együtt szolgáltak. A fiú el tudott veszni a részletekben, de célja volt a szavaival.

- Amennyiben szeretné, velünk tarthatna.

- Marley-ba? - kérdezte hitetlenül a férfi, miközben megszorította kicsit a tolószék kerekeit, és Armin felé fordult. A fiú bólintott.

Levi pár pillanatig még figyelte az arcát, keresett rajta bármilyen jelet, aztán biccentett.

- A politikusokkal lefolytatott ostoba vitáktól nem fogom hasznosabbnak érezni magam, Arlert. - Armin hallgatott. - És azt is mondtam, hogy nincs mit szégyellned. Lehet, hogy a felettesed voltam, de már nem vagyok katona, nem lehetek az, és se neked, se nekem nincs szükségünk arra, hogy úgy érezd, bármi felelősséged van felém.

A fiú az egyik lábával idegesen topogni kezdett, aztán belenyúlt az egyenkabát zsebébe, és előhalászott belőle egy borítékot. Lepillantott rá, egy kicsit még szorongatta, aztán letette az asztalra.

- Nem kell belefolynia a tárgyalásokba - rázta a fejét végül. - De... a lehetőség mindenesetre itt van. Ha úgy gondolja, velünk jönne. - Összeszorította a fogát, majd folytatta. - Az osztag szívesen látná. Ha csak egy hajóút erejéig is. És mindent elintéznék. Nem szégyenből. - Levi lehunyta a szemét. - Adassa le a kérvényt, ha úgy gondolja.

Ez sem volt éppen vidám társalgás. De a boríték ott maradt Levi asztalán, és elérte, hogy egy pillanatra se tudja kiverni a fejéből a dolgot. Amikor délután megérkezett a gondozója, és el akarta rakni, akkor is rászólt, hogy ne tegye. Arról a kérvényről döntenie kellett, és most akart dönteni, nem húzni tovább.

Azt tudta, hogy utálja ezt a helyet. Utálja azt a kis földszintes lakást, és végtelenül taszítja a gondolat, hogy itt fogja leélni a hátralévő életét, hogy itt és így fog megöregedni. De csak most, hogy mélyebben eltöprengett rajta, most jött rá, mit gyűlöl benne annyira. A kaszárnya a múltra emlékeztette. Egy évtized harcai, gyásza és fájdalma ivódott be a falakba, olyan részletek, amiken keresztül ő meghatározhatta magát. Ez a lakás már nem hordozott elég emléket ahhoz, hogy a vég szimbóluma legyen, azé, hogy valami lezárult. De nem volt elég távoli ahhoz, hogy egy kezdetnek érezze. Egy furcsa, tökéletesen semmilyen átmenetet jelentett, amit alig bírt elviselni, és ezért csak az a heveny gyűlölet maradt meg benne iránta. Emlékezett Eren és Armin szavaira a Shiganshinai hadjárat előtt, emlékezett arra az álomra, amiben ringatták magukat - már tudta, átkelni az óceánon nem teszi az embert szabaddá, és nem teszi erősebbé sem. De talán egy hajó már elég messze vinné ahhoz, hogy kitörjön ebből az üres átmenetből.

És nem, nem áltatta magát azzal sem, hogy ha újra találkozik az osztagával, az majd a régi lesz - hogy azok az évek alatt felnőtt fiatalok úgy tekintenek majd rá, mint a katonára, akinek egy időben kérdés nélkül követték a parancsait. Tisztelet nem jár, ha nem tudsz lábra állni. Nem hitte, hogy ez alól a szabály alól lesz kivétel. De kicsit azért, egészen mélyen, ő is örült volna, ha látja őket. Ha látja, kivel hogy bánt az elmúlt fél év. Végül pedig ott volt a tudat, hogy felszállni egy hajóra, elmenni a szigetről egy döntés volt. Egy aktív, tudatos döntés, következményekkel... olyan, amilyet egy fél éve nem hozhatott egyet sem. Menni akart, egyszerűen azért, hogy elmondhassa, történt valami, hogy tett valamit, még akkor is, ha nem bízott benne, hogy azok a következmények jó irányba viszik.

Úgyhogy este a kezébe vette a borítékot, feltépte, és a tekintete végigszaladt a kérvény sorain. Fél év alatt egészen jól megtanult bal kézzel írni. A sorai nem voltak kifejezetten rendezettek, és néha a betűi is össze-vissza dőltek, de már legalább el lehetett olvasni azt a kaparászást, amit produkált. Vagyis kitöltötte a dokumentumot, az aljára firkantotta a nevét, és átadta a gondozónak, hogy vigye el a katonaságra.

Ez volt a formális búcsúja Paradistól.

***

Régen egy fiókom volt. Tele volt jelvényekkel. Letépett, levágott szárnyakkal. Nem írtam rá a neveket, de mindet felismerem. Mindegyikben van valami különböző. Általában egész kis részletek, egy rosszul sikerült öltés a hímzésben, egy kicsit kifakult kék fonál... néha a vérfolt, amit lehetetlen kisikálni belőle. De mindegyikről meg tudom mondani, kinek az egyenruháján volt régen.

Egy szentimentális marha vagyok, de bedobozoltam őket. Mostanában van annyi szabadidőm, hogy végig is tudtam nézni őket közben. Eld, Oluo, Gunther... a tiétek még megvannak. Petra, a tiédet hozzá szoktam képzelni. Sajnálom, hogy nincs meg, de... örülök, hogy odaadtam valaki másnak. Akkor és ott tudom, hogy az volt a helyes döntés. Fogalmam sincs, ennek a gondolatmenetnek volt-e így bármi értelme.

Mindenesetre a sziget marad, ti viszont jöttök velem. Ezt még nem tudom elengedni. Nem tudom, erről mit gondolnátok. Hogy mit gondolna bárki, akit hurcolok abban a dobozban. Ha esetleg szerintetek is szánalmas, akkor bocsássátok meg, hogy egy szentimentális marha vagyok.

***

Arminnak abban igaza volt, hogy az osztaga tényleg örült. Ő sem tévedett: nem úgy fogadták, mint a régi, tisztelt felettest, és igen, ott volt bennük az a bizonyos szánalom, de mégis, máshogy viselkedtek, mint az állandóan csevegni akaró ápolónő, a szanitéc, vagy a fiatal katona, aki felkaparta a padlóról.

A hajóra már egyáltalán nem kísérte el a gondozó... mikor megjelent a kikötőben, Jean szinte azonnal ott volt, hogy átvegye a kerekesszék kezelésének feladatát. Connie is tisztelgett egyet, és segített felvinni azt az egy darab bőröndöt, amiben igazából minden benne volt, amit Levi magával akart vinni. Armin már a hajón várt. A korlátnak támaszkodott, és lehunyva a szemét élvezte a tenger sós illatát. Mikor meghallotta a tolószék zaját a fedélzeten, hátrafordult, és csak egy halvány mosoly futott át az arcán, majd biccentett. A férfi nem tudta pontosan, ezzel mit akart üzenni. Talán köszönet, talán valami biztató egyetértés, öröm, hogy csatlakozott hozzájuk... viszonozta a gesztust, és mikor felrikoltott a hajókürt, megpróbált a távolba nézni, előre, oda, ahová mennek.

Az út viszonylag csendesen telt... nem beszélgettek sokat. Az elején Armin említett néhány formális részletet, amire készen kell állniuk, ha megérkeznek, aztán talán Connie terelte el a témát, megjegyezve, hogy már a kikötés után találkoznak majd Reinerrel, és Annie is azt mondta, hogy kijön eléjük... erre az utóbbi megjegyzésre a fiatal parancsnok vonásai azért kissé ellágyultak, akármennyire próbálta megtartani a határozott látszatot, egyértelművé vált a személyes öröm. Jean egy fél mondatban azt is megjegyezte, hogy hiányolja Mikasát, hogy a lány nélkül nem ugyanolyan az egész... Levi gondolatai akaratlanul is a hónapokkal korábbi, utolsó beszélgetésre terelődtek. Persze ezt nem említette a három fiúnak - ahogy akkor egy furcsa, kölcsönös megértés volt közte és a lány között, úgy most azt is tudta, ha meg is próbálná elmagyarázni, mi lehetett a döntése mögött, senki nem tudná átérezni.

Amikor a hajó beért a kikötőbe, és ő elbúcsúzott tőlük, még nem tudta, pontosan hová fog menni. Az biztos, hogy nem számított arra, kik várnak majd rá.

Két tizenhárom év körüli gyerek futott el a kikötőre ügyelő rendfenntartók mellett, egyértelműen felé. Az egyik sötétbarna hajú, kiskamasz lány volt, és egy vele egyidős, egészen rövidre nyírt, szőke hajú fiú kezét szorongatta. Levi emlékezett Jean arcára, arra, hogy remegett a hangja a gyásztól és a dühtől, amikor először bemutatta neki ezt a két gyereket. "Megölték Lobovot, és az ő felszerelését használták, hogy feljussanak. A lány lőtte meg Sashát. Nem hiszem, hogy túléli." Gabi arca is más volt most, ahogy minden. Fél év béke nem elég, hogy az ember teljesen megszabaduljon a háborútól, különösen nem, ha az egész élete az volt, de mégis, ebben a pillanatban lelkesnek tűnt, és ténylegesen egy gyereknek. Egy gyereknek, aki valamiért úgy döntött, hogy mellette szeretne kikötni.

Mert tényleg érte jöttek. Perceken belül kiderült, hogy Falcóval együtt vállalták, hogy bekísérik a városba, segítenek neki beköltözni, aztán pedig gondoskodnak róla, amennyire kell. Nem igazán értette, miért, vagy hogyan jutottak erre a döntésre, de tekintve, hogy fogalma sem volt, merre tovább, és Armin is csak annyit közölt vele, hogy elintéz mindent, nem sok tere maradt vitatkozni.

És igazából nagyon hamar rájött, hogy nem is akar. Mert valami tényleg változott, amikor átutazott a kontinensre, és elfoglalta az ottani - egyébként a paradisihoz nagyon hasonlító - lakhelyét. A változás pedig, mondhatni pont Gabiék voltak.

Mert a két gyerek voltak az elsők, akik felől nem érzett szánalmat.

Egészen apró dolgokban nyilvánult meg, de Levi rádöbbent, hogy valahogy Gabi-nek és Falcónak megvan hozzá az érzéke, hogy meddig hagyják küzdeni. Megfőzte a teáját reggelente. Nehezen tudta megtartani a bádogkancsót, kilöttyintette a forró vizet a pultra. Gabi feltörölte - de másnap is hagyta, hogy ő csinálja a teát. Amikor át akart ülni a díványról a kerekesszékbe, és az kicsúszott volna a keze alól, Falco időben megragadta a háttámláját, és megtartotta, hogy ne veszítse el az egyensúlyát... de sosem próbálta őt magát támogatni, mindig hagyta, hogy a saját karja bírja el. Ott voltak annyira, hogy sose veszítsen... de nem fosztották meg a csatától. És pont ezért Levi végre megint kicsit úgy érezte, jár némi tisztelet annak is, aki nem tud lábra állni.

Gabiék nem akartak csevegni vele, nem várták el, hogy üres beszélgetéseket folytasson az időjárásról - megszólították, ha indokolt volt, és figyeltek, de nem kényszerítették semmire. Az az új lakás sokáig kínosan csendes volt, pont ezért... aztán egyszer csak kezdett rádöbbenni, hogy ő akarja megtörni a csendet. Egyszer, ebéd mellett feltett néhány kérdést a gyerekeknek... nagyon hamar elfelejtette, hogy mit, de arra sokáig emlékezett, hogy hogy csillant fel mindkettejük szeme, és milyen lelkesen, egymás szavába vágva kezdtek el beszélni bármiről, ha ő vetette fel a témát.

Igazából már három hónapja foglalkoztak vele, mikor egyszer kibukott belőle a kérdés, Falco előtt...

- Hogy-hogy nincs jobb dolgotok, mint egy nyomorék veteránt tologatni?

Falco először döbbenten pislogott rá, aztán végül kihúzott egy széket, és úgy nézett a férfire.

- Gabi akarta, hogy vállaljuk. Igazából.

- Miért?

- Részben mert... tartozunk ennyivel - a fiú a szomszéd szobába vezető ajtó felé pillantott, mintha azon gondolkodna, a lány vajon hallja-e - Tudja, mi... tényleg eléggé el voltunk veszve. És csináltunk dolgokat, amiket nem szabadott volna. Gabi még sokkal többet, mint én. Amikor ott voltunk a léghajón maga hozhatta volna azt a döntést, hogy végez velünk. Nem tartotta volna vissza senki - ismét megtorpant. - De nem hozta. Mi ördögnek láttuk magukat, maga viszont embernek minket. És valahol ez volt az első lépés.

Csak mikor Falco kiment, akkor nyílt ki a másik szoba ajtaja, és lépett be Gabi is. A tekintetében volt egyfajta komor sötétség, amiből Levi sejtette, hogy hallotta a beszélgetést... de csak akkor lett egészen biztos, amikor a lány kicsit megrázta a fejét.

- Nem csak azért - közölte határozottan. A férfi várt. - Nem csak azért, mert hálás vagyok - tette hozzá, mintegy nyomatékosítva a mondandóját.

- Hanem?

- Hanem azért, mert mindig hazugságban éltem - mondta végül. - Mert... mert elhittem, hogy jót cselekszem. Mert azt hittem, a legnemesebb, a leghelyesebb dolog, amit tehetek, hogy embereket ölök. Mert azt hittem, a háború az élet. De már nem az. Már béke van, és én ennek örülök, tudja? Most... most minden rendben van - a végére már egészen hadarni kezdett, szóval sípolva vett egy nagy levegőt, és folytatta. - És akkor azt gondoltam, hogy az jó, hogy nekem minden rendben van, hogy számomra vége. De vannak, akik... akiknek nem. Akiknek talán már sosem lesz minden rendben, mert több időt vesztettek, mint én. És amikor jött a hír, hogy maga idejön, hogy szüksége van segítségre akkor valahogy... persze, eszembe jutott, hogy hálás vagyok, vagy tartozom. De az is, hogy ha nem is ismerem igazán, de azután, ami a végső csatában történt, biztos, hogy maga is azok közé tartozik, akiknél nem jöhetett minden rendbe, ennyi idő alatt nem.

Ezzel valahogy... minden a helyére került. Hirtelen megértette, hogy miért volt annyira más az a két gyerek. Hogy miért tudták, mikor hagyják küzdeni. Hogy miért voltak türelmesek ott, ahol más erőszakoskodott. Mert ők tudták, mi zajlik az elméjében. Mert valahol megértették azt a káoszt, amiből nem tudott kivergődni. És bizonyos szempontból mondhatta, hogy ez volt az első pillanat, amikor elkezdte meglátni a reményt. Amikor elkezdte sejteni, hová vezet az út.

***

Pápaszem... képzeld, a mai nap az egyik kölyök megtalálta a dobozt a jelvényekkel. Először felhúztam rajta az agyam, nem akartam elmagyarázni. Igazából szerintem te voltál az utolsó, aki tudott róla, mik azok, és miért vannak nálam. A frászt hoztam rájuk először, mikor lecsaptam a fedelét, és közöltem, hogy ahhoz semmi közük nincs. Szentimentális marhaság... de ez olyasmi amit meg akartam tartani magamnak, amibe senkit nem akartam beengedni. Ennyi még jár, azt hiszem. Ennyire leragadhatok a múltban.

Egyébként te elégedett lennél velem. Mármint, próbálkozom. Próbálkozom nem savanyú képet vágni. Próbálkozom élvezni az ételek ízét. Próbálkozom elolvasni egy könyvet, elejétől a végéig, és aztán visszaemlékezni a tartalmára. Próbálkozom aludni néha egy jót. Úgy igazán, ágyban, ahogy a normális emberek szoktak. Próbálkozom, és eszembe jut, hogy amikor neked szakadt a nyakadba a szar, te is próbálkoztál.

Néha egyébként gondolkozom azon, te meg a többiek miket csinálnátok, ha most ti lennétek itt, és én lennék a halott. Volt olyan, hogy azt gondoltam, te jól bírnád. Teljesen megőrülnél, szokás szerint, és visítva lelkesednél valami technológiai vacakért, amiről én azt sem tudom, hogy mi pokolra lehetne használni. De aztán eszembe jutott az is, hogy akármennyire nem voltál normális, végülis ugyanazt éltük át a végén. Csak az a különbség, hogy te nem tudtál kijönni belőle. Úgyhogy valószínűleg ezek a gondolatok üres hülyeségek, és neked ugyanilyen nehéz lenne. Mindegyikőtöknek ugyanilyen nehéz lenne.

És pont ezért próbálkozom. Mert tudom, hogy ti megcsinálnátok, akármilyen nehéz. Nem lehetek én az az egy, aki nem tud élni.

***

- Falco! Falco, nem láttad a kalapomat?

Három évvel a Menny és Föld csatája után Gabi Braun őrülten gesztikulálva trappolt végig a lakás padlóján - egyszer majdnem el is csúszott rajta.

- Annyira gyönyörű idő van! - magyarázta csillogó szemmel, drapp szoknyájában megpördülve a szőnyegen, miközben arrébb rakott néhány párnát, talán abban reménykedve, hogy ott van a kalap. - Beszéltem Onyakoponnal, még tegnap, azt mondta, a városhatárban minden virágzik, és...

- Ha a helyére tennéd, meglenne - Levi kissé unottan emelte fel a szalagos szalmakalapot, mire a lány két gyors szökkenéssel átvágott a szobán, hogy kivegye a kezéből. - A kalaptartó arra van, hogy használja az ember - biccentett az ominózus polc felé, majd kiszúrva a lábtörlőn hagyott két szandált, hozzátette. - És a cipőtartó is.

Gabi elhúzta a száját, gyorsan felkapta a két szandált, de arra jutva, hogy "úgyis mindjárt indulnak", már nem tette őket a helyükre... inkább csak azokkal a kezében magyarázott tovább.

- De tényleg, kimehetnénk a városból. Még dél sincs...

- Úgy volt, hogy a könyvtárba megyünk - jegyezte meg Falco, aki épp megigazította kockás zakóját.

- Jó, tudom, de...

- Vissza is kell vinnem egy könyvet - emelte meg az ölében pihenő kötetet Levi.

- Bemehetünk a könyvtárba is! - fintorgott a lány. - Belefér, még hátra van az egész nap! - arra jutva, hogy Falcótól nem sok támogatást remélhet, mintegy utolsó mentsvárként Levi-ra pillantott. - Maga is élvezné, higgye el. Tényleg gyönyörű az a hely, és tavaly még zuhogott az eső ilyenkor...

A férfi néhány pillanatig állta a tekintetét, a megmaradt sötétszürke szeme szigorúan csillogott... aztán kicsit megenyhült az arca, és aprót bólintott. A lány arca felragyogott, és szinte azonnal az ajtóhoz szökkent, hogy bele is bújjon a szandáljába, miközben Falco a kerekesszéke mögé sétált, hogy segítsen neki átjutni a küszöbön és kitolja a házból. Odakintről már hallatszódott az utca zaja, a munkába siető emberek trappolása a macskaköveken, a beszélgetések moraja. Tényleg szép nap volt.

***

Negyvenegy éves múltam. Hét éve van annak, hogy hagytalak meghalni. Amikor betöltöttem a harminckilencet, gondoltam rád. Eszembe jutott, hogy az az a kor, amit te már nem éltél meg, és ettől persze szarul éreztem magam. Még úgy is, hogy tudom... hiszem, hogy vártok rám. És talán azt is hiszem, hogy az a hely, ahol vagytok, ahová küldtelek aznap valami szebb és szabadabb ennél a világnál.

Azt hiszem, hiszem, hogy ott nincs háború. Hogy nem is volt soha. Hogy ott nincs felelősség, és döntések, amiknek a meghozásához erő kell. Hogy ott nincsenek politikai hazárdjátékok, összeszorított foggal a halálba küldött barátok, hogy ott nincs mocskos vég, és fájdalom, sőt, még hősi halál, és az előtte elmondott nagy beszédek sem, amiből az ember erőt merít. Hinnem kell, hogy egy ilyen helyen vársz rám. Hogy egy ilyen helyen vártok mindannyian.

De szerintem még nem megyek egy darabig.

Emlékszem arra, hogy kapartál fel aznap, az esőben, a holttestek közül. Sok mindent elfelejtettem, sok nagyon fontos dolgot, de azt hiszem, azt sosem fogom. Emlékszem, hogy mondtad, hogy ne bánjam meg, hogy ne érezzek bűntudatot. Emlékszem, hogy utasítottál, hogy álljak talpra. Ezt a parancsot most már életem végéig meg fogom tagadni, mert soha többé nem tudok felállni.

Pedig szeretnék. Szeretnék még egyszer járni. Futni. Csak átélni, hogy elbír a lábam. Szeretnék megfogni egy tollat a jobb kezemmel, és rendesen aláírni valamit, mint régen. Szeretnék mindkét szememmel látni. Szeretnék egy kicsit teljesebb lenni még egyszer.

De nem leszek. És az igazság az, hogy... így is szeretek élni. Azt hiszem. Például kiderült, hogy szeretek olvasni. Mindig katonai jelentések és halálozási ráták kerültek a kezembe - de két éve, pont mikor harminckilenc lettem, belekezdtem végre egy regénybe, és rájöttem, hogy élvezem. Korábban valahogy sosem jutott eszembe megpróbálkozni vele.

Szeretem az édes ízt. Szoktam cukrot szórni a teámba, mert most már megengedhetem magamnak. Erre is csak idővel jöttem rá. Meg arra is, hogy élvezem a zenét. Van egy hegedűs a főtéren, ahol a kölykök majdnem minden nap áttolnak, és egészen tehetséges. Legalábbis annak tűnik - azt azért nem mondhatom, hogy értek is hozzá, de az én elcseszett hallásomnak kellemes.

Aludni még mindig utálok. Az nem változott. Nem is hiszem, hogy fog. De a hajnalokat szeretem. Ha elég korán riadok fel, és még sötét az ég, meg szoktam várni, hogy kivilágosodjon. Szeretem azt a halvány derengést a háztetők felett.

Nem tudom, hogy te mit tennél a helyemben. Nem tudom, neked milyen lenne ez a világ. De azt igen, hogy te hittél bennem. Hogy akárhol vagy, tudtad, hogy elég erős leszek hozzá.

Úgyhogy várom, hogy találkozzunk. És ha eljön az idő, elmondom, milyen volt élni.